Szédült nemzet – nem éppen méltóságos kifejezés. Az eredeti kötetcím sokkal találóbb, sejtelmesebb, reményfosztóbb: A bódult nemzet. Christopher Duggan könyve ugyan szinte így sem szól másabbról, mint Mussolini korszakos és bűvel bájos hatásáról (és tudjuk jól, a még ma sem feledett ducei respektusáról is), de címe árnyaltabban, csinosabban, sőt hitelesebben hangzik.1 A kábulat, olvadékony önfeladás, hithű elszegődés, tartós megszédülés persze így sem hiányzik éppen a könyvből, de a bódítóan korszakmeghatározó erők egykori jelenléte és előzményei/következményei (mint a szervezett világ egy modern rendszeréé), idestova száz esztendősek lettek. Sőt, a tanítói oklevelet szerző szegény falusi Benitóból éppen száz éve kezdett mélyen hívő szocialistából, nőfaló mozgalmárból, anarchista környezetű és befolyásoltságú paraszti világából olyan dicsőségre vágyó akarnok lenni, akivé azután már egykönnyen lett is. De egykönnyen-e? S ha igen, mitől?
„Minden tömegmozgalomra jellemző, hogy egy ember köré gyűlik, neki szenteli, rábízza magát. Hite antropomorf: vedd el az embert, és a hit elapad” – hangzik a kötet homlokára kiemelt címoldali szentencia. De mintha milyen ismerős is lenne minálunk (is)! Pedig mennyi mozgalom, mennyi éthosz, mennyi dicsfény hullott mennyi kiváltságosra azóta is, meg korábban csakúgy. Ezt a kötet értelmezési kísérlete, magyarázat-göngyölege bőségesen illusztrálja! S mert a szerző nem egy híres pozőrről, öntelt hólyagról akart hétköznapi történelmet írni, hanem szaktörténészként dolgozott anyagával, így az árnyképek is valóságosak, a részletfelvételek is tónusosak, a végtelen mennyiségű szövegrészlet pontosítóan (egyúttal lehangolóan és elképesztően is) hat. Igaz, félezer oldalon mi mást adhatna, aki szaktörténész, mint ezt a gyomor- és sorsforgató látleletet, pillanat- és kórképet? A harmincas évek végétől megmaradt üzenetek, levelek, „A Duce iránti érzések” (Sentimenti per il Duce) címkéjű, 122 dobozból álló magántitkársági gyűjtemény, és további, összesen 4227 dobozból álló archívumi anyag, nagyságrendben az 1930-as években naponta mintegy ezerötszáz küldemény volt, melynek egy része a háború alatt odaveszett, de ami megmaradt, az is szinte érintetlenül állt a történész rendelkezésére. Ezekből, továbbá korabeli újságcikkekből, fotókból, naplókból, vallomásokból, jóhírű kiválóságok emlékirataiból válogatja össze kötete anyagát Duggan, melyekkel azt a történeti drámát tárja föl magánéletekbe vetített és köztörténetbe, nemzetközi politikába, diplomácia- és titkosszolgálat-történetbe merített lapjain, hogyan élte át az „egyszerű olasz” a Duce tündöklését, majd bukását.2
„A leveleket mindenféle társadalmi osztályból származó férfiak, nők, gyerekek írták – bár nem szabad elfelejteni, hogy különösen a szegények körében Olaszországban ekkoriban még jelentős mértékű volt az írástudatlanság (a második világháborút megelőzően a férfiak nagyjából 5 százaléka, a nőknek 7 százaléka rajzolt keresztet a házassági anyakönyv aláírás rovatába). Mint a fasizmus idején keletkezett számos más kormányzati irattár esetében, a titkársági anyag nagy része is elpusztult a második világháború alatt; az eredeti mennyiségnek csak töredéke maradt fenn. Ennek ellenére nincs okunk azt hinni, hogy ne nyújtana reprezentatív képet a Mussolini és a nagy nyilvánosság közti viszonyról…”
A reprezentatív kép egyúttal személyes és össztársadalmi is. „A nép olyan, mint egy nagy gyerek: irányításra, segítségre, és ha kell, büntetésre van szüksége” – világosította fel Mussolini a Daily Express olvasóit 1925-ben. A kötet már első oldalán megidéz Duggan egy naplóírót, aki szállodaigazgatóként 1915-től jegyezte élete eseményeit, s mikor 1919-ben fenyegetve érzi magát a helyi szocialistáktól, és „1920 márciusában meghallgat egy Mussolini-beszédet, és megbabonázódik”…; egy másik mint „reményteli fiatal házas: ember, aki úgy érzi, hogy a fasiszta kormány visszaadhatja Olaszországnak ’az ókori Róma dicsőségét és hírnevét’; a középkorú hazafi, aki 1935 decemberében „tiszta szívvel” a nemzetnek adományozza saját és felesége jegygyűrűjét az etiópiai hadjárat költségeire; és az elkeseredett hadifogoly a kenyai brit hadifogolytáborban, aki nem akar hinni a fülének, amikor azt hallja, hogy Mussolini megbukott 1943 júliusában….” – ilyen példák sokaságával illusztrálja Duggan a népi ihletettséget, támogató habitust, kulturális kultuszformálási kedvet.
„Milyen érzéseket fejeztek ki az átlagemberek Mussolini Olaszországában, mit érthetünk meg általuk a rendszer vonzerejéről vagy éppenséggel taszító erejéről – erről szól ez a könyv. Egyrészt, ha nagy vonalakban is, de az 1919 és 1945 közti Olaszország történelmét próbálja bemutatni – erre szolgál az események időrendi elbeszélésének kerete –, de nem szándéka az időszak átfogó elemzése. Sok területet szinte csak vázlatosan érint, ilyen például a gazdaság, a jóléti intézkedések, a kultúrpolitika, a sport és a szabadidős tevékenységek. /…/ Inkább annak a vizsgálatára törekszik, hogy az átlagember – férfiak, nők, gyerekek – érzései, eszméi, szokásai, értékrendje és reményei alapján miként tapasztalta és értette meg a rendszert. Ily módon a nagyrészt visszatekintésből keletkező, az érzelmek és bizonytalanságok gyakran félrevezető ködétől független ’felülnézetet’ átszövi az ’alulnézet’ szemszöge – a könyv a naplókat vagy leveleket annak a bemutatására használja, hogyan látták íróik az eseményeket akkor, velük egy időben. Néhol emlékiratokra is támaszkodik, bár ezek nem korabeliek, és jogos kérdéseket vetnek fel szerzőik emlékezetének megbízhatóságát illetően…” (6-7. old.).
Duggan szinte nem válogat: a korabeli levelekből, naplókból, újságcikkekből, titkosrendőrségi aktákból, utcadalokból és rádióműsorokból kirajzolódó szemléleti leletet végigköveti az 1919-es győzelemtől a teljes bukásig és halálig, de a tizenhárom fejezeten át mindvégig azt keresi, „miképpen élte meg az átlagember napi szinten a fasizmust, hogyan hatotta át ez az ideológia a politikát, a vallást és a mindennapi életet oly mértékben, hogy Mussolini öröksége még ma is jelen van Olaszországban” (hátoldali szövegidézet).
S amivel bár nem foglalkozik (a gazdaság, a kultúra, s ilyenek), az is mélyen és sok szállal átszövődik a politikai ideológia, az eszmék, a tévhitek, a vallásos misztikummá magasztosuló győzelemhit minden árnyalatával, sötét tónusával és izgalmas részletkérdéseivel (politikai manipuláció, a sajtó birtokbavétele, bérgyilkosságok, a bíróságok államigazgatási kézbe vétele, az alkotmányossági elvek direkt eltiprása, a sporttá tett edzettség és militáris készenlét, a paramilitáris szerveződések szabadlábra engedése, bankügyletek, nemzetközi agresszió – görög, abesszin, stb. megszálló akciók) tölti meg oldalait. Valahol pedig az egész tudattalan öntudatosodás mögött az okokat is gazdagon fölmutatja:
„A 19. században további aggodalom forrása lett az a gondolat, hogy az olaszok elveszítették azt a harci szellemet, amely egykor Európa uraivá tette őket A fasiszta rendszernek a militarizálásra való megszállott törekvése erre a háttérben megbúvó gondolatra reagált. Általánosabb értelemben, ahogy ezt a naplók és levelek folyamatosán tanúsítják, azoknak a döntő fontosságú eszméknek és gyakorlatoknak, melyek köré a fasizmus épült, hatalmas érzelmi többletük származott abból, hogy átfedésben voltak a katolikus egyház kulturális vonatkozásaival. A hit és a szellem hangsúlyozása, a tekintély és a rangsor elsődlegessége, a liberális individualizmus és a szocialista materializmus elutasítása, a vértanúság és az önfeláldozás dicsőítése, Róma és egyetemes küldetésének magasztalása, a szertartások és formaságok átfogó használata, valamint a legfőbb vezető kultusza – erkölcsileg és érzelmileg a rendszer mindezen vonásai összefonódtak a katolicizmussal. És az, hogy az egyház szinte kezdettől határozottan elfogadta és támogatta Mussolinit, a nép szolidaritása tekintetében hatalmas előnyt biztosított a fasizmusnak liberális elődjével szemben” (17-18. old.).
Nem véletlenül szentel hosszabb fejezet-részeket ama vitatható kérdések oknyomozására, miképpen lehetséges, hogy a fasizmus lényegében „politikai vallássá” vált. Számos történész vizsgálta ugyan, hogy a fasizmus miképpen lehetett elfogadni egy olasz miliőben, de mindezt a kutatók szívesebben vizsgálják gyakorlatiasabb szemszögből, s a lényegi kérdéseket keresve, továbbá azt is nyomozva, „hogy az emberek mit kezdtek a mindennapi valóság és a fellengzős propaganda közt húzódó szakadékkal. Az egyszerű olaszok, mondják, nem foglalkoztak a fasizmus magasröptű szólamaival. Legfőbb gondjuk a túlélés volt a gazdasági nehézségek, a zsarnok rendőri gépezet, a párt bosszantó követelései és az állami és párthivatalnokok korrupt viselkedése közepette. Túlélésük érdekében a régi praktikához folyamodtak: kibújtak a nemszeretem törvények, a protekcionizmus és a kliensrendszer alól, és a jobb a békesség okán cinikusan megjátszották az egyetértőt – ott voltak a tömeggyűléseken, megéljenezték a Dúcét, fekete inget öltöttek, és beíratták a gyereküket a párt ifjúsági szervezetébe…” (18. old.)
Letűnt liberalizmus, esélyét vesztett szocializmus, erősen nyomuló vallási szféra, a hit és engedelmesség öröksége mint rendszerfenntartó hajtóerő, majd a Mussolini bűvös bájának kitett populizmusa tette lehetővé, hogy a kor „Olaszországa az érzelmek dolgában volt egyszerre nagyon erős és nagyon alattomos. A hit és engedelmesség erkölcsi és politikai felsőbbrendűségét hirdette a hideg értelemmel és bírálattal szemben, és ezzel a rendszer hatalmas, mindaddig kiaknázatlan támogatást szerzett. De a fasizmus szellemisége az egyén és a közösség szintjén egyaránt lehetetlenné tette a konstruktív, eltérő vélemények megjelenését, táplálta a konformista magatartást, és elsorvasztotta a személyes felelősségérzetet. Nem kevésbé volt veszélyes, hogy a rajongás kultúrája következtében a szavak végzetes módon elszakadtak a valóságtól. Miközben a tömegek harsogva helyeselték Mussolini gyújtó hatású beszédeit, a kollektív gyönyör ködében könnyen elsikkadt, hogy tartalmilag voltaképpen mi hangzott el – és hogy annak mi a jelentősége. A következmények emberi szenvedésben és életekben mérve kiszámíthatatlanná válnak majd” (19. old.).
Adott egy nacionalista mezbe bújt pozőr, kellően hiú és autoriter, macsó és pofátlan, kövér és kopaszodó fazon, aki katonás rendet kérve-követelve, hadseregfőparancsnoki allűrökkel hadonászik, gesztikulál, magyaráz, kioktat és rendreutasít, nevel és fegyelmez, közhelyes szólamok szárnyán behízelgően rávesz, hogy ura légy önnön létednek, lakóhelyednek, hazádnak, s a Földnek magának is. Ha elégedetlen lennél élethelyzeteddel, ha gondod lenne személyiséged érvényesülésével, ha hited málladozna a letűnt eszmék körül – semmi sem egyszerűbb, mint a katonáknál, a fegyvereseknél, a közösségi erőnél is méltóbb párthivatalhoz, eszméhez, sőt egyenesen a Duce szolgálatához csatlakozni. Sőt, ha helyi vagy mikrotörténeti környezetben éppen méltó vezérre volna szükség, azt följebb, az élen találod meg leginkább…! S mert a méltó elődök világa sem volt ennél csekélyebb érvényű modell, a császárkori Róma világok fölötti uralma is mily szépecske emlék maradt akár kőbe varrva, mint a kortárs olasz miliők többségében, akár a hübrisz, a többre jutás méltóságának vágyképével, így szinte sima út vezet a diktátor felé, a diktatúra lelkisége és szociális valósága, mintázata és eredményei felé. S ha a végső eredmény milliók pusztulása, földrészek lángolása, gyűlölet öröksége és a méltatlan öröklét tüneménye, már az is valami. Ha pedig hétköznapivá válik a nincstelenség, ha megrottyant a belpolitikai egyensúly, ha német és magyar kisdiktátorok vagy fővezérek tolakodnak az előkertedbe, hát mi sem egyszerűbb, mint a Harci Szövetségbe és a Nép Hangja orgánumba vezetni mindenkit, akinek kisnövésű és öntelt messiásra van szüksége.
Duggan kötete, újfent jelzem: nem ismeretközlő lapozó, hanem félezer oldalas szakmunka, de fel- és lehangoló tónusban vezet be ebbe a kollektív bódulatba, univerzális szédületbe, a megszégyenüléstől is távol maradni próbáló úrhatnámságba. Türelem- és lélekpróbáló könyv. S már csak azért is ilyen, mert a felfúvódni látszó kisgömböcök korában a lapos párhuzamok, kétes áthallások vagy snassz analógiák nemhogy ellene hangolnának a méltatlan ismétléseknek, de erősítik a hithű politikai elköteleződések minapi géniuszainak új messiáskénti eljövetelét. Ettől meg már a jövő sem óv meg bennünket, ahogy a múltnak sem volt valódi lehetősége idejében kinevetni a jövőfaló jószágot. Jövőnk egyben múlt is, s megfordítva még inkább: ahol mindmáig lehetséges szimbóluma a Duce mindannak, ami a kétes, de életképesnek tűnő nagyságot szimbolizálja – ott esélye van minden új imádatnak…
A. Gergely András
1 Christopher Duggan: A bódult nemzet. A Mussolini-imádat anatómiája. Fordította Tábori Zoltán. Park Kiadó, Budapest, 2016., 564 oldal
2 Igyekezni fogok, de akit nem sikerül kiábrándítanom egy kortörténet aprócska részleteiből, az nemcsak a Park Kiadó gondozásában talál még további kiadványokat, hanem a fiatal történészek Újkor.hu portálján is: https://ujkor.hu/content/mussolini-hitler-es-25-cikk-amit-erdemes-elolvasni-roluk