Most már talán tényleg figyelnünk kell, jobban vigyáznunk, apró jelekre is érzékenyen. Eddig elnagyoltunk, „legyintettünk” ha a jövőről volt szól, egyes utópiákon mosolyogtunk, világvége-ígéreteken ironizáltunk. De most már mintha elindult volna valami, ami nem oly sokára a meg-nem-szokott véghelyzetekkel fenyeget. Hamis prófétálás? Riogatás? Csintalan képzeletjáték? Lehet. Erre sem érdemes kategorikus nemet mondani. De az életképeknek meghirdetett utópiák és jövőtervezési attrakciók között egy új témakör árnyai vetülnek a fantázia-falra. S közelebbről kell immár látnunk őket!
Tévképzet talán, s meg nem gondolt gondolat, de ha összhangzások kínálkoznak, miért is ne juthatna eszünkbe a bennünk visszhangzó reflexiók, párhuzamok köre? Mert talán nem is kell Harari homo-sapiens képleteit olvasgatnunk ahhoz, hogy a múltakkal összefüggő jövők is képzeleti horizontunkra kerüljenek. Az istenné lenni akaró ember első körben a bármi áron pusztítás jogát tartja meg önmagának, s viszi tovább a „mindenki egymásnak farkasa” antik szentenciát.
Itt most két regény jelzés-értékű olvasatát idézem meg, melyekben az általam belátott disztópia a két kötet utópiájából fakad. S mert bár láthatóan sűrű romlásban van a világ, ilyet kimondani mégsem szabadna, mert részint közhelyes – azzal, hogy meghatározatlanról szól meghatározatlanokhoz, mégpedig a direkt jóváhagyás reményében –, de meg azért sem, mert nehogy már „úgy legyen”, ahogy mindenkinek csak ártalmára volna mindaz, ami romolhat…! Kortárs jövőképek között ez sem lenne ritkaság, de a spirituális képzetrétegek felé talán nem kellene elcsúsznia az értelmezhető világok megnevezésének.
Azonban ugyanakkor lapozgatok, ízlelgetek, belefogok esszébe, tanulmánykötetbe, regényolvasásba is nemegyszer, s valamiképpen (nem én vagyok túl savanyú!!?) mégis az világlik elő a betűk közül, hogy nemjól van ez a világ, valahogyan nem mennek „úgy” (??hogy is??) „a dolgok”, s ami megy, az sem jófelé, hanem épp ellenünkre, a létünk ellen, a jövőnk ellen… Valahol talán alapvetően „az Ember ellen”… S Yuval Noah Harari egyre divatosabbá váló kötetei kapcsán már-már elmondható, hogy Izraeltől a fényes Amerikáig, kelettől a nyugati olvasóig, északtól a déltengeri értelmezőkig sokakat elbódít a képzet, mely a digitalizálható jövőben már a Sapiens önkiteljesítő végzetét, istenekkel vetekedő hübriszét is örömmel megnevezi.
Most az önkiteljesítés érdekében két pusztítóan lehangoló kötetet „hoztam”. Pusztítóak annyiban, hogy bár „csak” regények, de bennük a reménytelen lét talán egyetlen reménye maga a reménykedés. Ami emellett pocsék, vagy pocsékba megy, az lehetne akár jó, kivételes, lehetséges, megnyerő is. Meg ami rázós, az is ébreszthetne derűre, figyelmeztethetne optimizmusra, fölhangolhatna jobb létre is. Egy próbát megér…! De ha már nem egyedi jelről van szó, s nem a Harari-képzetről, mely univerzális dimenziókban kódolja a kódok nélkül is reménytelenségeket árasztó jövőképet, akkor nem lehet nem észrevenni a magyar délvidéken épülgető erődítmény-város-képzeteket, s a beléjük költöztetett optimistátlan jövőt. Mintha a várral csak csekélyke méretben büszkélkedő Szeged és környéke, a Duna és a Tisza sekélyedő vízszintje is azt sugallaná: erős vár a mi bizodalmunk, de az ember, ki mindenek között a legreményteljesebb, mégis afelé fordul, hogy kietlen bunkert, élhetetlen világot, magamagára szorított kényszereket építsen saját jövőjébe. Régente úgy mondták volna: utópia. Azután árnyaltabb lett a szó jelentése, s a lehetséges „optimalizált jó” képzete társult a mindig jelenvalónál elképzelhetőbb jobb jövőhöz. Ma meg az antiutópia, másképp szólva a disztópia fogalomköre fogadja be azt, ami a múltba tekint, de a jelen pusztulásának jövőből visszatekercselt aktualitását kívánja elfogadtatni.
Persze, a lehetőségek határain túli az is kísértés, hogy próbáljam másképp látni, olykor „amúgyan” látva meg a nyilván megírni sem érdemes mindazt, ami csak lehangol, elképeszt, kinyikkant, depresszióssá tesz. Vagy hát…, ha nem is érdemes, oka mindenképpen kell legyen, hogy mégis születik olyan, vagy olyan is…, ami nem a szebbet kínálja, hanem a markánsabb és erőszakosabb jelent extrapolálja az időbe.
Innen nézve már szép „magasles”, de kellően hiteltelen állítás egyúttal, hogy a kortárs magyar prózairodalom talán egyik legjellemzőbb vonása a céltudatos és kimért hatékonyság, a „bemért” vagy megnevezhető fogyasztó kiválasztása. Megkeres, megnevez, céloz, eltalál, s mint valami önirányító érzékelés-detektor, perfekt funkcionalitásával intézi el, hogy ne maradhass ki a megszóratásból. Egyenesen Neked címezi, akárki is vagy, s kiteljesíti, amire küldetése szól: földerít, elvitathatatlanná tesz, áthat, majd leterít. Később majd elszámol rólad, akár darabra, akár lelkületre, akár korszakra nézvést… Mindenestre már rabja vagy attól is, hogy értesültél, olvastad, felelős látomás részévé lettél.
Hát ilyen kötet Bene Zoltán (nem épp tegnapi, de tegnapelőtti) könyve, az Áramszünet is.1 Intim városi miliőben megrajzolt világképe a jól ismert utópiák képzeleti zónájában keresi és találja meg olvasóját. Miközben végtelen idői mozgás ül a szövegfolyamon, az elbeszélő optikai pozíciója (önvallomásosan is) alig több, mint egy „kitudjahol” megmaradt „telep” magas védfalán belüli magányos lénypillanat. Olyan pillanat, melyben a 2030-ban kezdődő Áramszünet a totális állam totális informatikai diktatúrájának csődjével kecsegtet, ám megnyugtatóan indul az ismételhetetlen béke pillanatával, amikor tíz év szünet után mintegy újra „megjön az áram”, a túlélés kiismerhetetlen véletlensége egycsapásra nevet kap, a beletörődés nihiljének valamiért hirtelen vége szakad. De jól sejthetjük, nem tarthat ez akármeddig, mert a sansz nem lehet visszás eszköze az államokosságnak, a közös önvédelem céljának, a fölöslegesen megélt káosz letisztulásának. Évtizednyi vergődés, de nem egy városi lyukban vagy tanyai veremben, ahol hiánycikk a létezés kultúrája és kényelme, hanem valamiképpen a lehetséges táji tagoltság valamelyik zónájában. Sok ez és reménytelen. De ha utólag mégis elmesélhető, akkor mégsem volt talán végletesen pusztító…!
„Most minden, ami az Áramszünet előtt volt − hiányzik. Még a haragom is, a frusztrációm is. Úgy is fogalmazhatnék, honvággyal küzdök. Az erőszak, a viszály, a nélkülözés, a tengernyi gond és baj, amiben részünk volt, olykor elterelte a figyelmemet; a folyamatos életveszély idején nem mindig értem rá hazavágyni, de itt és most, a Falon belül nyugalom van, viszonylagos biztonság. Menten meg is erősödött bennem az epekedés. Abba a világba kívánkozom, amelyikhez tartozom. Csakhogy az a világ már nem létezik és soha többé nem
fog visszatérni. Akkor sem, ha a Földnek ezen a hatvanhárom négyzetkilométerén újra ég a villany, ismét szolgálja az embert a nyugati civilizáció legnagyobb vívmánya. És akkor sem, ha egyszer majd az egész bolygóra visszatér. Mert az én világom meghalt és oszladozó hullájának bűze elborít mindent. Nem állítom, hogy nem érdemelt pusztulást. Mert a szomorú igazság az, hogy nagyon is megérdemelte...” (9. oldal
Kezdődik rögtön az élményképpel: izgalmasan bezárult városállam-képzet ez a szegedi táj. Meghatározott erődítmény-típusú magas falakkal és géppuskaállásokkal, meg persze olyasféle nettó katonai diktatúra-elemekkel, amelyek szinte beteljesítik az egykor Bibó István fölvázolta világkép-konstrukció hétköznapjait, hogy valaminő „végső élettapasztalat” fontosságának felismerése során eljusson az uchrónia antiutópikus világának empirikus mélysége és önigazolásra érett didaktikus tervszerűsége céljához.2 Ez az uchrónia – vagyis az utópia térben nem létezhető világának párjaként az időben nem létezhető dolgokat lehetővé tevő fogalom – teljességgel kicseng Bene könyvéből, miközben épp ugyanazt a kortárs társadalmi tüneteket a végsőkig precizírozó életvilágot teszi drámaivá. Drámaivá márpedig oly módon, hogy abban a létezés körei, haverságok, kapcsolatok, tevékenységek, közösségi létélmények, sörözés vagy focimeccs tévé-látványa olyan szituatív kihívásként válnak koncentrikussá, amit ennek mint állapotnak eredőiről végképp csak az emlékek képesek megőrizni. Vagyis az derül ki egyértelműen a textúra java részében, hogy a maradék emberiség kiszolgáltatottságának megvan, meg is volt az oka, miértje, eljárásrendje. Sőt, talán jövőtlen jövője is. Ennyiben szinte az első fejezet eleje is maga a helyi apokalipszis, jelen, kis-magyar-alföldi változatban.
„Célom − egy szentimentálissá váló vénember célja −, hogy megőrizzek. Hogy nyomot hagyjak. Vitrinekbe hordjam egy civilizáció törmelékét... Célom továbbá, hogy az utolsó tíz évben megélt eseményeket rögzítsem. Le kell írnom, mi történt az Áramszünet Évtizedében (amely egyébiránt most is tart, hiszen Menedéken kívül nincs villamosság, legalábbis azokon a területeken, amelyekről rendelkezünk információkkal). Le kell jegyeznem a kisszerű csatározásokat, nemtelen harcokat, a vergődést, a szégyent, a megaláztatást: életem, életünk utolsó tíz esztendejét. S miközben ezt a történetet írom, a régről maradt fragmentumokat sem feledhetem, be kell illesztenem a régit az újba. Abban a sorrendben, ahogyan a véletlen, azaz a rekonstruáló szoftver előhívta a dokumentumokat. Reménykedem, hogy az Áramszünet előttről maradt szilánkokból és az Áramszünet után történtek leírásából összeáll valamiféle Egész”. (11. oldal)
Nos igen, a történet összeáll, s mert a szerzői én személyessége időnként az eltávolító többesbe és harmadik személybe kalandozik, a mérvadó szövegkörnyezet hangadó felütésként pedig a világvége-teóriák kedvenc hipotéziseibe pörög bele – maga is tükrözi, egyúttal generálja a társas és társadalmi káosz adott képtelenségeit. Ilyetén módon a könyv igencsak markáns alapkérdése, hogy a hétköznapok tartalom-nélküli odavetettségi élménye miként találkozhat a létezhetetlen hiányával, a társas csoportok közötti magányos túlélési küzdelem anarchiájával és a kallódó sorsok élményközeli kitettségével. Úgyannyira, hogy rögtön a felhangoló fejezetek hajnalán földerül egy prófétikusan derűtlen alak, bizonyos Bene Zoltán nevű, aki Spengler vészjósló alkonyának eljövetelét immár teljesedésbe menni látja a szegedi kisbolt huzatában. Aztán persze – hogy, hogynem – igaza lesz. Szinte írói képzeletű, filosz fajta ez a Bene, aki mindent mintha előre tudott volna… Aztán el-eltűnik ugyan, de a főhős (időnként maga-maga, időnként távoli egyed, máskor átérző szubjektum, megint máskor önironikus küzdő…) valamiféle vágyott-képzelt, szélmalomtalan, elmés és nemes Don Quijote de La Mancha lovag, aki vívja, ameddig bírja, de aztán vége lesz egyszer ennek a regénynek is…
Amiképpen a legtöbb utópia-szerző eredendően keserédes paródiájában ott lakozik valaminő remény a szeretet még lehetséges árnyalatainak megismerhetősége iránt, Bene nyitottsága és szeretete is itt bujkál a lapok közötti létfeltételekben, találkozásokban, párbeszédekben. Talán nem is lehet emberi hang nélkül még antiutópiát formálni sem…
Ha (a szegedi bölcsészeti tónusból annak idején jókorát megkapott) Bibó Istvánnál is megvan az „egyház-, kultúr- és politikatörténeti uchrónia” a képzelt történelem múltbéli elrendezettségének másságáról, Bene regénykonstrukciójának alapkérdése is efelé megy talán: az időiségbe zárt térfosztottság mint alapélmény nem a civilizatorikus kibontakozás, hanem az anticivilizatorikus bebontakozás drámája lehet csupán. A város mint lőgyakorlati terep és erőszak-helyszín kicsit sok is néhol a regényben is (meg a mai köznapokban is)… – de szerencsére a vidék, a tanyák, a védhetetlen erődítmények még kitettebbek, ott az esélyek végképp csalókák vagy kihűltek.
„Egyikünk sem látta, mi történt velük, azonban mivel Fatima mellett lépkedtek, föltételeztük, hogy ők is a védelmi gyűrűn belülre kerültek. Egy ideig tanakodtunk, mitévők legyünk, végül arra jutottunk, visszafordulunk Magyarország felé, illetve abba az országba, amit nemrég még Magyarországnak neveztek. Akkor már nem hívták így. Nem hívták azt sehogy se már. Mikor
ez eszembe jutott, keserűen elmosolyodtam kínomban. Lám, a trianoni traumát is milyen könnyedén fölszámolja az Áramszünet. Nincs jelentősége annak, hogyan nevezik a földet, amit tapodunk, nincs értelme a határoknak. A vallás és a nyelv ugyan számít még valamit ezen a vidéken, de (például) Szegeden, vagyis a városban, amit egykor Szeged néven ismertek, az se sokat jelent” (90. oldal).
A lépdelés, a határjárás, az útkeresés mintegy végig folytonos. Menekülés van, elsőbb konkrét félelmes állapotoktól, aztán később is ugyanilyenektől, de már másutt, aztán újra, harmadjára, egyszóval állandósultan. De egyben valaminő „anomáliaként” is…
„A felkelő nap megint úton talált bennünket – hogy ezzel az irodalmias fordulattal éljek. Itt, Menedéken könnyen hajlik az ember ilyesmire. (Én mindenképpen.) Hiszen önmagában már az is regénybe illik, hogy létezik ez a hely és itt lehetünk mi, akik itt vagyunk. Mindemellett új otthonunk neve sem nélkülözi az irodalmias hangzást: Menedék. Nem túl eredeti módon irodalmi, az igaz, inkább irodalmiaskodó. Olyan, mintha valami kreatív írás tanfolyam résztvevője „ötölte” volna ki. Sokáig nem is szerettem ezt az elnevezést, ahogyan azt sem, ha az Áramszünet kezdetét Összeomlásként, Végként, Nagy Romlásként emlegették. Triviális, magától értetődő megnevezésnek tartottam mindet, a Menedéket éppúgy, mint az Összeomlást, Véget, Nagy Romlást. Butaság volt. A triviális és magától értetődő dolgok az életképesek. Szinte kizárólag. Ijesztően kevés a kivétel ez alól a szabály alól. Az Áramszünet megjelölés például ilyen, Menedéken mindannyian ezt a szót használjuk, amikor a jelenről beszélünk. Még most is, mikor újra élvezzük az elektromosságot” (112. oldal).
Bene Zoltán szereti Szegedet. Nagyon szereti, bár nem a pusztulatot, hanem a megszüntetve megőrzött emlékek Szegedét – az életképesét, a túlélni hivatottét, az értelmiségi, orvosi, iparosi, polgári-szecessziós szegediség maradék örökségét, és hangosan sír a már menthetetlenné ellenségesedett város élhetetlenségén, a helyi apokalipszis már nem is fenyegető, de bekövetkezett drámáján. Könyvében szinte tapintható közelségben ott a sokszínűség esélye mögötti érték, az értékmentés missziója, sokszor más témájú folyóirat-cikkeiben is ott ül a Palánk múltja és hagyatéka, a polgári Szeged cicomázottságának színpadias bája, az ölelő kapcsolatok serkentő légköre, a beszélgetőtársak méltósága, az elesettség elleni kiállás esélyessége – no meg nem ritkán a változott és változásba belerokkant embernélküliség végórája is. Mesteri képzet egy élő és maradék és romló jelenből a reménytelen jövő felé megtett szárnyaló útválasztás, a megtorpanás és visszatekintés, a „fájlokban megmaradt” feljegyzések elavultságot dokumentáló impresszió-sorozata, mely napló is meg esély-vetemény is a túléléshez. Ugyanakkor tagoló elem is, kontraszt is, „álombetét”-funkciójú jelenkép is a jövőben újraolvasva.
„Nem adhatom föl és nem omolhatok össze. Ezt mondta ezzel. Ő ezt. És igaza volt. Ezúttal is. Ettől függetlenül nyomorultul éreztem magam. Valójában légüres térben lézengtem egész életemben, ám amíg állt a civilizációnk, ez nem számított sem különlegesnek, sem tragédiának. Az úgynevezett Nyugaton mindannyian így éltünk. S az Áramszünet éppen ezért torkollott elkerülhetetlenül katasztrófába. Továbbra sem volt kétségem, hogy az új körülmények között egyetlen kiút létezik: a közösség. Úgy véltem, azok úszhatják meg, azok kezdhetik újra, akik valamely igazi, hamisítatlan közösséghez tartoznak. Igen ám, de ilyenek réges-régen nem léteztek már Európában, csak halvány lenyomataikat, tűnő árnyékaikat ismertük. Márpedig a menekvés csakis az összetartozás lehet, hajtogattam magamban; emberek olyan szoros kapcsolata, amilyet mi, elcseszett, modern élősdiek elképzelni sem tudtunk. Például egy valódi baráti kör, egy olyan csoport, amelyben nem szégyen, de erény az egymásra utaltság. Olyan társaság, amely nem lecsupaszított, az ösztöneinek kiélésére kiélezett álszubjektumok halmaza, hanem egymást érző személyiségek szövetsége” (114. oldal).
Bene Zoltán gyűlöli a végállapotot, miközben már részese a végnek, emlékezője a jövőnek, kortanúja a létezhetetlennek. Szelíd, mint mindig, s megértő, mint reméli minduntalan – de a nyilvános és közös, együttes és végletes helyzetromlás, az apokaliptikus lovasroham egész harsány győzedelmessége és polgárháborús fenekedettsége akkor is letaglózza, ha már vélhető túlélőként a menekültek között találja magát. Bene hangosan elsiratja az emberiség gyűlöletre ébredt légkörének tobzódását, a polgárháborús pusztulást, a világállapot miatti fenekedést, a gyorsan teret nyerő anarchia sodrásából jött gyalázatot, melynek nyomán már az is elsődleges kérdés marad, szóba áll-e bárki bárkivel, aki túlélő maradhatott. A túlélés ugyanis nem csupán a bizonytalanságok, de feltehetően a szerencsétlen bűnök eredménye is, az Áramszünetbe torkolló szüntelen tobzódás büntetése is. Mintegy biblikus utalásai, maguk a prófétálás-közeli, a megélt világvége-élmény, a biztos önfölszámolódás felé megtett út lépései, melyek a valódi közösségek kimúlásának pillanataitól már nem a lét értelmét keresik, hanem a gyászmenet tempójában a végső halotti tor értelmetlenségét hordozzák, szinte mindvégig a hagyaték fájlokban fennmaradt emberléptékű világot engedik kontrasztba kerülni. Már temetni sincs mit – hacsak nem az elaggott adathordozón megmaradt néhány palackposta-iratot, melyeknek hangot adva végül mégis ott dúl a regény margóin a kapaszkodás utolsó esélye, a híradás növényzöldje egy morális özönvíz utáni pillanatból, a „van Élet!” reménye – ha nem is másban, de a vergődés és haldoklás jövőképében. Bene a poszt-posztmodern védtelenségét és kitettségét a premodern írás konszolidált gesztusával, a szómágia bűvös eszközével teszi hangsúlyossá: most még lehet szólni, még van jelentése az értelmes beszédnek, de egyre kevésbé! Most még csak a világ java része pusztul, de a mi életterünk talán még megmenthető a kiszáradástól és préritűztől…, még lehet esélye a káosz kezelésének…, még reményt táplálhatunk az elbeszélő-főszereplő tónusában fölsejlő timid hatékonyságban, még néhány alkalmi emberi szó is akad a fegyverropogás és káosz perceiben. Csakhogy jóval kevesebb, mint értelme volna, s még kevesebb mint lehetne. Az első száztíz oldalon (néhány joviális baráti pacsit leszámítva, s a főszereplő-mesélő macskamentési gesztusát is ide értve) talán másfél mosolygós történés van, a többi fenyegető, viharos, fagyos, menekülős, zárlatos, világégéses…
„Egy este például, mikor Tibi meglátogatott bennünket, Trianonról beszélgettünk. Mintha az Áramszünet idején bármi hordereje lenne Trianonnak és annak a világnak, amelyben a Párizs környéki békék jelentőséggel bírtak.
− Hacsak nem létezik egy másik dimenzió, amelyben még mindig fontos – jegyezte meg Kíra.
− És egy harmadik, amelyben meg sem történt – tromfoltam.
És elmeséltem nekik, hogy egyszer, évtizedekkel korábban valamelyik kulturális portálon Trianonról és a lehetséges világokról olvastam egy esszét. A szerző azzal kezdte, hogy amennyiben mi lett volna, ha kezdetű történetbe, azaz ukróniába fogna, először is a kiindulópontot kellene meghatároznia. Lehetőleg úgy, hogy mire eljut a jelenig, egy erős, egységes, ezeréves határain belül területi és jogi integritásának birtokában lévő Magyarországra érkezzen. Egy olyanra, ami egy másik, egy párhuzamos valóságban nagyon is létezhetne. Utána azt igyekezett bebizonyítani, hogy az ország történelme nem szükségszerűen alakult úgy, ahogy azt a mi valóságunkból ismerjük. Abból indult ki, hogy mi történik akkor, ha hétköznapi tapasztalatainkon alapuló világértelmezésünk mégsem megbízható? „Aktuális világunk csupán egy a sok közül – idézte David Lewis amerikai filozófust. − Kizárólag azért nevezzük aktuálisnak, mert benne élünk, és nem azért, mert más fajtájú, mint a többi. Más világok lakói joggal nevezhetik aktuálisnak saját világukat” (238-239. oldal)
A „mi lett volna ha” kétes aktualitása és a „sok közül egy” időszerűsége egyúttal a hely adta optikai látószög kérdése is. A szegedi „belső táj”, s a Bene Zoltánt régóta foglalkoztató Szeged-környéki tanyavilág, egészen Halasig, Makóig vagy a Bácskáig…, erőteljesen a „valaminek történnie kell” közérzetével telített a kötetben. E „valami” azonban sosem az alapgondot megoldó, az áramellátást pótló, az emberi elfajulásokat és agresszivitást kikerülő változat, sajnos. Ennyiben a könyv súlyosan elriasztó, a közepén már a Boldog Vég esélyét keresed. Boldog persze nem lesz – itt és így nem is igen lehet, ha a népek harmóniái sem a múltban nem kerülhették el a disztópiák rémségeit, sem a lehetséges utópiákban nem hihetnek már igaz erővel. Talán ekként is van az, hogy bibliai tónusú nevek, hősök, szerepek kúsznak a tájba, a főszereplő Czeredi Hunor Gáborral és a kolléganő-szerelmestárs-üldözöttárs Kíra kettős történetével a kalandfilmek cseleihez méltó rémületsor kapcsolódik, melyet az „áram visszatértével” sem lehet már bölcseleti elgondolásokkal teljes jövőképpé bűvölni. Lehet még valaminő „Új Paradicsom” kora-civilizációs vágyképével még valamennyit képzelődni, de a Madách hangján szkeptikus elszámolás a bízva bízás mindmáig kevéske reményére ad okot. A régi(bb) civilizáció sem sikeres, sem kevésbé erőszakos nem volt, csak fogyasztóibb, ahhoz visszatérni nemcsak lehetetlen, de minek is. Gyakorlatias hit és hiteltelen gyakorlat közötti kalandozás kietlensége pontosan a tanyai lét, a kitettség esélyrontó mivolta miatt kínál csalfa látszatokat a túlélni remélőknek. Az epilógus hangja már inkább az elköszönésé, a mai apokalipszistól, a neo-Paradicsomtól, a társadalmi biztonságtól, a reményadó mindenkori antikvárius légkörtől. Ez a világ már nem a bölcseleté, s még kevésbé a sikeres civilizáció még sikeresebb fegyvereié.
A címszereplő (Áram)„szünet” – akár mint a mosolyban, a színházban, az iskolában is –, mindig valami és valami közötti átmeneti állapot. Valahogy folytatódik – majd. Sosem úgy már, mint addig. Poént nem lövünk le – de az áramnak vissza kell térnie, akár hogy mindez megírható legyen majd, akár hogy a jövőből visszatekintő történet keretet kapjon. Az „Összeomlás”, a „Nagy Romlás” adekvát jelzői – menekülések számossága és embercsoportok kínjai ide vagy oda – mindig a Közösség igényét foglalják magukba. Az „igaziét”, a vágyottét. Vagy akár csak a képzelhetőét is. Így volt-lehetett ez a messzi múltban, az Áramszünet előtt, s így marad talán a reménytelenségek és remények, a Menedék, az Új Világ Bölcsője idején is, az új évszázad új évtizedeinek delén is. Előttünk is, s utánunk mégannyira. Ami pedig mégsem, az majd kivárja a következő áramszünetet.
Addig meg…, hát…, írni kell. Legalább azt, ami van. Ha morális sci-fi, hát azt. Ha meg a szakralitás kísérlete, akkor úgy. Aztán úgyis szünet…! Legalább a következő regényig.
Fennebb csak utaltam a két műre, itt most a másodikat rövidebbre fogom. Utópiább az Áramszünetnél, a Sárgapor, a Nagy Förgeteg és a Nagy Összeomlás utáni évtized(ek) könyve. Regény, de utópiának túl közvetlenül személyes, és jövőképnek sem derűs. A „részvények, az árfolyamok”, „a régi világ véráramát képező” történések a múltbeli főszereplői, a 2050-es évek talán az eseménysor aktualitásai, a Nagy Bomba utáni tengeráradás az eseménysor előzményei, s a Misszió ellenőrei a jelentéshordozói. Hordozói egyben annak a képtelenségnek is, hogy az Enklávé önkormányzó és belterjes világát, a tengerár miatt elmenekült és ide települt hollandok egymilliós lakóközösségét az ENSZ méltányossági elvei szerint befolyásolják egy kicsit, s ennek képviseletében a hatméteres falakat megnyissák a be- vagy kitelepülők önkéntes közösségei előtt. Ugyanis Hász Róbert regénye,3 az Ígéretföld már abban a lehetséges jövőben játszódik, melyben a bácskai táj és a szegedi térség hozzávetőlegesen minden határokon túli kvázi-közösség helyett van. Közösség helyett, mert ami van, az is tagolt és adaptív, jólviselkedő és méltánytalan, konvencionális és messze nem rugalmas, képviseletében pedig a Nagy Tanács, amely a magyar hatóságokkal kötött „Kontraktust”, amennyire lehet még emberiesség szándéka dacára is ellenfél a bent élő és migráns, másképpen gondolkodó és más örökséggel érkező számára, autoriter hatalom, mely belső ellentábor formálódását kényszerít ki a maga kíméletlen döntéseivel. S ami nem nyílik, az robban, ami rejtett volt, az láthatóvá válik, ami közös lehetett, az magánérdekűbe pottyan.
Hász kötetének külsőségessége a kaotikus közlekedés szabályozottságára utal cím- és hátlapjával, előzékével is – ezt egyetlen szerkesztői „ajánló” kínálja kezünkbe ezekkel a sorokkal: „Lehet, hogy az Ígéretföld már a kert végi csalitosban van? Ne feledjük: a megvalósuló próféciák világában minden jóslatot, minden apró jelet gyanúperrel kell kezelnünk…”. Tanulsága közvetlen is: autók keresztül és kasul, ütközve és oszlopokba rendezetten is mind-mind egy önálló világ egyedi bunkerei, melyek jövés-menését nem a szigorúan ellenőrzött kapu és magasított fal jelzi csupán, de a megértés és türelem hiánya is: a jövetre éppúgy alkalmasan, mint a regény végi menekülés eszközeiként. Idegenként ülünk az érkezők között, s menekülőként távozunk a helyiek tömegével. A rendezett káosz életképei és uralmi-hatalmi-emberi élményhátterek víziói is már magukban kínálják a nem létező megoldást, melyben az elzárkózásra, a végső menekülésre, a menekülésbeni kiutak reményére keresnének lehetőséget, de nemigen lelik meg ezt. Enklávé ez, de a mindenkori és mindenholi enklávéknak megfelelően csakis azoknak „menedékhely”, akik ilyesmire vágynak vagy erre kényszerülnek. Bunker, melyben önmagára zártan lehet szabad és boldogtalan, aki függő és boldog volt valahol-valamikor.
Hász, aki Doroszlón született és a „délszláv háború” idején települt át Szegedre, talán „hozott anyagént” viszi tovább a korlátozott szabadság települési önkényének emlékeit, az erődként zárkózott közösség belső kíméletlenségét az önvédelem részeként, s a személyiség kitettségét e titkok és elhallgatások övezte világból. A könyv meghökkentő befejezése a többes talány, a kitettség és ellenőrzöttség közösségen belüli, misszióktól független állandóságát rejti. Felfedően rejti, de a „külsőként” közelítő indítás és a menekültként záró befejezés egyben a bentlét életképtelenségét is magába foglalja. Bunkerlét ez is, akár van mitől óvakodnia, akár szabadságot álmodhat a magas falakba is. A délvidéki magyar prózahagyomány izgalmas kerülővel átívelt regényszerkezete azonban talán már az utópiák és antiutópiák határvonalán formálja a képzelt történés drámai jelenvalóságát.
Hász Róbert ígéretföldi regénye és Bene Zoltán áramszünete a konstans ígéretek és krízisek bunkervalóságának, elsáncolt szabadságok esélytelenségének összképével derít reménykedésre. S ha már jobban vigyáznunk kellene és apró jelekre érzékenyen építgetnünk saját bunkeren túli világainkat, a világvége-ígéreteken épülő utópiák között is válogatnunk lenne érdemes. Életképek ironikus jövőtervezési ábrándjai között pedig immár közelebbről kell látnunk talán képzeleti horizontjainkon virágzó bunkervilágainkat… Még talán lehetséges. Ámbár sosem is biztos mindez. S lehet, nemcsak a Szeged-környéki puszták, a Duna és Tisza közti tájak lankái kínálják az erődített létek jövőjét. Ígéretföldek mindenütt lakoznak, társas közösségeik is mindenhol reményeket építenek. Amíg lehet. A kérdés nem is a lehetetlen jövő, hanem az, amikor már nem lehet teljesülése. S ennyiben ez a fenti köteteknek nem kérdése, hanem válasza is sajnos…
A. Gergely András
1 Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2018., 354 oldal
2 Egyház-, kultúr- és politikatörténeti uchrónia: https://mek.oszk.hu/02000/02043/html/540.html
3 Fórum Könyvkiadó, Újvidék, 2015., 163 oldal