Talán csak a furfangos székely viccek vagy talányos zsidóviccek méltóságosabbak és végzetesebbek, mint a keserédes-negédes filozófiai tracsipacsi, amit a századok legnagyobb becsben tartott gondolkodói egymás közötti feltalálmányaikban kölcsönös fegyverként használnak egymás ellen. A huszadik századi filozófiában egyedi nagy bölcseleti rendszereket és megalkotóikat elemző filozófus Gilles Deleuze egyik legizgalmasabb munkája szól Nietzsche életművéről (Nietzsche és a filozófia. Gond Alapítvány Kiadó – Holnap Kiadó, Budapest, 1999., 303 oldal), melyben a tagadás elveszti önnön hatalmát, a negatív mint minőség előkészítő támadás vagy következetes agresszivitás jelenik meg, az antidialektikus logikában az átváltozás az örök visszatérés feltételeként mutatkozik, a hatalom akarása a lét akarása, ami viszont a kiválasztás esélye…, vagyis mint modern filozófia olyan vegyüléke lesz mindebből, melynek ereje és elevensége a szellem számára inspiráló erő is meg veszélyes kiáradás is. „Bizarr keveréke ez ontológiának és antropológiának, ateizmusnak és teológiának. /…/ Látjuk Marxot és a preszókratikusokat, Hegelt és Nietzschét, amint egymás kezét fogják egy körtáncban, amely a metafizika meghaladását, sőt magát a filozófia halálát celebrálja” (292. old.). De még maga Nietzsche mondotta a filozófusokról, saját korának filozófiájáról, hogy ez „a valaha létező legnagyobb képtelenségek festészete”. És lehet, a mai kor visszatekintő elemzéseiről, róla magáról és hatásáról, tételeiről és logikai transzformációs képleteiről szóló jelenkori szakirodalomról, ez „újmódi tarkabarka gondolkodás darabjairól” ugyanezt mondaná – véli Deleuze.
Nos igen, ha valakinek az a képtelen képzete támadna, hogy belefog, elfogyasztja, követi, értelmezi, netán megért néhány momentumot ebből a filozófiai rendszerből, az könnyedén megérti majd, miért véli úgy Deleuze, hogy Nietzsche nagysága, a neheztelés és a rossz lelkiismeret elkülönítésének kísérlete, a kanti kritika és a hamis kritika megkülönböztetésének technológiája, az egyetemes és a különös elvontságainak fogalmai hogyan lehetségesek, s miért vélheti Nietzsche, hogy a dialektikusok „a szimptómák börtönőrei és nem jutottak el azokig az erőkig, sem az akaratig, melyek értelmet és értéket adnak azoknak” (298. old.). Egyben azt is kimondja: „a szamár az oroszlán bőrében, ez az, amit Nietzsche ’a mai kor emberének hív’”. Eközben saját módszert alkot: a dramatizáló, tipologizáló, differenciáló módszert, a filozófiából művészetet teremt, az interpretációs és az értékelés művészetét (írja ugyanott).
De hát lehet-e a magasfilozófia művészetéből értékfilozófiai tételt komponálni? Lehet-e úgy kortársunk a jó Nietzsche, hogy aligha maradhatunk többek a szemében, mint szamarak az oroszlán bőrében? Sőt, még abban sem, mert hiszen éppen A hatalom akarása című főműve tanúsítja, hogy „ez nem erő, hanem differenciális elem, mely egyszerre határozza meg a (mennyiségi) erőviszonyokat és a nekik megfelelő minőséget”, tehát úgy teremtő, a sokszoros igenlés elve is, hogy erény is, mely ad, de megkülönbözteti eközben a sokaságot, a változást, a véletlent, a különbözőséget mint örömöt, a véletlenbe vezetett negatív tudás képtelenségét, a változás létét és a sokféleség egységét. S a különbség, mint az ismétlés legmagasabb hatványa sosem juthat el teljesedésébe, mert újratermeli önmagát, újraformálja az igenlés igenlését, szemben a tagadás tagadásával. S ha „az ember a földnek csak vigasztalan oldalát lakja, csak a reaktívvá-válást érti meg, amely keresztül-kasul átjárja és konstituálja” (299. old.), akkor az emberi történelem a nihilizmus, a tagadás, a reakció története marad. Ám ez a történet itt véget is ér: „a végpont az, ahol a tagadás maguk a reaktív erők ellen fordul. E pont meghatározza az átváltozást, illetve az átértékelést; a tagadás elveszti saját hatalmát, aktívvá válik, s már nem több, mint az affirmáció hatáskifejezéseinek a létmódja” (300. old.). Hát így jutunk el odáig, hogy a negativitás mint a pozitív negativitása lesz a nietzschei filozófia antidialektikus felfedezéseinek egyike. Elfogadod, hogy az elfogadással csak annak hatását fogadod el, ami az elfogadást tette feltétellé… Ez eredet, a hierarchia, a tragikum, a létezés problémája és az ártatlanság viseletmódja nem lesz egyéb, mint a véletlen szükségszerűségének esélye, egy kockadobás valószínűségének verziója.
Deleuze öt nagy fejezetben megy végig a Nietzsche életmű-szerűen fölvázolt tizenöt munkájának válogatásán: a tragikum, az aktív és reaktív, a kritika, a neheztelés és rossz lelkiismeret, valamint az emberfeletti ember dialektika-ellenes konstrukcióját veszi végig egyenként is tizenöt-tizenöt alpontban. Folyamatosan kísért azzal, hogy ne kelljen Nietzsche munkáiból semmit se olvasni, mert itt annyira szépecskén elrendezi a látnivalót, hogy az már a sajnálattal kart-karba-öltve hangzik föl. Egész kicsengésében (és Moldvay Tamás fordító segédletével, magyarázataival kibővítve) a kötet arról győz meg elemi erővel, amit hátoldali szövege így tömörít üzenetté: „Nietzsche filozófiáját nem értjük meg, ha nem vetünk számot lényegi pluralizmusával. És valójában a pluralizmus (másként nevezve empirizmus) egyet tesz magával a filozófiával. A pluralizmus sajátosan filozófiai, a filozófia által feltalált gondolkodásmód: a szabadság egyetlen kezese a konkrét szellemben, az egyedüli princípiuma egy erőszakos ateizmusnak. Az istenek halottak: de a nevetésbe haltak bele, amikor a fülükbe jutott a hír, hogy egy isten kijelentette, egyedül ő létezik csupán”.
Még ha akarnánk, sem létezhetne szebb és tragikusabb antidialektikus megoldás, mint követni a nevető istenek útját a létezés problémájának megoldásában. S ma már talán dobókocka sem kell ahhoz, hogy szinte naponta halljuk egynémely emberfeletti istenségek öntelt egyedülvalóságát…
A. Gergely András