Az erdélyi falu- és népélet-kutatás talán az elmúlt százötven év egyik legklasszikusabb társadalomtudományi és írói területe volt. A kelet-európai néprajz egyik, s talán legkitüntetettebb példája, melyben falvak és közösségek sok tucatját járták be, tárták fel, írták le, elemezték, értékelték szociológusok, demográfusok, történészek, zenészek, olykor újságírók, orvosok, szociálpolitikusok, gazdászok vagy építészek, fotósok, néptáncosok is. Ki ne ismerné Orbán Balázs, Imreh István nevét, Mikó Imre, a Vásárhelyi Fiatalok kutatásait, Cseke Péter, Nagy Olga, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos, Keszeg Vilmos, vagy hajdan Kós Károly népi építészeti kreativitását, Beke György térség- és falujárását, Kallós Zoltán gyűjtéseit, a mesekincs, a tánckultúra, a népi emlékezet, a kézművesség, a temetkezés, a közbirtokosság, az iparűzés és a piacozás sok polcnyi szakanyagát, ha Erdély néprajzára utalnak…?!
Az „utalásokon” túl azonban van mindezek mellett egy tudományos „zárvány”, valaminő zegzugos tudástérsége a néprajzi feltárások széles körének, melyet legtöbbször a folkloristák, demográfusok, gazdaságtörténészek, mesegyűjtők, mondakutatók vagy identitásföldrajzot formálók is valamiért mintegy kifelejtenek a vizsgálandó tematikák közül. Ez pedig – nemcsak Erdélyben, de Magyarországon és szélesebb páston Kelet-Európában – éppúgy része lenne a néprajznak, mint számos klasszikus nyugati forráskutatásban volt, de mégis el-elmarad, s csupán kevesen és ritkán szemelik ki elemző vizsgálódás tárgyaként: a népi jogélet. Értve ezen a tulajdonviszonyok, a szokások, az örökség, a rokonsági kapcsolatok, a kiváltságok, a tőkefelhalmozás vagy a hagyatéki kérdések, a megegyezések és viták, a társasmunkák és a közbirtokosság, birtokháborúk és tolvajlások, kereskedés és piacozás, adózás és mutyizás, helyi bíráskodás és uralmi eljárásjog minden viszonyát, formáját, örökségét, trükkjét és csízióját is, de még számtalan részletgazdag rejtelmet, melyeknek átlátására nem minden folklorista merészel vállalkozni.
A merészek közé, egyúttal az „iskolateremtő” elődök nyomdokain e tudásterület intézményesítéséért is tudományos pódiumra kiállók szűk körébe tartozónak vélem-látom Bognár Szabina monográfiáját és személyét, aki A népi jogélet kutatása Magyarországon címen írt könyvet.i Ez pedig a joghistória és a népélet vizsgálatának a 17. század óta virágzó ágazatáról szóló alapos mű, valódi tudományos csemege mindazok számára, akiket a társadalmi élet legkülönbözőbb aspektusai, ezen belül is a népélet, népi kultúra, néprajz és a jogtörténet kérdései foglalkoztatnak. A tárgykör talán a felvilágosodás korától indul, ha messzi múltját nézzük, valamiképpen a francia forradalom „népfelség” elve körüli viták nyomán a jogtörténetírás egyik névtelen szakterületévé lett, s a szokásjog mint fogalom is újdonság-erővel hatott a társadalmi érdeklődésűek számára, mikor Tárkány Szücs Ernő egy 1961-es Vásárhelyi testamentumok című kötetében már számos vonását történetileg és lokálisan is fölvázolta, 1981-ben pedig Magyar jogi népszokások címen kilencszáz oldalas monográfiában korszakalkotóan kidolgozta. Akkoriban e kötet a Gondolat kiadó Társadalomtudományi Könyvtár sorozatának egyik nevezetes magyar alapműve lett, melyet éppen a történeti előzmények, igazgatás-, rendészet-, büntetés- és törvénykezés-történet metszetében a megismeréstudományok, bölcseleti, filozófiai, szociológiai és „népismereti” tudás pártolói tekintettek „szakmai bibliának”. Tény, hogy az európai gazdaság- és társadalomtörténet, (főbb ágaiként a német, a francia, s részben a brit) parasztság- és iparosodás-kutatás azért is kellett előbb feldolgozza, mert a történeti folyamatok értése és kezelése önálló hatalompolitikai eszköztár része is volt (vagy lett valamiképpen, például a spanyolok vagy olaszok kevésbé választották tudományterületi szakkérdéssé)…, így hát a társadalomismeret nyugati mintáit kelet-európai módszertanokkal kiegészítő hazai kutatók nemegyszer roppant ingoványos területen kellett elinduljanak, ha a történeti megközelítésnek mindig aktuálisan megfelelni képes népéleti ismeretanyag iránt érdeklődtek. A folklorisztikai tudás gyarapodása révén, másik oldalon a gazdaság- és társadalomtörténet kérdései felől, majd kézenfekvően a további tudományfejlődés nyomán a jogi természetű szociális problematika, az örökléstan, az államtan, a térségi gazdaság, a népmozgások és „népmozgalmak” (értsd szűkebben: demográfiai mutatók és társadalomszerkezeti átalakulások) is kulcskérdésekké váltak kelet-európai kérdezők számára, sőt nemcsak a primer népjóléti vagy szegénységügyi, hadigazdasági vagy nemzetformálódási kérdések széles körével kerültek így párhuzamba, de idővel egyenesen a társadalomismeret tudományos fókuszába is felvételt nyertek gyűjtő, feltáró, elemző, majd utóbb összehasonlító munkáikkal.
Nos, a történeti időben és a társadalomismeret kutatási tematikái közé így legalább valamelyest beemelkedtek a (klasszikusabb forrásokban még olykor nagybetűvel is írott) Nép saját világának tapasztalati alapjai. A „népéletrajzok” és államtudományi szakmunkák különböző szintjein, sőt a térbeliség egyre táguló horizontján is, mindegyre új szakmunkák láttak napvilágot, melyek mögött kiválóan felkészült szakemberek és intézményesült tudás-műhelyek álltak föl mind gyakrabban, tudósok között kapcsolatok szövődtek, közös kutatási részvétel vagy egyetemközi tudáscsere sem maradt már ritkaság. A szokásnéprajz mint társadalomismereti tárgy persze ehhez képest jóval később intézményesült önálló diszciplináris egységként, de a népi jogélet, a jogszokások jelentőségének, a „népisme”(ret) igényének a hazai felvilágosodást kísérően (majd követően is) föllendülő tudáságazata a Monarchia idejében már – javarészt német, de valamelyest angolszász példát is követve – olyan önállósulási igényt formált, melynek eredményei csak később, a XX. század első harmadában testesítették meg az intézményesedés kezdeteit. E szcientárium gyarapodása ugyanakkor a német típusú „Volskunde”-irányzat hatására is a népélet, a néprajz és népismeret új (a folklóron túli) ágazatának adott teret, ez pedig a mindennapi lét körülményeit és normáit szabályozó jogi tradíció, szokáskövetés és értékrend-hagyományozás legkülönbözőbb formáiban kaphatott tematikus keretet. A jogéletkutatás néprajzi ágának hazai központja, mely a Pécsi Tudományegyetem keretében jött létre tíz esztendővel ezelőtt, ennek az intézmény és tudománytörténeti nóvumnak megfogalmazásával is pártolóan szólalt meg e doktori értekezés előszavában: „A tudományos életben általánosan megfigyelhető jelenség a tudományközi kutatások erősödése, azaz a 18. századtól kialakuló diszciplináris tagozódáson túli kitekintés a jelenségek mind teljesebb, differenciáltabb megismerése érdekében. A jog-, a történet-, a néprajztudomány, a szociológia és az antropológia ’közös mezsgyéjén’ elhelyezhető jogi néprajz vagy népi jogéletkutatás – ahogyan a szerző használja kutatástörténeti monográfiájában – új eredményei is jól tükrözik az interdiszciplinaritás megtermékenyítő hatását. A tudományköziség azonban abban is szerepet játszik, hogy a népi jogéletkutatás történetét végigkíséri egyfajta képlékenység, változékonyság: a jól elhatárolható diszciplínákon való kívülhelyezkedés és az intézményesülés hiánya, a dogmatikai és módszertani kérdések tisztázatlanságának és lezáratlanságának forrásai. Ugyanígy ebből fakadnak a terület eredményeinek a hazai és a nemzetközi tudományos életbe történő beépülésének, kanonizálódásának hiátusai, illetve a széles körben ismertté és használttá válás deficitjei” – írja az értekezés méltatója (8. old.). A népi jogélet kutatása ennek alapján nemcsak lassú folyamat volt önmagában is, de a kutatásokról való fogalomalkotás, a kutatásközi kölcsönhatások, viták, tematikus egyeztetések, összehasonlító elemzések ideje ennek megfelelően még messzebbre kitolódott az időben. Ha a kötet kiadói és szerzői „kötet-jellemzését” tekintjük, röviden ezt találjuk:
„Bognár Szabina kötete egy interdiszciplináris, a néprajz, a jog, a történelem és a szociológia illetékességébe egyaránt illeszkedő kutatási terület történetéről szól, melynek elnevezése is zavarba ejtően sokféle: népi jogéletkutatás, jogszokásgyűjtés, jogi népszokáskutatás, jogi néprajz, jogi etnológia, jogi antropológia stb. Széles forrásbázisra (gazdag levéltári anyag, kutatói hagyatékok és több tudományterületet érintő publikációk) alapozva a 20. század eleji öröklési jogi gyűjtésektől a Tárkány Szűcs Ernő Jogi Kultúrtörténeti és Jogi Néprajzi Kutatócsoport 2011-es megalakulásáig veszi számba a kisebb közösségek normarendszereinek megismerését célul kitűző kutatási programokat. A kutatástörténeti összegzés nemcsak egy kézről-kézre járó kutatási tradíció eredményeinek értékelő bemutatására vállalkozik, hanem kitér a terminológiai kérdések tisztázására, valamint a nemzetközi párhuzamok bemutatására is. A szerző számba veszi az intézményesülés kerékkötőit, illetve megmutatja azt is, hogy a 20. századi Magyarországon a politika mikor és miként befolyásolta a különböző indíttatásból végzett vizsgálatokat, kutatói életpályákat”.ii
Nehéz ma már belátni azt (vagy másképpen látni is…!), hogy a társadalomismeret nyolcvanas évekbeli tudástára még messze nem rendelkezett a népi jogszokások (avagy jogi tartalmú népszokások) szisztematikus átlátásával, így a jogi és a szociológiai hagyomány alapján még csupán néhány „elvetemült” kutató csekély tudásterülete volt és maradt mindez. Így is maradt szinte a 2010-es évek kezdetéig, amikor Tárkány Szűcs Ernő nevét vállaló Jogi Kultúratörténeti és Jogi Néprajzi Kutatócsoport alakult, mely azóta is végtelen részletességgel és tematikus történeti gazdagsággal, addig ismeretlen forrásaival és feltárt örökség-anyagával ma már a legtöbb társadalomkutatót indirekten is figyelmezteti arra: nem elegendő a társadalomkutatás irodalmi szociográfiai alapjainak ismerete (a népi írók mozgalmának ez a harsány felkiáltójele, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Erdei Ferenc, Féja Géza, Ilyés Gyula paraszti társadalomleíró opuszai), a Táj- és Népkutató Központ, Györffy István, Papp László, vagy a társadalomföldrajzos új nemzedék (főként Fodor Ferenc, de a „természeti fatalizmussal”, német földrajzi determinizmussal szemben a francia emberföldrajzi felfogáshoz közelítő Czirbusz Géza és követői) életművének társadalomtörténeti tudáskészletbe emelése. Hanem igencsak szükséges már olyan, a népfelség elvének jogtudományi és politikatörténeti megközelítésein túli belátás, a nemzeti önmeghatározáshoz olyan népéleti kutatások súlyba vétele is, melyek kétségtelenül kihatnak a mindenkori gazdaság állapotára, a társadalom kapacitásaira, a néplélekre (avagy a társadalomlélektan megannyi területére), a viselkedés- és mentalitásmodellek számtalan tradíciójára, a szociálpolitika és a hétköznapi életviteli-életfelfogási gyakorlat aktualitásaira is. A Tárkány Szűcs tiszteletére életre hívott kutatócsoport közel egy évtized alatt mintegy kilenc kötetnyi konferencia-anyagot és forráskutatási szakkönyvet adott ki a Pécsi Tudományegyetem jogtörténeti tanszékének égisze alatt – a népi jogélet kutatása a névadó születési centenáriumáról most nem is szólva tehát éppen elindult azon az úton, amelyen az egykor programadó Gunda Béla, Bónis György, Bruckner Győző, Venczel József, Viski Károly, Réső Ensel Sándor, Fél Edit vagy Tagányi Károly már mérföldekre előre járt. S éppen e mérföldek útjelző vezetőinek, a népi jogszokáskutatás mintegy egész múltjának méltó bemutatása ez a kötet, melyről a fentebb hivatkozott előszó is így fogalmaz:
„A népi jogéletkutatás egyrészről alkalmas a kutatástörténet oldaláról is szükséges kontinuitás felmutatására (elsősorban, de nem kizárólag az 1939–1948 közötti népi jogélet kutatásához kötődő eredmények tükrében). Másrészt a tradicionális paraszti közösségek mindennapjait meghatározó normák strukturált, történeti, jogtörténeti, jogi kultúrtörténeti és jogi néprajzi szemléletű vizsgálatának eredményeképpen kirajzolódó népi jogéletkutatás komoly eredményeket hozhat a ’lent’ világának néprajzi, illetve mikrotörténeti módszerekkel történő megismerése során. Ezért is különösen fontos egy olyan kutatástörténeti összegzésnek a közreadása, amely arra vállalkozik, hogy – döntően, de nem kizárólagosan – a jogszokások, azaz a társadalom kisebb-nagyobb közösségeinek vélt vagy létező autonómiája alapján alkotott, a közösség által elismert, a hagyomány és szokás erejénél fogva megtartott és öröklődő, szükség esetén a közösség által kikényszerített, a mindennapok szervezésére szolgáló szokásszerű gyakorlatának összegyűjtését célul tűző kutatások eredményeit történeti szálra fűzze, ezeket strukturált, differenciált módon bemutassa és nemzetközi kontextusba helyezze. A népi jogélet kutatástörténetének áttekintése során természetesen nem kerülhetőek meg a terminológiai kérdések, ahogyan az igencsak eltérő történelmi és társadalmi helyzetben végzett kutatások eredményeinek számbavétele és értékelése sem” (9. old.). Bognár Szabina tehát éppen ebből, a hiánypótló gyűjtőmunkából és forrásfeltáró elméleti, elmélettörténeti háttérből formálta meg monografikus tudománytörténeti művét, mely a fogalmi háttér, az elődök, a legkiemelkedőbb néhai kutatók tematikus orientációja mellett kitér a jogtörténet és a néprajztudomány egykori és későbbi eredményeinek megannyi tárgykörére (Csizmadia Andor, Imreh István, Sárkány Mihály, Voigt Vilmos, Venczel József, Varga Csaba, Szabó Imre, H. Szilágyi István, Paládi-Kovács Attila, Örsi Julianna, Mezei Barna, Loss Sándor, Égető Melinda, Bánkiné Molnár Erzsébet és továbbiak munkáira), valamint mindezek (egyrészt korabeli, másrészt külföldi) szakirodalmi vitaanyagaira, reflexióikra is.
A kötet mindemellett nem elsődlegesen jogászoknak készült, s nem csupán a néprajztudomány egy szűkebb tudásterületén forgolódóknak szolgál forrásmunkaként. A tudástudomány a tanúja annak, miként érvényesül egyik vagy másik terület a kölcsönhatások révén. A vallásnéprajz például seregnyi változatát mutatja ki az esketések, jelesnapi ünnepek, építőáldozatok, maszkos ünnepek, népies szórakozásmódok, Mária-fohászok, írott vagy énekelt formában megmaradt rituális szövegtár, mesék szakrális tartalmai és szereplők ideái, új vallási mikroközösségek eszméi terén – de mintha elmulasztaná mindezek népéleti gyakorlatban, jogkövetésben, törvénykezésben, jogszokási normákban mutatkozó leágazásainak ismertetését. A gazdasági antropológia is könyvtárnyi léptékben tárgyalja a szerződések, szabályozások, adók, beszolgáltatások, cserekapcsolatok stb. szinte értékálló egységekben mérhető példatárának történeti bemutatását, de kevéske gondot fordít mindezek intézményeinek kérdéseire. Pedig intézmény nemcsak az adószedő, az egyházközség, a begyűjtő központ, az uradalom, a „kolektív” vagy a szállítmányozó szolgáltatóval kialakított szerződések köre, hanem intézmény az alku, a megegyezés, a kézfogással megerősített ígéret, a névleges megoldások, adóelkerülési cselek, érdekházasságok, szimbolikus ügyletek roppant széles ügyköre, s végső soron maga a tisztesség, a szótartás, a sehol le nem írt, mégis irányadó erkölcsi példázat, a kölcsönösség, a kaláka-formák, a viszonosság is, s még sorolhatnánk hány terület, hány szakmai ágazat, s hány erről való rejtett tudás, erkölcsi norma és fogalom rejtőzik mögöttük. Nos, hát a jogi néprajz éppen ennek rejtelmeibe vezet beljebb, ennek formai és érdekkötöttségi lenyomatai felé vezeti a megismerni szándékozót.
A fentiek, történeti és tudományhistóriai, szaknéprajzi és népéleti ismeretanyag persze a maga sokféleségében nem egykönnyen összegezhető. Bognár Szilvia értekezése éppen azért időszerű is, izgalmas is, mert mindezek együttesét, történeti folyamatát, szereplőit, újszerűségét és belső összefüggéseit világítja meg, s csöppet sem véletlen, hogy a Magyar Néprajzi Társaság vállalta értekezése kiadását saját sorozatában. A dilemmák, megfejtések, a megértés és mérlegelés ideje lassan eredményekké érik, s ezt e kötet is mutatja. Sőt mutatja annak dacára, hogy saját, önmeghatározó szándéka mentén sem egyszerű mindaz, amit átláthatóként fogalmaz meg… Mi több, e történeti időképbe illesztett, nem csupán szaktudományi, de sok tekintetben éppen politikai fejlemények is belejátszottak abba, hogy a jogi népéletkutatás (vagy népi jogéletfeltárás) oly sokáig vergődött a fél-ismertség felismert homályában…
„Mindezek a szempontok, s előző szakaszokban tárgyalt elméleti tanulságok most már azt is lehetővé teszik, hogy kutatásunk helyét és célját megjelöljük. Kétségtelen, hogy munkánk a néprajz tudományának egyik része, ezért megjelölésére egyszerűen a jogi néprajz kifejezést szeretnők használni (folklore juridique, rechtliche Volkskunde). A néprajz szakterületei közül ahhoz áll a legközelebb, amit társadalmi néprajzként szoktak említeni. Hiszen a jog a társadalmi viszonyok felépítménye, így a (felszabadulás előtti) jogelleni és jogmelletti szokásanyag a népi társadalom közösségeinek jogi vetülete, az első (felszabadulás utáni), jogilag szabályozatlan kérdésekre vonatkozó szokásanyag pedig a szocialista társadalom helyi egységeinek jogfelfogását tükrözi. Éppen ezért a jogi néprajz gyűjtése kiterjed a múltra és jelenre egyaránt. A múltra, amennyiben a fennálló kizsákmányoló jogrend ellen, mellett és alatt létezett jogi hagyományokat, szokásokat, jelképeket történeti perspektívában vizsgálja; a jelenre, amennyiben a szocialista jogrend keretein belül üresen hagyott területek szokással való kitöltését és a múltból csökevényesen fennmaradt emlékeket kutatja /…/ Azt a feladatot azonban már határozottan elhárítja magától a jogi néprajz, hogy a jogalkotás irányítója legyen. Alkotmányunk értelmében minden hatalom a dolgozó népé; az 1953. júniusi KV határozatok, a XX. SZKP kongresszus munkája nyomán népünk egyre közvetlenebbül hallatja szavát a jogalkotás tekintetében is. Itt már semmi szükség nincsen a jogszokáskutatók közvetítésére. A néprajz azonban a marxista-leninista felfogás szerint történeti tudomány. A jogi néprajz tehát a legszorosabb kapcsolatban kell, hogy legyen a jogtörténettel. Nézetem szerint ennek a két tudományágnak elválasztója egyrészt a néprajzi anyaggyűjtés sajátos természete (döntően szájhagyomány, szóbeliség), másrészt a néprajz sajátos célja, mely írásos forrásanyag felhasználásánál is érvényesül: az etnikus specifikum keresése. Így pl. a középkori szerződési jog a jogtörténet körébe vág, de az etnikus sajátságok (még ha nemcsak nálunk mutatkoznak is), mint az áldomás, tenyérbecsapás stb. a jogi néprajzot érdeklik. Ez az elválasztás, talán ingadozó, de merev határok megvonása nem is lenne helyes. Gyűjtőmunkánk relatív sikertelenségének nem legkisebb oka az volt, hogy a jogi néprajzi munka nem kapcsolódhatott a napjainkig hatoló jogtörténeti feldolgozásokhoz. Ma már a marxista-leninista jogtörténeti kutatás (Eckhart Ferenc, Révész László, Degré Alajos munkájára gondolok) olyan mértékben fejleszti a magyar jobbágyság jogtörténetét, hogy hamarosan komoly támaszt nyújthat a jogi néprajz számára is…” – idézi Bognár Szabina a neves Bónis György egy 1954-es, a népi jogszokáskutatás állapotát mérlegelő elemzéséből (196. old.). S ez összefoglaló helyzetkép csupán egy pillanata a népi jogéletkutatás évszázados dokumentációjának, mégis telített a politikai aktualitások behatárolt szókészletével, ideológiai és „népfelfogási” hivatkozásaival. Mintha bizony csakis akkor és csakis ekként lehetett volna népi jogszokást gyűjteni, megfigyelni, dokumentálni, megérteni, elemezni. S ez akkor a szocialista fejlődés lefektetett útján a népet megismerni hivatott tudomány egyik hangadó irányvonala volt…! Mennyire érdemes lenne egyszer mindezt összevetni a Sarló-mozgalom hagyományának és a magyarországi szlovákok kitelepítésének, a „lakosságcsere” folyamatának, az újvidéki-vajdasági vagy kárpátaljai népszokások feltárásának „népfelség”-látszatú, vagy a hagyományos erdélyi kutatási témák közötti seregnyi változatával…! De akár a magyar jogtörténetírás legális anyagának és a népi jogéletnek Horthy-korszakbeli, a Monarchia felbomlását követő időszakával, esetleg a mai szokásváltozások jövendő néprajzával…!
A történeti ív, a kutatáselmélet kivitelezése, gyakorlata és az ideológiai terhek két-három hatalmi állapotváltozáson áthúzódó természetrajza e jelek szerint is megnehezítette, s talán ma sem könnyíti éppen a monodiszciplináris besorolást. A tudásbázis hol jogelméleti, hol bíráskodási, megint máskor dologi jogi vagy közjogi, olykor közigazgatási vagy civiljogi. A jog hol a népélet része, hol annak szabályozója, hol kontrasztja, hol meg preferálója lehetett. S lehetett intézményekben, financiális háttérben, oktatásban, kultúraközi kapcsolatokban (példaképpen a legerőteljesebben a kolozsvári egyetemi tudóskörökkel és közös kutatások révén…), de a délvidéki és felvidéki törekvésekkel is politikai-ideológiai összhangban volt mindez egyes időközökben. Máskor éppen ellenkezőleg, s erre a kötet forrásanyagának, adatbázisainak feldolgozottsági, kiterjedési kérdésköre is kiterjed. Előny azonban ez olyan téren, hogy a mai romániai társadalomkutatás, miként elődei is részben, okkal támaszkodhat a magyar néprajzi és jogtörténeti forrásanyagra, elemzésekre, tárgyköri feldolgozásokra. Bognár Szabina is így tekint a „külhoni” kutatások referencia-anyagára, s nemegyszer a külföldi szakirodalomban megjelenő recepcióra, vagy a magyar szakirodalom külföldi „importjára” ugyancsak.
Mindezek forrásértéke, valamint egymáshoz és a korhoz-korszakhoz kötöttsége, a politikai és a kutatási-tematikai háttér ismertetése nemcsak elméleti fogódzót kínál az Olvasónak, de a néprajzi és jogi kutatástörténet fontos alapanyagává, forrásművévé teszi Bognár Szabina könyvét. Érdemes jelezni, hogy a „Tárkány Szűcs kutatócsoport” kiadványai is letölthetők a világhálóról, Szerzőnk egész munkája ugyancsak elérhető az akadémiai tudásbázisban.iii Talán nem éppen „A Nép”, de az efféle kérdések iránt nyitott okoskodó népek számos gyülekezete számára mindez lehetőség magáról a népről, e fogalom tartalomváltozásairól, a népfelség-gondolat és a szuverenitás kérdéseiről, a szokásjog nem csupán néprajzi, hanem több tudományterületet is érintő széles bázisáról ugyancsak elgondolkodni…
A.Gergely András
i Néprajzi Értekezések 5. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 2016., 279 oldal
ii Dr. Nagy Janka Teodóra szavai ezek a kötet előszavából, az előző idézet is Tőle való.
iii https://jogineprajz.abtk.hu/kiadvanyok/megjelent ; http://real.mtak.hu/46780/1/A_nepi__jogelet_vegleges_vagojelnelkul_u.pdf