Bizonnyal sokszor van olyan idő (vagy legalább kor, esetleg korszak), meg tér is (házikönyvtár, intézményi könyvgyűjtemény, könyvesbolt), ahol és amikor a hír- és újdonságvilág sodrása nem hagy méltó tájékozódásra figyelmet meg energiát, vagy csak egyszerűen kiesik látókörünkből időlegesen valami, aminek alkalmi értékét nem sikerült fölfedeznünk, megfogalmaznunk. Nem érzem magam a világháló-kitettség betegének, s életidőm szinte végtelen folyamát töltöm könyvek között, mégis elkerülte figyelmemet egy méltatlanul kihagyott kiadvány. Ismeretlenül is bátran merném állítani, hogy ezzel még sokan vannak így. De azt is állítanám, hogy nem pótolhatatlan valamely meg-nem-szerzett, el-nem-sajátított tudás, ha ráébred az ember akut hiányára vagy pótolhatóságának esélyére. Az alábbi (roppant röviden, szinte „futólagosan”, reklám-ízét kerülendő, mégis csak érintőleges) szemlében apróbb jelét szeretném adni egy kötetnek, melyre – úgy fest, bár kellően gazdag kutatást nem folytattam róla, de jó eséllyel – kevesen reflektáltak az elmúlt néhány évben, holott egyik legválasztékosabb kiadónk jelentette meg, s már messze nem ma.

Képzeljenek ide egy keménykötésű, roppant elegánsan kódex-külleműre formált borítót, mely mögött háromszáz oldalnyi teológia ücsörög. Mégpedig nem abból a típusból, amely életviteli útmutatóként vagy szakrális kézikönyvként szolgál, hanem abból, melynek van bátorsága és választékossága is olyan kulcskérdések felé elcsábítani, mint a filozófia és a teológia historikuma, kölcsönös hatástörténete – anélkül, hogy tantételek lajtroma akarna lenni, mégis azzá lesz szinte észrevétlenül és hasznosan is. A titok nyitja talán az, hogy a filozófia és a teológia kapcsolatában az „auctoritas” és a „ratio” problematikája a legrégibb iskolás rákérdezések elméleteihez vezet vissza. Az előbbi alatt a szerzőiség és meghatározó tudásméltóság jegyei értendők, a természettörvények ismeretéből a társadalom ismerete felé elkanyarodó értelmezési világ pedig a hitvilágok iránti leíró megjelenítést adja. „A hit megértésének nyomában” zajló, a „bölcsességet mint életformát” definiáló szándékok korai, Szent Ágostontól az újkori kartezianizmusig történeti ívbe illeszthető tudományelméleti kérdései olyan természetfilozófia és morálteológia iránti historikus problémakörbe illeszkednek, melynek egész rendszerét az önértelmezések és oktatástechnikai összefüggések, belátások és mélységi elemzések formálják évszázadokon keresztül. Ulrich G. Leinsle könyve, A skolasztikus teológia történeteⁱ ezt a rendszeralkotó szándékot, az „Isten tudása és a szabad ember” döntési felelőssége felől az akarat és okság pre-determinációs feltételei felé tájékozódó szemléleti univerzumot jeleníti meg a meghatározó képviselők (összesen mintegy ötven személyiség és életmű) leíró bemutatásával. A kiadói és szerzői szándék (hátoldali ismertetőn és előszóban kínált) előjelzése szerint „a skolasztikus gondolkodás nem kötődik valamely konkrét nyelvhez vagy nemzethez, hanem a latin nyelvvel szerves kapcsolatban lévő Európa közös gondolkodásformája, sőt nagyrészt életformája a középkortól a kora újkorig, s kialakulásában egyaránt szerepet játszott a görög nyelvű Kelet és az iszlám”, melyből a tárgyi viták ellenére is a „szabad teológiai problémafelvetés és a megalapozott válaszadás örömét” kívánja érzékeltetni. Mást kapunk-e, mint a világértelmezések szándéka, mélység és magasság átfogása, a közelség és távolság dimenziói, a tények és ideák versengő partnersége mellett és ellen…? Mást, igen, és sokkal impozánsabbat. A skolasztikus teológia fogalomkörében Leinsle nem e tudásterület „lényegét” kínálja, „hanem – a bevezetés műfajának keretei között – fenomenológiai, illetve szemantikai megközelítésmódot választ”, méghozzá a „skolasztikussal” szembeni megokolt bizalmatlanság ellenében is, mely nem a tudományos rálátás szűkítését tekinti eszközének, hanem éppen a teológia fogalmát specifikáló jelentésben a legkonvencionálisabb elfogadást. Eszerint „a szkohalasztikosz kifejezés filozófiai összefüggésben először Arisztotelész (Kr. e. 384. - Kr. e. 322.) Poétikájában bukkan fel. A szkholé főnévből (jelentése: pihenés, nyugalom, mentesség a munka kötelességétől, másrészt a tudományoknak szentelt – illetve egy tanár előadása) eredő kifejezés szabadon választott tevékenységet jelöl, amelyet az ember saját magáért végez, végső soron a szkholé kifejeződéseként felfogott theóriát, annak az embernek az alapvető szükségleteitől nem korlátozott cselekvését, aki azzal foglalkozik, ami lényeges” (11-12. old.).

Talán nem erőltetett az analógia Nietzsche vágyképével, a Virradat-kötetében (az erkölcsi előítéletek kapcsán alaposan kifejtve) a lényegessel foglalkozás lehetséges távlatosságáról és a kontempláció mélyre hatoló igényéről szólóan. Leinsle sem a skolasztikus teológia tantételeit ismertetik, hanem a teológia skolasztikus típusának kialakulásáról, önértelmezéseiről, tudástörténeti változatairól és átalakulási irányairól ad eligazítást, ezzel ráadásul tudomány- és oktatástörténeti összefüggésekre is kitérő részletrajzot kínál tizenhárom század teológiai tudományelméletének szereplőiről, e kapcsolatrend meglehetős feszültségekkel terhelt viszonyának forrásairól, aprólékos szakirodalmáról. A könyv hét nagyobb fejezete további (átlag négy) alfejezetekre oszlik, így a futólagos áttekintés meglehetősen merész, sőt felelőtlen eljárás lenne itt, lévén még csak a tartalomjegyzék ismertetése is vallástudományi klasszikusok tucatjainak fölsorolását igényelné. Ami mindebből vagy elsődlegesen is lényeges, azt a magyar kiadáshoz komponált előszóban maga a szerzői közlés fejezi ki ekképpen: „én ’csak’ filozófus volnék… /de/ jóval teológiai tanulmányaim után meggyőződhettem arról, milyen izgalmas, sőt merész is lehet a teológia. A teológia területén ugyanis bármin el lehet és el is szabad töprengeni, ami Istent, a világot és bennünket magunkat érinthet” (9.). S ezt is teszi, amikor a Cicero utáni (Kr. e. 106 – Kr. e. 43) időszakban kialakuló filozófusiskolák, a keresztény ókorban a felsőfokú műveltséget és iskolázottságot (beleértve rétorokat, közigazgatási személyeket és ügyvédeket is) azonosították a skolasztikusokkal, a középkorban ez már a beszédre, írástudásra is vonatkozott, a Meroving-kor hivatalnokait, a Karoling-kor egyházi felső vezetőit is így illették, s idővel a városi és székesegyházi iskolák főnökeire is használták a skolasztikus jelzőt. Mindez utóbb már a filozófiai teológia újkori, Erazmushoz köthető és Luther határozott elhatárolódását is kiérdemlő szemléletét hozta: számukra a középkori tomista, skotista és nominalista iskolák a secta fogalmába sorolódtak, negatív előjelű tartalommal, „barbár latint” és szőrszálhasogató arisztoteliánus csűrcsavarást jelképezett, „haszontalan logikai disputációkat és lelkipásztori tehetetlenséget kapcsoltak hozzá” (13.), mely „túl nagy hangsúlyt helyez az ember lehetőségeire, kevésbé ügyelve Isten kegyelmére, amely pedig a hit területén az egyetlen cselekvő erő”. Luther számára a skolasztikus „barbárság” a megvető humanizmus protestáns iskolák számára példát nyitó esetpéldát szimbolizált, szemben a „valódi teológiával, amely mindenestül ad praxin avagy a gyakorlatra irányuló” művelet. A legerőteljesebb spanyol skolasztikus hatás ugyanakkor a protestáns ellenállás számos következményeit is hordozta, a „civis practicától elkülönülve” ugyancsak a scholastica speculatiónak tartott elnevezéssel találkozott, „szőrszálhasogató filozófiáját mindenestül a sötét, felvilágosodást nem ismerő századok tanításának, a tekintély előítélete által meghatározott okoskodásnak tekintették” (13-14.).

A középkor „sötétségéről” megformált felvilágosodott és azt követő időkben, különösen a 17-18. században kialakuló (második vagy barokk) skolasztika pozitív teológiájába vezetett mindez, ahol az egzegézistől, a kazuisztikától, az egyházjogtól különböző theologia speculativát (szisztematikus teológiát) képviselte, majd később, a 19. századi újskolasztika már az ultramontanizmus, a legitim értelmezést mint módszert a középkori alapokon, de új aspektusban alkalmazva dolgozza ki, hogy azóta is megmaradhasson „a filozófia és a teológia normatív standardjaként” (14.).

Kísértő a fejezetek személyiségek, tudósok, értelmezők nevéhez kapcsolt irányzatainak puszta felsorolása is – de írásom most nem erre vállalkozik. A kötet a skolasztika fogalmát a skolasztikus módszer alapján (és seregnyi további eszközfunkcióban) jeleníti meg, kábítóan sokféle technika és metódus nyomán. A definíciós kísérletek több oldalon át elősorolva is azt kínálják olvasatként, hogy az erkölcsiség és szabadság, természeti és isteni, tudás és akarat, okság és metafizikai meghatározottság roppant sok válfaja hajlott a skolasztikus tanok, tudások és olykor eklektikus felhasználási praxis követésére, amelyben csupán köztes állomás, feltételes megálló a történeti szempont és annak alkalmi dominanciája a történő valóság fölött. Leggyakrabban és leginkább az értelmezések értelmezése nyerhet szerepet a skolasztika históriáját tekintve, úgy, hogy a végeredmény nem az elidegenült és centralizáltan közvetített tudás, hanem a kérdezés és megértés morális szabályegyüttese marad mint éltető háttér. A tudásnak, gondolkodásnak, átadható ismereteknek és világképeknek olyan összegzett tárháza tehát ez, melyben a bizalom, a lelkiismeret és a természettel szimbiotikus egységbe, harmonikus közösségbe illeszkedő gondolkodó ember helyét és létének értelmét lelhetjük föl, mégpedig áttekinthető örökségként és értelmező értelmezésként egyszerre. Olyan tudást, melyre szinte biztosan nem volt szükségünk, de amely éppen a tudhatóság okán immár azzal válik fontossá, hogy a nem tudott világok részeként esélyt kínál a belátás és megismerés egy sajátos szférájába.

A. Gergely András

i Fordította Görföl Tibor. Osiris, Budapest, 2007., 327 oldal. A kötet amúgy elérhető elektronikus változatban is. ITT: https://www.szaktars.hu/osiris/view/leinsle-ulrich-g-a-skolasztikus-teologia-tortenete-2007/