Lassan nemigen marad év, de olykor hónap sem, amikor ne kerülne kezembe Végel László munkái közül valamelyik… Naplóforma kötet, apró jegyzetekből korszakos látleletté formálva, vagy regénybe oltott történelem, impozáns kortörténetbe ágyazottan, vagy kritikai írások, irodalmi reflexiók, politikai érzékenységek sorai és fejezetei, ha másunnan nem, saját weboldaláról is sok-sok írás.1
Sajnálom ezt a kitartó elaprózottságot, avagy bánom inkább, mert Végel meggyőzően pesszimista. Eredendő és erős optimizmussal fog neki minden írásműnek, de sorai-szavai közt szinte mindig ott lapul a rossz közérzet, a hiányérzet, a reményhiány, a sikerülhetetlenség, a bajosan végződő történelem, az „emberi állapot” malraux-i kiúttalansága és ennek megírhatatlansága – amit azután csakúgy megír, s ebből tűnik utóbb egyértelműnek, miben hisz mégiscsak, sorai és hangulatai ellenére is.
Ez olvasóvá avatás azután rendre meg is lep minden írásában, naplójegyzetében, kötetében. Ez elszánt meglepődéstől – nem tagadom, s persze Végel szándéka ellenére is olykor – inkább kedvem kerekedik keresni is, rátalálni is hangjára, sértett önérzetére, baráti ölelések tónusára, emberi megértések bölcsességeire. De most (mint rend szerint teszi) Végel László zavarba ejtett a Két tükör között kötetével.2 S bár a kimondott szándék hiánya még nem a szándéktalan elmondás, ám az érzékeltetés keserű derűje mögött mégis ott lakozik a tudatos hatás: nem tolakodóan, de megmondani, kinyilvánítani, észrevétetni, tudomására hozni bárkinek, aki fogékony ilyesmire, hogy az időt úgy írjuk, jusson benne méltó szó az irodalomnak, a közlés-reménynek, a hatásnak, próbatételnek, figyelmeztetésnek, emlékezetnek és mulandóságnak is. Időírás ez, irodalommal. A kötet alcímében nem véletlen ez a tőmondat, mintegy huszonöt év tudástapasztalata és érzületetikája mögött. Már a Lemondás és megmaradás kötet (1992) „homokdarabjai” a „peremvidék peremvidékén” is egyszerre vészjósló idők látnokát érzékeltetik, meg az esszéistát, aki bőviben van témájának, majd végül mintegy regényíróként éli át „az átrendeződő időket”, amelyben „látta süllyedni azt, amibe beleszületett”. E beleszületés a szétrendeződő idők további műveiben – az Egy makró emlékiratai (1967) ötven év múltán újból megjelent verzióját is beleértve –, megismétlik az élményt, amit az Időírás, időközben (2003), a Balkáni szépség (2015) vagy a Temetetlen múltunk (2019) önélet-regényeken át az Exterritórium (2000, 2016) ezredvégi jeleneteiig már szinte ismertként sugároznak: a mindig és mindenütt lerakott aknák félelmétől visszavonult kisebbség megokolt sértettségi közérzetét, a felelősnek tartott értelmiség alkuképességét, a rettenés és meghunyászkodás élménykülönbségeit, a „jóljárás” kis bizniszeit, a távoli „jótevők” minduntalan mérhetetlen önzését, az európai perspektívák saját kerítéssel eltorlaszolt esélyeit, s további sok tucat ilyesmit. Mindezek jól láthatósága, kimondott jelenléte, megfigyelt képtelensége azonban folyamatosan kitett a még vállalható tükörbe nézésnek, a szemlesütve leplezett elégedetlenségnek, a méltatlan megoldásoknak és fölfújt eredményességnek, mely árad az alkudni hajlandókból, messzire menekülőkből, „ügyes” ittmaradókból, harsány potyalesőkből.
A Két tükör között azonban több ponton ezeknél is elbizonytalanítóbb. Még ott is, ahol kevésbé regényszerű (mert naplójegyzetek gyűjteménye), vagy ahol valóban irodalommal példázza tanulságait, öntesztelő méltóságát, alkotói vállalás és sorsközösség legmélyebb kérdéseit. De tudjuk jól: ha olyan, akkor már egyetlen tükör is zavarba hozhat, s szemből kettő még kevésbé enged megtévedni. De mert szükségképpen máshonnan lát egyik is, másik is, a köztes térben a dupla tükröződés vagy ködös átnézet adódik. A köztes állapot a léthomályba kalauzol tehát, amely helyett még az egyszeri tükörkép is elviselhetőbb. Sőt: a tükrök által homályosuló világoknál bizonnyal megszoktuk már, hogy önmagunkra látunk meglepetés nélkül, ha egyáltalán valamire is. De feltehető mindeközben, hogy a tükröt állító is jelen van valahol a tükörképen kívül, mögötte talán vagy a távolban, de ott és úgy, hogy nem tükröződik tisztán, nincs jelen a közelképben, mégis feltehető az ottléte. Viszont a tükör mögötti énünk a kettős tükröződés révén már dupla reflexió is lehetne – ami csak ritkán ártalmas, s még akkor is önálló hatása, megérintő gesztusa van, ha nem tudatosítjuk azonnal. A kettősség azonban megduplázza a rálátás merszét, a felismerés bizonytalanságait csakúgy. De ez már saját, olvasói feladatunkká lesz. Végel a kötetcímbe emelt bejegyzésében mindössze ennyit árul el a kettős tükörről: „A Judit újvidéki bemutatója. Úgy érzem, kimerészkedtem a világba, amelyben többé nem tudom feltalálni magam. Eltévedtem saját világomban. Könnyebb lett volna, ha erre a napra megjelenik a Parainézis című regényem, amelyből egy másik Judit tekint rám. Két tükör között könnyebb rejtőzködni. (2002)”.
Az eltévedés saját világunkban mondhatni természetes is – a rejtőzködés azonban épp az ellenkezőjét igényli. S mert a nyilvánosság előtt könyvszemlékkel, filmekkel, színházi előadással, közéleti reflexiókkal, irodalmi szertartásokkal, kortársakra és elődökre nézve tisztelgő elismerésekkel zajló eseményeket nem tekintjük a rejtőzés részének, így tükröződései nem igazán a rejtőzést, inkább a félhangos vállalást erősítik. „Az író dolga: Az író menjen el a végső határig önmaga leleplezésében. Mutassa meg saját belső ellentmondásait, tévedéseit és kételyeit. Gyengeségeit és reményeit. A többit bízza az olvasóra (2004)”. Markáns ars poetica – ám a gyengeségek kibeszélése épp ellenkezőleg, erőnek hat, a miértek elbeszélése pedig értelmezésnek, magyarázatnak és tanulságnak is. Ráadásképp mert „irodalommal” zajlik az „időírás”, ez interpretációk meghívott vendégei sem a tükrön kívüliek, hanem hátterek, az összkép részei, a viszonyítások kulcsszereplői is. Végel úgy rendezi naplójegyzeteit, hogy írás és szerep, író és példaképe, közlés és tárgya, korszak és alanya közös látképbe kerüljön. Így a kötetben az irodalmi reflexiók sorai, sőt sorozatai szolgálnak kedvünkre, Petri Györggyel, Bori Imrével, Esterházyval, Kosztolányival, Canettivel, Tišmával, Sinkó Ervinnel, Máraival, Günter Grassal és Böllel, Szentelekyvel, Claudio Magrissal, Thomas Mannal, Thomas Bernarddal, Danilo Kišsel, Tamási Áronnal, Tolnai Ottóval, József Attilával, Ágoston Vilmossal, Tandori Dezsővel, Sziveri Jánossal, Németh Lászlóval és számos más alkotóval szintézisben vagy (újra)ismerkedésben. Végel mintegy ráébred az ezredforduló vidékén: lényegében újra kell olvasnia könyvárát, mert avul az irodalmi hagyaték frissessége a fejében-szemében, ködösödik a tükörkép, s mivel „befelé” úton kalauzolja olvasóját, egyre halványodik a tükrök mögötti külső világok élményzaja, s föltámad a ködlést kísérő füstben az égre író hatalmas toll felelőssége is. A kötet címlapképén ez a külső homály kavarog egybe az eget róvó tollszár-torony felelősségének hatalmasságával.
S a ködképekből sorra-rendre az egzaktságukkal, rövid mondataikkal, elszánt üzenetükkel merész bejegyzések tűnnek ki önerejük révén. Kitetszik tehát, hogy a létezésről formált körkép része mindig egészen komplex „bejegyzés”, naplórészlet, önreflexió, prózai esszé, kritikai észrevétel, közéleti vita vagy hozzászólás, válasz, emlékezet-játék, épülő memoár-tartalom. Eltökélten rövid próza műfaja ez, szikár tónusban, olykor lamentáció és szentencia közötti huzattal, helyenként a válaszkísérletek vagy kritikai hozzáfűznivalók szubjektív írótollával, máskor az élménynapló és a papírfecni-kiegészítés net-blog tónusával, de mindvégig az írói pályarajz idővel mélyebb műbe illeszkedő észrevétel-hangsúlyával kibővítve. Így például: „Felcsönget a postás, kézbesíteni szeretné a zágrábi Jutarnji list (régi) július 7-i számát, amelyben megjelent Miljenko Jergović cikke a Neoplanta avagy az Ígéret Földjéről című regényemről. Csak egy író tudja ilyen pontosan körülírni a regényvilágot. ’Ez nem önéletrajz’, írja Jergović, ’nem a vajdasági magyarság kollektív életrajza, hanem ennél sokkal több, egy történet a kisebbségiségről’”.
Talán evidens igazság: még nem pályarajz, s nem önéletrajzi morzsa. De tudatosan komponált, retorikailag hibátlan hangsúlyát esetleg csak utóbb, az átfogó címmel ellátott munkákban nyeri el – miképpen maga a Két tükör között kötet is ilyenekből kapott mélységet. „Mindenütt háború folyik az emlékezetért” – írta Michnik az ÉS egyik régebbi számában (2015-ben) – jegyzi meg egy fecnin, majd az időírás kontrasztjaképpen: „Tiszta fehér papír. A cél távolodik, az időt mind szűkebben méri a sors, szellemi adósságaim szaporodnak, csupáncsak a csalfa és csalóka utak látszanak. Hány mondat maradt még hátra? (A maradék időről, 2009)”. Az emlékezeti háború és a deskripcióba fogott idő itt rejtett birokra kel. A „csalfa és csalóka utak” pedig épp ellenkezőleg, nem a belsőt kifelé, hanem a külsőt befelé terjengeni engedik. A morális én belső tüze csak párállik a ködben, de a terjengő külső füstködök bejutása sem ütközhet akadályokba. A cél úgy távolodik, hogy a hozzá vezető út nem a végtelenbe, hanem a benső világ mélységei felé terel. A gyarapodó adósságok előjelei és kiteljesedései viszont nem párhuzamosan, csakis utólag nyernek műfajt, műnemi jelzőt, összefüggés-hálót is. S mert mindegyik könyvében sorjáznak a visszaemlékezési, előérzeti, közpolitikai, magánéleti, kisebbségi, kritikai, olvasati, helyzettudati reflexiók, a háború folytonosan zajlik az emlékezetért és az érvényességért, a hitelességért és a lemondás-megmaradás együttes érvényességéért, a peremvidéki élet és a hontalan esszé közötti irodalmi eszközkészlet megőrzéséért, védhető szerepéért, méltó rangjáért ezt firtatja-igazolja-erősíti. Másképp szólva: az időért, az írható időért, s az írott és megőrizni képes, időálló és érzületbiztos létért dolgozik. Enélkül nem is tehetné, hogy beenged írói világába, amit legújabb kötetében a menekülésről lemondás és felelős maradás újabb bizonyságaként formál meg a megmaradás poétikájaként, de párhuzamosan naplójegyzeteit mozaikos elemekként beilleszti Újvidék drámai történetébe.
S e felelős elszántság, kitartó konokság és alkotói elbizonytalanodások dacára is stabil maradás-döntés az, ami Végel esszéregény és napló-műfaját fundamentálisan megformálta, vagyis könyveit életre kelni és életben maradni is segíti. Ha tükrök között is, ha a köztes homályból a tündöklő közléssel terhelten is, ha írói-irodalmi ráhangolódással és újraolvasati késztetésekkel együtt is, de Végel tükröt tart elénk (is), körénk (is), nem óvakodva a kérdezéstől: az írói gyengeségek és remények, félszek és elszánások nem éppúgy olvasóiak is, sőt irodalmiak, közéletiek, morálisak, emberiek is…? Válasza pedig újabb lépés az alkotói és morális lét belső világa felé, melynek a külhomály csak része, de sosem lényege. Végel úgy lép előttünk, hogy maga formál lépésnyi helyet a kísérőnek. Helyet ott, ahol az irodalom lakik, ahol a sorsok érlelődnek, ahol a válaszokra újabb kérdések reflektálnak. A szövegszerkezet spontaneitása sokszor meglepő, az asszociációk ellazítanak és megriasztanak, megsimogatnak és provokálnak is egyúttal. De a sokszor lakonikus tanulságok mellett mindig ott a külső szürkület, tompuló fények és visszavonuló lelkek esélyes derűje, amikor a létre az irodalom válaszol. E válaszok pedig a Bűnhődés úti szövegei és a Parainézis nevelődési regénye felé terelik az olvasót, aki mindvégig a Peremvidéki élet és a Hontalan esszék között találja meg a tükrök visszfényét.
Mert tükrözés és méltó tükröződés nélkül még a peremvidék sem vidék, csak hontalanok látképe, melynek a bűnhődés is csupán felszíne: nem csupán a lét tükröződése, de a hogylét nyűgjei is közös homályaink tereiben közösek.
1 http://vegel.org/category/szovegek/
2 Két tükör között. Időírás irodalommal (1991-2014). zEtna, Szabadka, 2016., 224 oldal