Mindig plusz egy teríték… Az illem, a tisztelet, a hagyomány kézjegye… Végel László írja Wittgenstein szövőszéke című kötetében:1
„Úgy teszek, mintha magamban számolnék, holott egy régi legenda értelmét szeretném megfejteni, mely szerint az asztalra mindig egy terítékkel többet kell tenni, hogy a Megváltónak is jusson hely. Szeretnék megszabadulni minden önigazolási esélytől, és számlálom magamban, hány tányért készítsek elő, tudván tudva, hogy az asztal körül helyüket követelik a tanúk, akik semmit sem láttak, és a bírák, akik semmiről sem tudnak, abból, ami velem kapcsolatos, és pusztán csak szakmai kötelességből jelennek meg. Szórakozottan helyet foglalnak és fecsegnek, mivelhogy ez a hivatásuk. Idegen vagyok nekik, mint ahogy ők is idegenek számomra, habár közös asztal mellett ülünk. És közös a nyelvünk. Nem fontos, hogy hányan lesznek, mindez a véletlenen múlik, és azon, hogy hánynak lesz éppen szabad ideje kimondani a verdiktumot felettem. Nem vonom kétségbe, hogy ez így van rendjén. Csak azt akarom, hogy eggyel több teríték legyen, mint ahányan ők jönnek. Csak egyvalaki jelenjen meg, aki nem ismer, aki soha sem hallott rólam, nem akar sem tanúskodni, sem ítélkezni, csak azért foglal helyet, hogy együtt várjuk a hajnalt. Hiszen ez az egyetlen, ami még történhet velem. Könnyű dolgom volna, ha tudnám, hogy hányan kívánnak mellettem vagy ellenem beszélni, hányan fognak felettem ítéletet mondani. Akkor megvigasztalódnék a várva várt látogató elmaradása esetén, és azt állítanám, nem a tudásom tévesztett meg, hanem a valóság játszott ki” (180-181.).2
A könyv nemcsak a valósággal találkozás alapkönyve, de a „balkáni háború” emlékirata is, melynek éppen a napokban lett 30. évfordulója. Végel esszénaplója 1991 nyarától 1992 őszéig követi az események emlékezeti anyagát, s Epilógusában még ezt is az emlékezőközösség hangján folytatja.
„Néha-néha megremeg egy emeletes ház, tudom mi történt, már megint kézibomba robbant. Még a fejemet sem kapom fel. Egy családapa forgatta a kezében a régi trófeákat, kíváncsiságból szét akarta szedni a gyújtószerkezetet. A városszélen gránátokkal játszanak a gyerekek. A búzamezőkön időnként aknák robbannak. A vállunkat vonogatjuk. Eltűnt a különbség a véletlen baleset és az időnként fel-fellángoló, majd derűsen elcsituló harcok között. Vagy mégis megkülönböztethetjük a kettőt: az utóbbiakban állítólag cseppet sem gyűlölik egymást – sovány vigasz, hogy a békében sokkal nagyobb a gyűlölet, mint ezekben a villámháborúkban. Csak átvergődjünk valahogy a következő évezredbe, hitegetjük magunkat. Nem sok idő maradt hátra, csak néhány esztendő. Micsoda milleneumi tűzijátékra számíthatunk majd szilveszter éjszakáján. Az ég krétafehér lesz, földöntúli világosság ragyogja be a tájat, az ablakokban kattognak a gépfegyverek, az ég felé világító kézirakéták repülnek. Csodával határos módon kapcsolatba kerülünk az istenséggel, hogy megfélemlítve felriasszuk.
Mit nyomozok magamban, ha odakinn minden a helyére került? Vagy az a betegség gyötör, amely megszünteti az odakinn és az idebenn közti neurotikus feszültséget? Rámtelepedett a harmónia, mint a betegség, elviselhetetlen szellemtompító csapdába estem, amely álmatlanságra emlékeztető ébrenlétbe taszít, ahonnan nem lehet kimenekülni…” (170.).
Az álmatlanság, a hírek hallgatása, a lehúzott redőnyök mögötti lapítás kényszere szinte végig ott ül a kötet lapjain, a felvásárolt tízkilós liszt- és olajmennyiségek pedig a várható romlás útjára tértek. De Végel nem tágít, nem somfordál el, nem menti kincseit külföldre, nem utalja át banki megtakarításait egy másik hontalan világba. Marad és kitart.
„Nem kérem a sorstalanság ajándékát, ha már az események nem ígérnek semmi jót, akkor világos értelemmel megyek eléjük, legyenek a következmények kellemetlenek, legyenek bíráim felszínesek, ügyesek, találékonyak és befolyásosak, akkor sem fogok magamnak semmiféle igazolást kitalálni…” (181.). Maradása ugyanakkor önmaga számára is helyzetidegen, hisz a belátható okok miatt menekülők éppúgy, mint a beláthatatlan okok miatt ott maradottak egyaránt gyanakvással tekintik a sorsvállalás ekkénti megszállottságát.
Végel nem alkuszik, sem migránsokkal, sem „jól járókkal”, sem csábítással, sem a Magyarok Világszövetsége együttérzően hamis szentenciózusságával. Marad és marad. Fél, de kiáll, tétován tesz-vesz, de helyét és szerepét pontosan tudja, ezt el sem veheti tőle még az sem, aki szereti vagy simogatja őt. Álmatlan éveket számol, de a számolásban már bajnokká lehet, akkor sem iszkol helyette.
„Zöldell a lugas, a fő kisarjad, reggelente dagadva-duzzogva ömlenek a kerti teraszra a rozsdavörös fénysugarak. Így muszáj kezdenem a napot, puha árban ringva szeszélyes hatalmaknak engedelmeskedve. Az éghatáron szétszóródnak a napkelte mívesen ívelt felhőinek utolsó pihéi, a felhőhullás felkelti bennem a boldogságszomjat, megszakítja az élet nyomasztó egyhangúságát. Nincs szükségem önazonosságnyomozó hely- és időváltoztatásra. Mozdulatlanságomat a magányérzet gyöngyzápora jutalmazza. Beavattattam a képzetek varázsába. Nem félek többé attól, hogy szótlanul is megszólalok s ezzel akaratlanul leleplezem magam, hiszen már a szavak is megkímélnek, akárcsak a gyorsan múló órák” (160-161.). /…/ „A béke betömködi a háború gödreit, amelyek felett, mint a névtelen sírhantokon, kékeszöld ködpárnák lebegnek és elmossák a háború és a béke közötti józan különbséget, permetűk beszivárog legszemélyesebb érzelmeimbe, mintha velük háltam volna, cseppfolyóssá oldják a dolgokat, s az egymásra ülepedő palimpszesztus-időrétegek sem tudják megfejteni a bennem lejátszódó változásokat; azt hogy miért bámulom kitartóan a napfény aranyára szomjazó galagonyabokrot, miért köti le a figyelmem a fák lombozatának ideges rezegése, miért vagyok képes rendületlen kitartással magamban akár tízezerig is számolni, habár nyugtalan természetemtől semmi sincs ennél távolabb. Magamban ismételgetem a számokat és érthetetlenül kérdezem, miért tüzelnek váratlanul egymásra polgárok a belvárosban vagy a perifériákon. Mindenhol ugyanaz a jelenet fogad” (158.).
S mert a rettenet nem távozik, nem illan el, a kötet hét nagyobb fejezete csurig tömve a háború és menedékesség fundamentális nyomaival, véghelyzeteivel, képtelenségeivel.
„Azt mondják, a művészet: emlékezés, de ki hisz még ilyen közhelyekben, amikor a jobb társaságokban neveletlenségnek számít rákérdezni a közelmúltra, amelyet elsikkasztottuk, mint a nevünket, vagy a szavak eredeti jelentését. A legnagyobb hazugság a múlt lett. A gyilkosok elviselhetetlenül józanok és találékonyak; igazuk van: élni kell. A történelem a szobatudósok dolga, mondják, ez alatt az értendő, hogy az élet a bűnrészesek égi mezeje. A millenáris közérzet nyomasztó optimizmusa uralkodik felettünk. Vidám apokalipszist mímelünk, de még annyi eredetiség sincs bennünk, amennyi mint száz évvel ezelőtti elődeinkben volt. Szinte valószínűtlen, hogy valóban lejátszódott néhány botrányos esemény. Védekezésből nonszenszé gyúrjuk át a tragédiát, s a permanens háború is olybá tűnik, mintha az újságok pletykarovataiból költözött volna a valóságba. Vagy egészen másként játszódott le, mint ahogy én megfigyeltem? A vánszorgó időből kiemelkedik az öntelt csend, amelyben halkan, a leghalkabb suttogásnál is halkabban görög le-föl a történelem. Néhány silány évre érvényes belépőjeggyel körülkémlelek benne. A szemem előtt előregomolygó múltbeli eseményekből levontam a tanulságot: kitaszíttatva figyelem őket: egy-egy ponton ideiglenesen megtorpannak, várakoznak, megpihennek. Ezeket a pihenőhelyeket katasztrófaként éljük át, de csak a szemünk káprázik, a történelem csupán elszenderedett, hogy aztán látványosan meggörnyedve, egy pillantást vessen rám, a szemvillanásnyi idő elég ahhoz, hogy üres, közömbös tekintete megdermesszen. Miért élek, miért? Ezekért a kocsonyás szemgolyókért? Ezért a medúzaarcért? Létezésemnek meghátrálási esélyt teremt a felismerés, hogy minden ami velem történt, nélkülem fog befejeződni. Vidámság honol a Balkánon, csak a bűn lapít bennünk, ettől vezérelve türelmetlenül követeljük az ezredfordulót, a felejtő megváltást, a Szörnyű Csodát…” (162-163.)
A bűn és a vidámság társadalomtörténeti és mítoszkritikai arculatai sok-sok nép életviteli szertartásaiban, emlékezetében, ünnepeiben ott lakoznak, ezekben is alapfunkció a feledni-nem-szabad rítus, az emlékezet megőrző istenére várás, az emlékeztetés késztetése mindig is, szakadatlan folytonosan. E folytonosság szakadása maga is áldozatvállalás, olykor szégyenteljes, máskor megváltó – utóvégre mindenki arra emlékszik (szívesen, örömmel, szertartásosan), ami kedvére és előnyére való (volt-lett), vagy éppen ellenkezőleg, féli, rejti, titkolja a történeteket, s akkor a hallgatás istenére számít. De ugyanakkor az évfordulós tisztelgések rítusaiban mindig is helyet kapott azokra utalás, akik kihívták maguk ellen az időt, s megálljt diktáltak neki, s már csak a saját szertartás okán-ürügyén is áldozatot hoztak érte. Épp ezért szorongató emlékanyag Végel kötete, melynek tartalmában harmincadik éve folytonos a szükségszerű emlékezés ki nem tett felkiáltójele. S melyre itt és most emlékezni sem esik jól szinte senkinek, holott a kelet-európai térség egyik legnagyobb gyalázata volt, amikor megtörtént a „balkáni háború” néven nevezett történelem. Végel ezt a folytonos históriát kezdi meg épp akkor, amikor még csupán indul a háború, s követi a végéig, naplószerű hűséggel és publicistai figyelemmel, közben kommentálja és értelmezi az eseményeket. Az irodalomba szövött anyag drámaisága súlyos vétekként üzeni, hogy nem ünnepélyes alkalom szülte az emlékezést, tehát nem is szabadna másképp rápillantani, mint kortárs háborús riportokra, korszakmeghatározó dokumentumra, a jelenkor közös bűnére. Mert „elmúlt”, ami múlhatott, így vagy úgy, szégyellhetően vagy dicstelenül, de nem múlhatott a képtelen valóság, a magyarázat hiánya, az ember farkasvermének oktalan megnyílása, az elszabaduló testvérharc.
„Azokon az éjszakákon, amikor bereteszelt ajtók és elsötétített ablakok mögött félve összebújtak az apák és fiúk, ami nem volt alaptalan, hiszen az utólagosan közzétett hiteles dokumentumok tanúsága szerint hajszálon múlott az általános mozgósítás, én a pályaudvaron kószálva, saját sorsomon töprengve úgy éreztem, hogy azok a híres-nevezetes hajszálgyökerek olyanok, mint a végtelen hosszú, vékony acélszálak, és leírtam: »mozdulatlan őrszemként – maradok«”.
És maradt, és 1991 nyarától 1992 őszéig végigjegyzetelte a napok eseményeit, párbeszédeit, gyanakvásait, vádaskodásait, félelmeit, a napsütötte égtől a bombasötét éjszakáig, az ágyúlövésektől a napisajtóig mindazt, ami izgatta, elérte, félelemmel vagy aggódással telítette, űzte és marasztalta.
A kötet hét fejezete is „forzando” tónusban rétegzi egymásra a „Mi lesz velünk?” kérdéseit (47-67.), a Nyálkás, kocsonyás anyagból emelt láthatatlan falak (70-90.), A szintézis disszidense (91-112.) és a Wittgenstein szövőszéke előtt (113-157.) dilemmáit, mintegy egymásra rakódott hordalékként, a Duna-sodorta homokos morzsalék olyféle elegyeként, amely Balkáni testamentum formát ölt (7-28.) – közben egyszerre teoretikus és lírai, szükségképpen drámai és személyes is, de mindenekelőtt fájdalmas. Jugoszlávia szétesése, a haszonelvű és lőszerosztogató világkép egyhamar rátelepedett arra, amit előtte hosszú évtizedek megalapoztak: saját tragédia, színpadias kivitelben, tragikus folyamatban, s még katarktikusabb befejezéssel.
„Az igazi megváltás a Balkánon, vagy – merjek-e őszinte lenni az itt élő népek határtalan büszkesége láttán? – az eufórikus, az örökös másnaposságban szenvedő Kelet-Közép-Európában, az irodalmi logomániában gyógyulást kereső Duna menti térségben, hogy mindannyian Hanns Kasparokká váljunk, újratanuljuk a szavakat, vánszorogjunk el az egyszerű, világos mondatokig, előttük ássuk a földbe magunkat és esküdjünk meg: nem tovább. Csak a tiszta igent és a tiszta nemet becsüljük meg, a többit felejtsük el. Ezen túl életveszélyes révületbe esünk, a bonyolult nyelv olyan tapasztalatba sodor, amelynek köszönve létezőnek tartjuk azt, ami nincs, de nem veszünk tudomást a láthatatlanról, amely körülkerít bennünket. A szavak öntörvényű hatalma megsemmisítette tapasztalatainkat” (159.).
Mert a szavak is hajlamosak „szimulakrumokká” válni, mert a fegyverropogást is kísérheti már idővel a vállvonogatás, a félelem hiánya, a beletörődés, a kényszeres konzervtartalékolás, a lehúzott redőny, a speciálisan apró fényű spotlámpa, amely csakis a klaviatúrára bocsát pisla fényt, hogy ne lőjenek be akár a redőnyön át is. A kényszeresség, a dolgok eltűnése, a nevek és jelentéstartalmak változása is úgy hagyja cserben a szerzői ént, hogy idővel már nyelve, személyisége, jövőképe, ismeretségei, hírérzékenysége, mehetnéke és maradása is csak a morális képzelet cseles árnyjátéka.
„Azzal áltatjuk magunkat, hogy a vulkánkitörés is afféle formajáték. A szépségeszményünk ravasz öncsalás, elegáns félrevezetés lett és az marad mindaddig, amíg cinkos bűnrészességének nyilvánvaló bizonyítékai nem borzongtatnak meg bennünket” (159-160.).
Sőt, maga a korszak válik lehetetlenné, beleértve a növények kibomlását, a téli hópihe illanását, a nyár zúzós melegét vagy a kályha békebeli intimitását is.
„Komikus kor az, amelyben a téboly és a boldogság ollója ily tágra nyílt. Nagy, látványos komédiásként toporog az ezredvég, amelyben senki semmiért sem akar meghalni, tehát bármikor tömeghalálba terelhetnek bennünket. Győzött az elitista nyájszellem, mert többé nem akarjuk hallani az égi lépcsőkön dobogó kemény lépteket. Nem akarjuk látni a mennybe menetelő súlyos bakancsokat. Lelkünk azért olyan érzékeny s kifinomult, mert testünkkel durván hazudunk” (160.).
Ez sem (távoli, elvont vagy lakonikus) tapasztalat nélkül való… „Az áldozatot az jellemzi, hogy nem képes bebizonyítani az elszenvedett igazságtalanságot” – idézi Lyotard szavait, egyénítve is azokat: „Élményeim a diszkurzus üres vermeibe vánszorognak át” (155.).
És ne feledjük…, szinte mindvégig megmarad a talány, mely a címbe serénykedte magát…, hogy ugyanis mit sző ténylegesen Wittgenstein szövőszéke? A filozófustól idézett sor csupán ennyi: „Ugye, azt gondolod, mégiscsak szövet lesz abból amit szősz: hiszen – ha üres is a szövőszéked – előtte ülsz, és olyan mozdulatokat végzel, mintha szőnél” /Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások/. Végel szövete a mozdulatok ismerősségével is a képzelet és megemlékezés történeti anyaga, eszmeszövevény, értékrendek színharmóniája, morális elvárások huzalszerkezete, benőve virágzó kerti növénnyel, dacolva a köztéri park növénysora alatt fekvő lőszertöltény-hüvelyekkel. Eszméltető szövevény, mely nem számol komolyabban a mindig lehetetlen közös álmokkal, de ráébreszt a hiány komolyságára.
Mert a régi legenda értelmében mindig kell az a biztos teríték, melynél csak a legkiváltabbak találnak meghívásra. A szövőszék az idő jele is, a munkáé kiváltképp, a szöveg-szövedék formálódásáé még ennél is inkább. Végel László képes bizonyítani, ami arra szorul, s még erősebben képes láttatni a láthatatlan szövedék fontosságát. Ebből áll írói, emberi, bácskai, újvidéki, szenttamási identitása. És ebből állnak regényei, esszénaplói, emlékezet-szőttesei is.
A. Gergely András
1 T-Twins Kiadó, Budapest, 1995., 185 oldal
2 a több helyen idézett esszénapló-részletek a könyv Visszanézés a képzeletbeli jövőből fejezetéből valók (megjelent a Holmi 1994. februári számában, továbbá a Körkép ’95 c. antológiában, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1995). http://vegel.org/2006/08/visszanezes-a-kepzeletbeli-jovobol/