Sajnos, a romák helyzete, vagy ahogyan jobban értjük, a cigánykérdés, mifelénk mindig akkor kerül leginkább előtérbe, amikor valami történik. Nincsen ez másképpen a csíksomlyói tűzvésszel sem.
Hallgatóink ismernek már minden részletet, a közösségi oldalak sok-sok visszhangjából azt is láthatják, hogyan keveredik az őszinte emberszeretet, a segíteniakarás, olykor pedig a naivítás a rasszista felhangokkal, egy népcsoport kollektív megvetésével és kirekesztettségre itéltetésével.
Ami azt is jelenti: az azonnali sürgősségi helyzet felszámolására nyilvánvalóan gyors és hatékony intézkedésekre van szükség, ugyanakkor hosszútávon nélkülözhetetlen egy olyan részletes társadalmi stratégia kidolgozása, amely helyi leképzésben legalább valamiféle apró és továbbmutató eredményekkel kecsegtet.
A romániai roma társadalom megosztott, többek között életviteli és anyagi szempontok alapján is. Azoknak a cigányközösségeknek, családoknak, amelyek Erdély különböző településein hatalmas palotákat emelnek, nyilvánvalóan nincs szükségük segítségre. Mint ahogyan rendezik a maguk életét a Szeben környéki rézművesek, a korondi keramikusok, a Nyárád menti falvakban élők, akik a vásárokon nem csupán kereskednek, hanem működtetnek különböző vállalkozásokat is. A Székelyföldön szép számmal találni olyan településeket, amelyeknek a növekvő számú roma lakossága részt vesz a helyi közigazgatásban, különböző tisztségeket tölt be és az együttélés a székely vagy éppen a román lakossággal jórészt zökkenőmentes. Ahol a cigányság elfogadható körülmények között éli a mindennapjait, ott a társadalmi beilleszkedés ha jár is kisebb-nagyobb egyéni súrlódásokkal, mégis jóval könnyebben zajlik.
Ebből egyenesen következik, hogy a legnagyobb gondok mindig ott adódnak, ahol a nyomor és a mélyszegénység az uralkodó, ahol a napról-napra való túlélés az egyetlen emberi cél és minden más eltörpül mellette. Jól meg kell értenünk ezt az alapigazságot ahhoz, hogy legalább egy picit változtatni lehessen a helyzeten, méghozzá a roma közösséggel együtt, tiszteletben tartva a másságukat, sajátos, nemzedékről-nemzedékre örökölt értékrendjüket.
A megoldások nem születnek meg varázsütésre: már régóta léteznek a roma közösséggel kapcsolatos jogszabályok és születnek újak, tevékenykednek velük foglalkozó országos és megyei intézmények, európai támogatások és hazai pénzforrások segítségével lefutott már jó néhány megsegítő, szakmai képzést nyújtó és munkába állítási program, tucatnyi civil szervezet ügyködik azon, hogy rendszeresen támogassa a roma gyermekek oktatását, az egyházakat sem hagyja érintetlenül a sorsuk, a neoprotestáns felekezetek munkája ilyen tekintetben talán több eredménnyel jár, mint a hagyományos erdélyi egyházaké. Mint ahogyan Közép-kelet Európa több országában is szép számmal találni olyan példákat, amelyeket érdemes tanulmányozni. A tisztségviselőkön kívül léteznek a kérdést jól ismerő társadalomkutatók, jogászok, pedagógusok, szociális munkások, orvosok, mindannyiuk segítségére szükség van ahhoz, hogy a tűzvész áldozatául esett csíksomlyói romák helyzete ne süllyedjen el az előítéletek mocsarában.
Manapság gyakran mondogatjuk azt, hogy a járvány, a vírus sok mindenre megtanította az embert és kénytelenek voltunk a szükségből, a hátrányből előnyt kovácsolni, még alaposabban átgondolva adott helyzeteket. Ugyanez a teendő a két és fél száz csíksomlyói roma esetében is: adott a lehetőség, hogy bölcsen, higgadtan, körültekintően olyan hosszú távú megoldásokhoz lehessen eljutni, amelyeket a Székelyföldön más települések is követhetnek.
Nagy kihívás ez, nagyon nagy. Jóval fontosabb bármiféle útépítésnél, parkolóhely átrendezésnél, hótakarításnál vagy éppen hőszigetelésnél. De ilyenkor mutatkozik meg igazán az elvszerűség, a bátorság, a kitartás, a jellem, a következetesség, a vezetői képesség. Voltaképpen a mindenkire kiterjedő, igazi közösségszolgálatba és emberi egyenjogúságba vetett hit és meggyőződés.
Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény-rovat, 2010. január 15.