Papp Richárd: Munkácsi Haggáda
/Pészach Kárpátalján/
1996. tavaszán az ELTE Kulturális antropológus hallgatói közül néhányan a kelet-európai zsidó kultúrával foglalkozó tanárunk Rékai Miklós vezetésével létrehoztunk egy olyan kutatóműhelyt, amelyben a zsidó kultúra közös tanulmányozását a zsidó élet mélyebb megértését tűztük ki célul magunk elé.
Niszán hó 8.-án ültünk össze először a Néprajzi Múzeumban. Őszintén beszélgetünk, ki miért vállalja ezt a saját életünket is erősen befolyásoló „témát”: hogyan jöhet létre lehetséges és lehetőleg szerencsés nász a tudományos elkötelezettség és a személyes sorskeresés között.
Az Úr mosolyog ezen és elküldi hozzánk Weinréb Jenőt – egyszercsak betoppan, kezet szorít velünk és feltesz egy kérdést: „Ha egy szerencsétlenség folytán két túlélőnk van: egy felnőtt és egy gyerek – melyiket mentjük meg, ha csak az egyik túlélését engedi a Kifürkészhetetlen.
- A gyereket – válaszoljuk.
- Az igazi istenfélő - mondja Jenő bácsi - nem tud válaszolni: bár az emberek kilencven százaléka a gyereket mentené meg.
Így a Talmud; hát persze; Jenő bácsi jesíva bóher volt.
Egyébként Jenő bácsi, Miklós egyik legfontosabb munkácsi adatközlője és segítője.
Niszán 8.-a van; 14.-én a világon mindenhol, így Munkácson is „szájdernacht” lesz; jön a zsidó húsvét, a Pészach.
Miklós nem tud menni. - Nem lehetne, ha esetleg mi…? - kérdezzük izgatottan Csanády Marci barátommal.
Nagyon örvendek.
És tíz percen belül mindent letárgyalunk: van szoba, három pár cipő, imakönyv és tálesz az ágyneműtartóban.
Szívünk a torkunkban. Fejest a mélyvízbe! Három nap múlva indulunk! Menjetek gyerekek; lássatok és halljatok.
A vonat a határra ér, 5-6 óra alatt; ám a határon órákat veszteglünk; az ukránok elveszik az útlevelünket: - Nincs meghívó; se hivatalos kiküldetésről szóló levél. Szerencsére megismerkedünk egy magyar fiúval, ő segít nekünk; leszáll ő is Csapon, bejön velünk a határőrségre - visszakapjuk az útlevelünket; de fizetnünk kell 10$-t; és csak 3 napra maradhatunk - a pészachot otthon kell befejeznünk. (A magyar fiú arra utazik amerre mi; Munkács előtt száll le két megállóval, az ukrán kalauznak adunk 250 Ft-ot fejenként, így a Kijevig közlekedő vonaton utazhatunk tovább... Útitársunk Sárospatakon tanul, tanító lesz Magyarországon).
Délután érünk Munkácsra; a Jenő bácsi által megadott címre igyekszünk; csöngetünk. Senki ... (Később kiderül, se Jenő bácsi, se a Klári néni, akinél Jenőnek szobája van, nincs Munkácson). Bolyongunk az ismeretlen városban. Miklós által megadott címekre próbálunk eljutni. Nincsenek otthon, vagy már nem laknak ott; és nemsokára feljönnek a csillagok; Niszán 14.-e va ! - kezdődik a széder este. Bolyongunk, tévelygünk az ismeretlen város utcáin; ebben a kőből épített, számunkra ismeretlen sivatagban. Végül a postán megmondják, merre van az új, a működő zsinagóga. Elindulunk hát arrafelé, majd csak találunk ott valakit, aki befogad. Egy útkereszteződéshez érünk, átvághatnánk rajta; de Marci óvatos, így szabályosan vesszük az irányt. És ekkor, (láss!) két alacsony, kalapos, öregember jön velünk szembe; magyarul beszélgetnek, elmennek mellettünk.
- Utánuk menjek ? - kérdezi Marci.
- Menj csak ! - lihegem, teljesen elgyötörten.
Hátrafordulok - beszélgetnek; odamegyek; bemutatkozom.
- Á! Pesti zsidó fiúk ? Miklós? Miklóskát ismerem!
Miklós által megadott címeket, neveket sorolunk föl: - Hindu; őt okvetlenül fel kell keresnünk; de a címére sajnos nem emlékezett Miklós pontosan.
- Hindu csak egy van - mondja egyikük - a feleségem. Jakubovics Samu pedig én vagyok; Hindu a feleségem - ismétli. - Jöjjenek hozzánk, leteszik a csomagokat, átöltöznek, aztán kezdődik az imádkozás, a többit majd meglátjuk. Van maguknál kapedli? Voltak már szájder estén?
Hindu alig várva meg a bemutatást; szinte a nyakunkba ugrik: - Izraeliták? Miklós nem jött? Persze, hogy itt fognak aludni! Bár jön a fiam a családjával ... az öreggel és velem egy szobában fognak aludni; van két kinyithatós ágyam. Kérnek kávét?
Samu bácsi, rögtön indul vissza a templomba, hisz ő a gabe, „a rabbi helyettese” - ahogy ő mondja.
A konyhában leülünk Hinduval; dől belőle a szó: Pesten nem tartják már a hitet... Régen ő főzött a közös széder estére, már nem, mert összeveszett az egyik asszonnyal... Most keresztények készítik az ünnepi ételt, a rabbi felesége ügyel rájuk... A rabbinak tizenvalahány gyermeke van, harmincnál több unokája és nem tudom hány dédunokája... Ehhez „ért” a legjobban... Egyébként ötven év körül van... Ő (Hindu) nem jár el a templomba. Várja vissza onnan Samu bácsit... Jön a fia, a feleségével (aki goj; orosz) és a két kinccsel, a leányunokákkal; ők otthon fognak szájderolni...
Megmosakszunk, felöltözünk - fehér ing, mellény, fekete nadrág, cipő, felöltő, kalap és kapedli.
És az imakönyvnek álcázott Jólesz könyv (Hitéleti kislexikon) - az imakönyvek Jenő bácsi ágyneműtartójában vannak !
- Úgy néztek ki, mint az igazi jesíva búherek - főleg ez a kicsi! - nevet ki Hindu; de a szeme csillog.
- Vigyünk-e fényképezőgépet ? - kérdezi belőlünk az antropológus.
- Vigyetek - mondja Hindu - de vigyázva fényképezzetek, mert a rabbi, ha meglátja nálatok, a fületeknél fogva dob ki, volt már erre példa.
Hiszen ünnep van - nem lehet fényt gyújtani (lásd vaku). Emellett pedig tavaly, Amerikából jött emberek fényképeket készítettek a zsinagógában, hogy azokkal gyűjtsenek pénzt a hitközség megsegítésére, ám amikor a rabbi kiutazott Amerikába, hogy felvegye ezt a segélyt, a „fényképészeknek” hűlt helyét sem találta. Konklúzió: csak hétköznap lehetne fényképezni; de akkor sem szabad; mert a fényképészek rablók.
(A gép akkor is ott lapul a zsebünkben, hiszen antropológusok is vagyunk).
Ahogy a kapun kilépünk; az első részeg szitkokat kezd ránk szórni; és ezek a szitkok a ruhánknak, a könyvünknek a hónunk alatt, és a kalapunknak szól...
Óh, régi Munkács! Amikor még a gyűlölet szagát nem érezted. (Ugyan voltak-e egyáltalán ilyen idők?)
- Bocher, tov ! - fogadnak a zsinagóga előtt. Felmegyünk az imaterembe. Samu bácsi elénk jön. Ha fényképezni akarunk, üljünk oldalt, talán sikerülni fog.
Nem sikerülhetett:
- Tiszteljenek meg minket azzal - mondja két öreg, magyarul -, hogy az első sorba fáradnak. - Pestről ? Á! Miklós!
Megérkezik a rabbi. Magas, erős ember; hatalmas orr, pajesz, strájmli, kaftán. Észrevesz minket:
- Honnan jöttek? Budapestről. Hm. Zsidók?
- Zsidók.
Bólint. Elmegy. A paramétereket tudja; ennyi elég. Sokan jöttek Beregszászról is. „Izrael él, és gyarapodik”.
- A férfiak és hátul, a - függöny mögött - a nők is elcsendesednek; kezdődik az imádkozás.
A rabbit ketten segítik. Samu bácsi helyett most a rabbi veje segédkezik, szintén hászid; Izraelből (az ünnepekre eljött a másik veje is Izraelből, aki ugyancsak hászid) és egy orosz ember, aki beszél jiddisül és tud héberül is; ő az egész estén tolmácsolja az ünnepet, a zsinagóga 95 százalékának; akik csak oroszul és vagy ukránul beszélnek és csak nemrég „tértek vissza”. Furcsa átélni, hogy az „oroszok” nagyobb zavarban vannak az imádkozás és a későbbi vacsora alatt is, mint a két délután érkezett és igencsak megilletődött pesti legény... Az öreg „magyar - zsidók” azok, akik a közösség imáját irányítják; csak ők tudnak héberül, ők értik és tudják egyedül követni helyesen a rítus mozzanatait. A többiek őket keresik a szemükkel, őket utánozzák. Ők pedig tisztában vannak „feladatukkal” - segítenek az „oroszoknak” az imádkozás alatt. Lapoznak nekik az imakönyvben és előre énekelnek, amikor kell.
A zsinagóga szegényes; de minden berendezés megvan; a padok; a tóra-tartók, a szekrény, a menóra, stb.
Az imádkozás után összeismerkedünk az összes öreg magyar-zsidóval; a találkozás meleg, baráti; mintha már jártunk volna itt, és most újra visszajönnénk hozzájuk. Lemegyünk a templom hátuljában kialakított ebédlőbe; hogy megüljük a széder estét. Mi az öregekkel együtt ülünk le.
A Munkácsi zsidó közösség, a széder estén
A „fő asztal” (A rabbi és a hászidok)
A fő asztalnál ült a rabbi a családjával, a Hitközség mostani elnöke és az izraeli kulturális attasé, Kijevből.
A rabbi - a közösségben más és más történetek terjedtek el róla; a rabbi debreceni származású, ez biztos; de azt nem tudják, hogy ő ott is született-e, avagy már Izraelben (magyarul nem is beszél valami jól); az igazság az, hogy a rabbi hat éves volt amikor alijáztak 1938-ban, a rabbi családja soha nem jött vissza Magyarországra. A rabbi Izraelben nevelkedett, jesívában tanult, majd eldöntötte, hogy Ukrajnába jön és Kárpátalján rabbiként fog működni. Teljesen jogosan úgy vélte, hogy arról a helyről ahonnan 1968-ban alijáztak az utolsó „kaftánosok”, nem tűnhetett el nyomtalanul a hászidizmus. Így Kijevbe utazott és fizika-kémia tanár lett. Ekkor találkozott az ő elgondolása a munkácsi zsidók érdekével: a fent említett Jenő bácsi és Bumi bácsi elhívták a rabbit Munkácsra. Azon fáradoztak, hogy Munkácson újra épüljön föl a „zsidó élet” és - habár a minján mindig megvolt - ahhoz, hogy ez ténylegesen éljen, egy rabbira volt szükség; elmentek hát Kijevbe és „elhozták” Munkácsra Hoffmann rabbit... Azóta is ő az egyetlen rabbi Kárpátalján.
A rabbi, a hászidizmus felélesztésén (is) fáradozik. De ezzel sem az öreg „magyarok”, sem az „oroszok” nem tudnak azonosulni, fiatalok pedig egész kevesen vannak; gyermekek sem sokan, így jesíva felállítása hosszú ideig nem lehetséges.
A „magyar-zsidók” viszonya a rabbihoz ellentmondásos. Egyrészt, mivel beavatkozott a Hitközség életébe. Másrészt mert nem egyezik a véleményük számos kényes kérdésben: a rabbi „fanatikus”; egyetért Rabin meggyilkolásával is - a munkácsi zsidók ezt nem értik: „Hisz ott van a parancs: ne ölj!” Azt mesélik, hogy a rabbi sokszor cionistának bélyegzi őket, ők viszont magát a hászidizmust bírálják, ugyanis szerintük csak az imádkozásból nem lehet megélni - élni.
Ezek mellett viszont elismerik a rabbi érdemeit: szociális tevékenységéért és teherbírásáért, hiszen minden nap ingyen ételt ad a rászorulóknak a hitközségi konyhán. A betegeknek az ételt autón szállítja ki; a családoknak ünnepen külön küld krumplit; maceszt, tojást, egyebeket és, hogy ezek meglegyenek, pénzért futkos az USÁ-ba, Izraelbe, Budapestre. Felesége pedig ellenőrzi a konyhát és - Samu bácsival együtt - a gyerekeket és az orosz, ukrán zsidó felnőtteket tanítja héberre és imádkozásra. A rabbi és családja, külön étkezik és él a közösségtől; a közösségtől, ami még sokáig nem lesz szerves egész; hanem egymástól elkülönülő csoportokból fog állni.
Az „oroszok”
A közösség nagy többségét az orosz-ukrán zsidók teszik ki. Nagyrészük főleg középkorú, de szép számmal megtaláljuk közöttük a fiatalabb generáció képviselőit is, tizenéveseket és gyermekeket is. Ők néhány éve járnak csak el a zsinagógába. Az „oroszok” kifejezést a magyar zsidók alkalmazzák rájuk. A zsidóság náluk „felvett kultúra”; az indítékok különbözők lehetnek.
A rendszerváltás során s azóta hatszázezer „orosz” költözött Izraelbe. Ennek nagy hányada nem is volt zsidó. A hatóságokat lefizették; ezzel irataikba bekerülhetett a „jevrei”, „zsidó” bejegyzés, így a megfelelő papírokkal, elindulhattak Izraelbe (munkácsi anekdota szerint már követelték, hogy hitük gyakorlása végett Izrael állam építsen nekik pravoszláv templomot!) - ez a lehetőség a munkácsi zsidók esetében is fennállhat.
Ha nem is oldja meg, de enyhíti „zsidóságuk” szegénységüket; mint említettem, a rabbi ingyenkonyha révén segíti a közösség tagjait, emellett havi 20 dollárt fizet annak, aki eljár a zsinagógába...
Persze a gyökérkeresés, az identitás „ürességének” betöltése is okként keresendő; ami a volt szocialista országok esetében oly közös példa.
A három fenti indok, sokszor együtt is érvényes, és más okok is beleszólhatnak ebbe; a tény, hogy a közösség legnagyobb részét ők képezik és hogy egy külön - elkülönült - furcsa helyet töltenek be - amit jól mutatott be nekünk a széder este. Példaként említhetjük ünnepi ruházatuk leírását: tudjuk, hogy nemcsak ünnepen, de egyáltalában nem szabad a zsinagógába fedetlen fővel belépni; a „legjobb” a kapedli; de a kalap is „kóser”. Az „oroszok” jónémelyikén furcsa sapkák - még sísapka is - látta el ezt a funkciót; míg a „magyarok” a „régi szokásokhoz” igazodtak, ők még a régmúltra gondolva, „szépen” öltöztek fel. Rajtuk kívül a legtöbben nem viseltek öltönyt sem.
Az orosz és ukrán zsidók mind a zsinagógában, mind az imádkozás után elköltött széderesti közös vacsorán feszélyezetten viselkedtek; nem ismerték a rítus szabályait, de nem is alakították azt át.
A rítuson való viselkedésükben egyrészt segítette őket az Haggáda orosz magyarázatokkal, fordítással kísért (a Tóra és az imakönyv is ilyen) „műsorfüzete”; másrészt a rabbi jiddis nyelvű Haggáda mondásának fordítása orosz nyelvre. Ezenkívül az öreg munkácsi zsidók voltak mintaértékűek számukra: figyelték és utánozták őket. Pl. a kehelyből csak a mi asztalunknál ülők itták ki a „bort” (Pészachra készült szőlőlé volt Izraelből, ugyanis tavaly néhányan berúgtak) - ahogy azt a tradíció „megszabja” - mások csak belekortyoltak.
A tolmácsolás miatt az este rendkívül hosszúra nyúlt, ami ellen a magyar zsidók felemelték szavukat, ugyanis ők a jiddist és az oroszt is értik, így idővel unatkozni és fáradni kezdtek.
A magyar - zsidók
Azoknak a zsidóknak, akik a háború előtt születtek, az otthoni nyelvük a jiddis volt; de „kint”, a városban magyarul beszéltek, kétnyelvű a kultúrájuk. Gyerekkorukban, Kárpátalján minden nyolcadik ember zsidó volt; Munkácson a város lakosságának majdnem a fele, így a város legnagyobb „felekezetét” a zsidók tették ki! A Soá és az alijázások után 6-7 család maradt ... Ők ismerik még a hagyományokat; tudnak - beszélnek héberül, jártasak a zsidó hagyományban stb.
Emlékeznek és elhatárolják magukat az „oroszoktól”...
Munkácson a zsidóság közösségi életében egyfajta „újjászületés”, a kultúra „feléledése” indult el. Ez „kézzel fogható” jelenség, mivel a közösség gyarapodásának és a „zsidóélet” felélénkülésének lehetünk szemtanúi. Az öreg magyar zsidók, akik a munkácsi zsidó kultúra és hagyomány továbbélésének reprezentánsai, elengedhetetlen résztvevői és alakítói ennek a „revivalnek” is; hiszen az ő tudásuk, s ezen tudás átadása a mára kibővült közösség számára alapvető jelentőséggel bír, az ő tradicionális tudásuk nélkül a zsidó kultúra gyakorlása lehetetlen lenne a megújult közösség számára.
A hajdan volt munkácsi zsidó kultúra átalakul és azt, hogy az orosz, ukrán zsidókból és a rabbi családjából álló közösség kultúrájában miként fog a hagyomány tovább élni, azok mit vesznek át, és mit hagynak el belőle, a jövő titka...
Nem szóltam még az attaséról: részt vett az ünnepen, de jelenléte nem kapott különösebb hangsúlyt; ám a jelenléte is elegendően bizonyítja, hogy a munkácsi közösség támogatva és elismerve állhat és nézhet a jövő felé.
A tolmácsolás miatt, az ünnep sokáig húzódott; a második pohár után, a kézmosás előtt, leléptünk. Otthon, Hinduéknál is pont a második pohárnál tartottak, így be tudtuk fejezni a széder estét.
Megismerkedtünk a családdal; amiről egy külön regényt lehetne írni:
Hindu néniék fia, „Szása”, akivel otthon magyarul és jiddisül beszélnek, orosz iskolába járt, orosz lányt vett feleségül, akivel oroszul beszél, hiszen hitvese csak az orosz nyelvet ismeri, bár magyarul is ért, de nem tud beszélni. Szása a zsidó ünnepeket mindig megtartja szüleinél, feleségével és két kislányával. A két kislánnyal a nagyszüleik mindig is magyarul beszéltek, akik ezt értik is, de már oroszul válaszolnak vissza; mindezek mellett pedig ukrán iskolába járnak! Az orosz nyelvű iskolát megszüntették Munkácson, magyarba az anyjuk nem engedte beíratni őket, mert fél, hogy nem tudna beszélni a saját gyerekeivel, ám ha lenne zsidó iskola, oda (mint mondta) „elengedné” a lányokat. Az egész család alijázhatott volna, de a menyük miatt (aki nem akarta beteg anyját itt hagyni) nem tudtak.
Másnap a reggeli imádkozás után már reggelire sem tudtunk szállásunkra visszamenni, annyi „azonnali” meghívást kaptunk...
Elsőként, Hersi bácsihoz mentünk; egy régi albumot lapozgatva mesélt a régi Munkácsról, az „aranykorról” és utazásairól is. (Bejárta a világot; ahol sok ismerőse van - Amerikában, Izraelben, Magyarországon - „természetesen mind munkácsi zsidó”).
Beszélt két feleségéről is; első feleségével súlyos tragédia történt a háborúban, de még ma is él, ezért marad otthon Hersi bácsi, pedig a gyerekei is elmentek már. Második felesége keresztény, de elfogadja férje zsidóságát; sokszor ő kelti fel reggel: „El fogsz késni a templomból”...
Hersi bácsit szereti a közösség, mert intelligens és világlátott úriember.
Később Bumi bácsihoz mentünk. A Soában munkatáborban volt Erdélyben, hazajövet zsidó konyhát nyitott Munkácson, azóta is a zsidó életet szervezi. Ma zsidó gyerekeket próbál Izraelbe, illetve valamelyik budapesti zsidó iskolába hozatni... Megebédeltetett minket és elbeszélgetett velünk.
Az alábbi történetek maradtak rám tőle:
A bútorgyárban dolgozott és ehhez asztalos mesternek kellett lennie. De amikor ő tanult, a zsidókat csak nehezen engedték át a vizsgákon, csak úgy, ha mindent tudtak; mit volt, mit tenni, a zsidók megtanultak mindent tökéletesen; így ők lettek a legjobb szakemberek...
Egy német tábornokról is mesélt, akinek a munkatáborban ő volt a tolmácsa, és aki akkor már tudhatott a lágerekről. Mivel a zsidók dolgoztak és a magyarok alig adtak ételt nekik; a német csapatoktól hozatott nekik muníciót és „megígérte” a magyar tiszteknek, hogy ellenőrizni fogja még őket. Ám a tolmács ezt elfelejtette fordítani. A magyarok persze másnap visszacsináltak mindent... és az ellenőrzés megtörtént („Isten nem hagy semmit bűntelenül!”).
A legtragikusabb: a németek szappant főztek az áldozatok testéből; szerinte a németek egy csomó ilyen szappant hagytak itt, Bumi bácsi elásta őket a temetőben és imát mondott rájuk...
Az ebéd után bejártuk vele Munkács régi zsinagógáit; a háború előtt 16 templom és több mint 20 imaház állt! Mára az egyikből áruház lett, a többi vagy eltűnt, vagy katonai épületek lettek.
Erre a sorsra jutott a csodarabbi, Spira Lázár imaháza is. Ma már ez is katonai terület, ennek ellenére bementünk, s láttuk, áll még majdnem minden épület: a volt jesiía, az egyik imaház, és az udvarban áll még a rabbi kétszintes háza is.
Nem sokat nézelődhettünk, mert egy ukrán katona érkezett sietve kitessékelni minket, de Bumi bácsi, mielőtt az megszólalhatott volna, elkezdte ecsetelni miképp is áll a dolog a mai hatalom házával... A katona csodálkozva („Tak? Tak?”) kísért ki minket.
Ez a csekély „elégtétel” is mosolyt festett arcukra.
Bumi bácsi így mesélt Spira rabbiról:
„Igazi csodarabbi volt” - kezdte - aki Munkácsot, a világháború kitörésekor megáldotta és így egy bomba se hullt Munkácsra.
- Egyszer mikor elvették az egyik zsinagógát, a rabbi így szólt; aki az Isten Házát megbecsteleníti, azon bosszút áll az Úr; a bolt és raktár le is égett, elpusztult. (Felújítása után boltként üzemel).
- A rebbe rengeteget gyógyított is. Egy ember egyszer halálos beteg volt - behívták a kórházba - előtte elment a rabbihoz; aki azt mondta, ne menjen el gyógyíttatni magát. Néhány napra rá meggyógyult...
A rabbiról maradt fent egyébként az a történet is miszerint egyik beszédében „zsidó terminussal” fogalmazta meg a trianoni béke lényegét, amelyre a zsidó tradícióból volt érthető, kifejező magyarázata: „Trianon tréfó béke volt”; (a tréfli: fogyaszthatatlant jelent; egyebek közt olyan állat húsát, amely szétszaggatatott...).
Bumi bácsival a temetőbe is ki akartunk menni; de a többivel együtt a zsidó sírokat is a város szélére vitték, mert a régi temető helyére egy buszpályaudvart építettek. Az új temető pedig nyolc km-re volt, nem lehetett elmenni. Ezért hát elbúcsúztunk:
- Mazel tov! Este találkozunk a zsinagógában.
Este a zsinagógába menet, Samu bácsival; ismét „részt kaptunk” az antiszemitizmusból: 15-16 éves suhancok kiáltottak oda nekünk: „Heil Hitler”. Elrontották egy jó időre a kedvünket. (Hindu néni szerint meg kellett volna verni őket; „gyáva népnek nincs hazája”, mert a gyerek elmondta volna az esetet otthon, és az anyja felvilágosította volna, miért is kapta a pofonokat). Samu bácsi és mi ehelyett úgy tettünk, mintha nem hallottuk volna; csak szívünk kongott és ballagtunk tovább.
Közben Samu bácsi elmondta, hogy van mikve, de nem kifizetődő, mert csak a rabbi és a béder jár oda .
A zsinagóga előtt, ”elosztottunk” három Szombat újságot, amelyet nem ismertek és ami kézről-kézre fog járni az öregek között. (Magyarországi zsidók, a kárpótlás mellett, a Kárpátokra is figyelhetnétek !).
Miután elbúcsúztunk, elindultunk Samu bácsiékhoz a második széder estére, amelyet most végig a családdal töltöttünk el.
A családi széder
Samu bácsi olvasta a Haggádát; a gyerekek figyeltek és élvezték az ünnepet olyannyira, hogy az apának gyakran kellett figyelmeznie őket. A rítusban előírt kérdések mellett újabbakat is tettek föl: miért támaszkodik a nagypapa?; mért van a férfiak fején sapkácska? Az eldugott pászkát pedig csak dollárért voltak hajlandók visszaadni. Derű és gondtalanság - Isten békéje és nyugalma - a házon: akinek még nem volt része abban, hogy részese legyen a széder estének, az valójában a zsidó élet legmélyebb tartalmát sem képes „megérteni”. Samu bácsi elmondja, hogy csak ő tudja hibátlanul olvasni a Haggádát a Hitközségből, és emellett értelmezni is tudja a pészáchi legendát:
- Mojsét a folyóból egy keresztény pap lánya húzta ki.
- Keresztény pap? - kérdezem (Marci bokán rúg)...
- Nem, a leánya - okít Samu bácsi. (Hol voltak még a keresztények? De Kárpátalján viszont mikor voltak egyiptomiak, fáraók? Miklós mondaná erre: „Ez a folklór”).
Elijahu pohara vörösen áll. Mi lenne, ha éppen most lépne be a nyitott ajtón ? - villan át rajtam, és mintha megérezné, Hindu néni mesélni kezd egy történetet: Az utcájukban élt egy vagánykodó fiú; Hindu bátyja kigondolta, hogy próbára teszi. Amikor az asztalnál a fiú családja épp Illés várható betoppanásánál, a harmadik pohár kiürítésénél tartott, Hindu néni bátyja belendült az ajtón fehér lepedőben, a nagyhangú fiú pedig elájult ijedtében... A mai napig mesélik ezt.
Kis idő múlva az egyik kislány beront az ajtón egy fehér lepedőben. Nevetünk és nevetünk... Tehát a leány tényleg érti a magyart.
(Egyébként a családban felváltva beszélnek több nyelven: a mama és papa magyarul és jiddisül egymással - velünk németül is -, fiúk családjával oroszul, de a menyük bosszantására még ukránul is...).
Az ünnepi este folytatódott tovább, az egész család teljes odaadásával, „beleélésével”. Ritka az olyan család már Munkácson, aki otthon tartaná az ünnepeket, mivel a mai sajátos, „revival” helyzetben a hagyományosan családi körben tartott ünnepek áthelyeződtek a zsinagógába. Hindu néniék fia és unokái már nem járnak el a zsidó templomba s az ünnepek megtartása is elsősorban a szülőknek szól. Az unokáknak a széder esték valószínűleg egész életükre szóló élmények maradnak majd, de a magyar zsidók munkácsi tradíciója már nem alkotó része életüknek, csakúgy, mint a hasonló fiatalabb generációknak (akik egyáltalán itt maradtak a városban), akiknek szülei, nagyszülei még a „régi Munkács” szülöttei voltak.
A rabbi azt mondta, hogy elég a pohárnak több mint a felét meginni; ez még így is szép mennyiség, ha meggondoljuk, hogy Samu bácsiéknál a poharak két decisek és mindig újra kell őket tölteni! Így a vacsora után, rengeteget beszélgetünk még; örömben, szeretetben, és az Úr tovább mosolyog...
Pészach
És hogyan mondd el fiadnak
Mikor legjobb ha nem hallja szavad?
Hogyan mondd el neki
Hogy a napfény itt rabszolga tavasz?
Hogy szolga itt mindenki
De a legfeketébb Te vagy?
Elmondhatom e fiamnak, hogy a remény és a válasz is Te vagy?
De csend legyen; hódoljon szavad!
Ma ünnep van.
És az Isten ma Rád mosolyog...
Ami még kimaradt
Sorsok a II. vh. alatt
Eltérőek:
Hindu
- Auswitz - Menekülés - alija 0 Samu bácsi segített
Samu bácsi
- magyar katona volt deportálásokkor megszökött az erdőben bolyongott visszajött segített ahol tudott befogadta az otthontalanokat.
Hersi bácsi
- a magyarok alatt megvert egy leventét; orosz területre szökött, azok, mint kémet elfogták; büntető lágerbe küldték a Jeges-tenger partjára
- itthon a feleségét egy sortűz „elkapta” a fején tönkrement az élete
Samu bácsi
- Tolmács - munkatábor - „temetés” - zsidó konyha - segélyek - az élet szervezése
/Ami még kimaradt:/
„Az ember a fontos - Együtt élő népek a Kárpátalján századok óta élnek egymás mellett és egymást tolerálva a népek itten (lásd. Olbruck 2. könyv, 2. fejezet).
Ma is - jellemző példa:
Szása munkatársai és az ünnepek; hárman dolgoznak a sírkőkészítésnél: egy zsidó, egy katolikus magyar és egy görög-pravoszláv ortodox a húsvétok pont hetenként, követik egymást, így ezen idő alatt mindnyájan az otthoni ételt-italt költhetik el.
Ám vannak változások
A gyűlölet felbukkanása lásd. esetünk és egy „elfojtott”, érezhető agresszió.
A vegyes házasságok (régen a süve működött!), két vagy három, --> a vallás --> a hagyományok fellazulása.
Lehetséges okok:
általános szegénység
„globanizálódás”
Marci szerint: nem működik a dolog szervesen, mint régen. A gazdasági, társadalmi „élek” eltolódtak, átalakultak - nincs meg a régi „helye” a kultúráknak és „dolguk” a „helyi” társadalomban; helyi gazdasági stb. mindennapi életben (lásd Olbracht).
Ami még kimaradt
Mint tudjuk, a széder este lényege az évezredes hagyományok megőrzésén túl a jelenben való aktualitása is.
Lásd a Haggádát ! (17.old.)
Ábrahámnak az Úr: „Ó, tudd meg, hogy ivadékaid idegenek lesznek ... - (Egyiptom). De (a serleget felemeljük) - „jövőre találkozunk Jeruzsálemben”.
„Ez az ígéret az, amely érvényben volt őseink és érvényben van a mi számunkra is. Mert nem csak Egyiptom támadt ellenünk, hanem minden időben akadnak olyanok, akik ránk törnek, hogy eltöröljenek a föld színéről, de a szentséges Isten - áldott a Neve - mindannyiszor kiszabadít kezeik közül”.
Amit Hindu mesél:
Hindu nénibe rögtön beleszerettünk..., így a leírás is zavaros lesz
Azt állítja, hogy őt soha nem érdekelte az „egész”; de amikor a gyerekkoráról beszél, látjuk, hogy csak a sors „beszélte le” és nem is valami ügyesen, erről az „egészről”.
Tehetős családban született - virgonc lány volt; volt egy bátyja és egy nővére. A nővére - csendes, intelligens volt, a bátyja vagány, szülei (apja kereskedő volt, kertjei voltak;16 évesen jött rájuk a Soá; Auswitz...).
Látta ahogy a szüleit a kamrába viszik.
Ő a felnőtt nőkkel munkára ment.
A kéményen keresztül járt kenyeret lopni (20 dkg-ot kaptak naponta, fejenként).
Szökése:
Isten csodát tesz: Az oroszok támadásaikor, a németek tankcsapdákat ásattak a zsidó nőkkel; nyugatra terelték őket - volt olyan éjszaka, mikor lefekvés után, reggel 4000-en maradtak „alva” a földön.
Egyszer egy férfi-szállítmány jött velük szembe, Hindu kiabált, a bátyja válaszolt! „Szökjetek meg” (utoljára találkoztak ... a bátyja Amerikában halt meg).
A németek; mikor az amerikaiak bombáztak, árokba bújtak, és a zsidó nőket kiállították, a töltésekre; egy ilyen bombázáskor az Úr kegyelméből a zsidóknak semmi bántalmuk; de a németeknek az árokban számottevő áldozatuk lett. És Hinduék megszöktek...
Az utolsó pillanat volt ez - Hindu lába már teljesen feldagadt - nem bírt volna tovább menni.
Elbújtak; a németek nem találtak rájuk; másnap reggel egy cseh asszony jött az úton; szóltak hozzá - az egyik nő tudott németül; így elboldogultak (holland nő volt; volt még ott egy francia is - Hindu a hollanddal még levelezik). A cseh nő mondta, hogy neki sietnie kell, mert egy náci tisztnek visz tejet és ha elkésik, az otthoni tejkészletét tönkre vágja a fritz. DE! várjanak, majd férfiakat küld ide - és azok majd megsegítik őket, a férfiak cseh partizánok voltak. Zsákokkal jöttek, amin kis lyukak voltak... - az elszórt búzaszemeket kövessétek így kövessetek minket ...
Egy cseh partizán faluba értek.
Hindu több, mint egy hónapot ágyban feküdt - 29 kiló volt (a kutyám - Dalmata- jól megnézve kb. 38 kiló lehet!). Egy német tisztiorvos kezelte, akinek cseh felesége volt és ki volt a töke a németekkel. A többi nő, szekéren szállított ellátmányt a partizánoknak.
Amerikaiak szabadították föl a falut - Hindut hívták; de ő haza indult nővérével Kárpátaljára.
Itt házukban már lakott egy család...
Bolyongtak a saját otthonukban - Samu bácsi segített rajtuk, mint sok más zsidón is - amíg nem kaptak kárpótlásul egy lakást - nála laktak; így kezdődött az ismeretség...
Alijázni is megpróbáltak - Bukarestig mentek; de egy gazdag kereskedő rászállt Hindura, majd a nővérére; úgy tűnt, talán a nővért el is venné (előbb Hindut, akinek a pasi túl nyim-nyám volt), de inkább hazajöttek a „saját szarukba”.
Nővére később mégis alijázott...
Hindu a Szovjetunióban maradt; 1953-ig védték a zsidókat; de ekkor meg kellett gondolni, hogy érdemes volt-e maradni, nem véletlen, hogy védték. Hindu munkahelyén - iskolában: „bezzeg a zsidók!”.
Nemrég - 2 éve megpróbáltak ők is alijázni; de a menyük miatt nem jött össze - aki az anyját nem akarta itthagyni; pedig Hindu még ivritül is el kezdett tanulni.
Most már maradunk...
------------
/Papp Richárd az ELTE Társadalomtudományi Kar Kulturális Antropológia Tanszékének vezető tanára és a Szociológiai Doktoriskola oktatója. Írása még diákkori dolgozata volt. Megidézését a mostani ukrajnai események készették…)