Kevés a nyelvi „poén”, a szólás, az utalás. Egy univerzálisan fontos, mondhatnánk lassan kínosan hiánycikké válni képes jelenségről van szó. Valamit visz is, de hoz is, valamit pedig mi ejtünk bele, olykor felelőtlenül, önmagunk ellenében is, hiányérzetünk dacára is. Máskor meg azt is elpocsékoljuk, aminek létében sem tudunk teremtően segíteni, használatában is csupán különböző módon és eltérő szerepekkel veszünk részt. Víz van, mindenesetre. Olykor eső, olykor patak, máskor szenteltvíz, jobbára ivóvíz, fürdővíz, gyógyvíz, csapvíz, árvíz, s így tova a teremtéstörténetig, Noé bárkájáig és tovább. Valamit hoz a víz, amit aztán vagy megismerünk, megértünk, megnevezünk, vagy sem, vagy átnevezünk, vagy elmosunk valami mással, vagy hagyjuk párologni, vagy nem is foglalkozunk vele, hisz ha van, akkor nem magáért valóan van, hanem értünk valóan – s legföllebb ha nevet adunk neki, mire való legyen, mit tartalmazzon, mire legyen alkalmas…
Tizenévvel ezelőtt egy lyoni néprajzos csoport elkezdte a vizek, tavak, folyók, átereszek, csatornák megvédésére elszánt francia és spanyol kutatók körét arra buzdítani, vegyenek részt egy közös kutatásban, mely „a folyó antropológiája” nevet kapná. Nemzetközi vízvédő hálózat szerveződött körülöttük, mely ma már minden pocsolyát védene – mégpedig attól az elmúlástól, ami a minden élőt fenyegető sors keze révén fenyeget. Ekkor merült fel, hogy tanulmányozni kéne a folyók, tavak, patakok kérdését a víz felől nézve. Úgy a víz felől, ahogyan a víz láthatja az embert önmaga körül. Láthatja mint nyaralót, mint pecást, mint ladikost, mint víztisztító rendszer munkását, mint „felhasználó végpontot”, fogyasztót, fürdőzőt, mint szomjas idegent, mint korcsolyázni vágyót, mint sportolót, mint árvízi mentőt, mint vízirendőrt. Vagyis a folyót és az embert együtt. De onnan rálátva, ahonnan az ember már önmagára ritkán tekint. A folyó antropológiája kicsit a megszemélyesítés módszertanához is vezet, az értelmezés- és megértéstudományok felé is elfolydogál. S mint ilyen belátást vagy rálátást igénylőt, csillapíthatatlan öröm fog el, amikor látom azt a könyvet, mely A víz kultúrája címen jelent meg a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékének sorozatában.1 Szinte pont ez kívánkozott akkor a lyoniak érdeklődését szolgálva, akik nem sokkal később meg is teremtették a folyó múzeumát, a vízhasználat eszközeivel, tárgyaival, jelképeivel, fotóival, objektumaival, fogalmaival, szakirodalmával együtt. Pompás elgondolás, s most íme, ha nem is tárgyiasult mivoltában, de legalább szövegszerű közelítésekben itt is van mindjárt a magyar példa, a magyar szakirodalom, a kutatások özönéből alkalmilag kiemelhető tartalmak egy kínálatával.
Lehetne olyan tévképzet, hogy e kiadvány műszaki, technológia-történeti és javarészt természettudományi célzatú, még ha a víz-tudomány talán önálló tudományos ágazatként nem is létezik. De az MTA termeiben 2008-ban, A Föld Napja alkalmával lezajlott konferencia mégis kínált egy alkalmas keretet ehhez. Részint több tudományág együttes jelenlétével fogadta be A víz kultúrája címmel meghirdetett, a Nyelv- és Irodalomtudományi Osztály által befogadott témakör előadásait, a Tudomány az élhető Földért MTA-elnöki előadást követő napon, ahol az egyik legfontosabb őselem, a víz és az emberiség viszonya, a víz szerepének tradicionális és történeti társadalmakban megmaradt helyét, szerepét és jelentőségét, mítoszok és hiedelemvilág, mindennapi élet és szakrális tartalmak széles tárháza volt a tematikai skála. A víz néprajza és ez Ember környezet-átalakító tevékenységének legkülönfélébb hatásai, felfogásmódjai persze megannyi kapcsolódási felületen össze is függenek az elemek hatalmát, a természet védelmét, a teremtett és kulturális örökségként kapott értékek megóvását céljául kitűző számos tevékenységgel, az őselemek együttélésre alkalmas, környezetünkben jelen lévő és veszélyeztetett mivoltában mindannyiunk számára kiemelten fontos szerepét leíró további tudásterületekkel. Anélkül azonban, hogy mindezen kapcsolódási pontok, kölcsönhatások, nagy rendszerek és ezek megismerő eszköztára legteljesebb lajstromát kívánták volna bemutatni, jelen esetben (és e kötetben) a néprajzi, névtani, folklorisztikai és élettudományi részterületekre kínáltak bepillantást a víz kultúrájában ezek révén eligazodást kereső kutatók. Nem mérnökök, nem vízgazdasági szakemberek, hanem akár mintha balneológusok lennének, a víz egészségességében hívők, akik számára a folyadék még sokféle egyéb jelentéssel is gazdagnak tetszik.
Maga a kötet tizenöt írást tartalmaz a megnyitó előadáson kívül, ezen belül négy nagyobb témakörbe tagolja az elhangzott és közlésre átdolgozott szövegeket, amelyek témakörök, tájak és metodológiák szempontjából is erős sokszínűséget mutatnak. Az inspiráló bevezetés Paládi-Kovács Attila jóvoltából az őselemek közegében a teremtésmítoszok, a Kalevala, a kozmológiai narratívák, a mitikus lények és képzelt szerepviselők, a természeti népek kultúrája és a hitvilág felé tett utalásokkal, szövegidézetekkel, feldolgozási törekvésekkel és eredményekkel, részben a konferencián is elhangzó előadások témaköreivel keretezi a víz kultúrájának kérdéskörét, egyértelműen is utalva az első szekció Történelem, alkalmazkodási formák tárgykörére. Az első részkérdések részleteire is alapos figyelmet bocsátó előadás Andrásfalvy Bertalan: Víz és társadalom a magyar történelemben címen tartott összegző áttekintése. Tárgyköre bár kiemelten a magyar tematika, de kezdi és zárja mondandóját a víz mint a társadalom számára alapvető szükséglet és az árvizek, áradások, folyószabályozások már civilizációs ártalomként jelentkező történeti folyamatok kulcs-szereplője fontosságával, ezen belül is az épített „emberi tájak” környezeti szerepével, a gátak és a folyómenti ártéri gazdálkodás, a biodiverzitás szükségességének figyelmen kívül hagyása mint történeti esettanulmány, a tradicionális paraszti kultúra és a termelési-vízgazdálkodási folyamatok kitartó megrontása, a kiszáradás és folyóapadás következményei kérdéseivel, s ezekkel szemben a harmonikusabb kultúramegőrzési tudatosság fenntartása az, amit kiemel a magyar történeti néprajz tapasztalati anyagából (13-38. old.). A víz mint élettér lett szerepe a fő kutatási területén is A magyar halászat kutatásával foglalkozó Szilágyi Miklósnak (39-49. old.), s ugyanígy veszi előtérbe az Alkalmazkodási stratégiák az ártéri gazdálkodásban a folyószabályozások után Hódmezővásárhelyen című közleményében a szegedi egyetemi tanár Mód László (50-63. old.), akiknek e tájegységi-vízhasználati témaköréhez kitűnően illeszkedik Schleicher Vera veszprémi néprajzos írása: Víziszony és vízimádat. 19-20. századi Balaton-értelmezések témakörében (64-80.).
A második szekció tematikája A tisztaság, higiénia, gyógyászat, ami valójában óriási terület, de a négy előadó is elegendően széles táji és viselkedéstudományi kérdéskört fog át. Juhász Katalin régi témaköre a tisztaság, tisztálkodás, népi és polgári szokáshagyományok regisztrálása, saját gyűjtéséből itt nemcsak konkrét példatárat mutat meg, hanem a gyűjtéstörténet, a regisztráció, a megismerési technikák és besorolási mutatók szakmatörténeti kereteit is illusztrálja. Víz és higiénia címen tartott előadásából a paraszti tisztálkodástörténet és ennek fogalmi, regisztrációs módjai is kisugároznak, ebben a szokáscselekvések változatai is gazdagon illusztrálva jelennek meg a mentalitástörténeti változatok szerint, a cselekvő személy adatai, a tér, az idő, a rendszerezésre lehetőséget adó módszerek, eszközök, elméletek-hiedelmek-magyarázatok és kínálkozó vagy felkutatható folklórszövegek révén lehetséges kozmetikatörténeti, település-környezeti, mosás- és mosakodástechnikai, tisztaságfogalmi, rituális vagy mágikus, a tisztaság fél egészség” tapasztalati köréből vett számos példával illusztrálva, az archaikus paraszti, a parasztpolgári, a polgári és fogyasztói kultúrákból vett részkérdésekkel is tagolt rendszerbe állítva (83-100.). Nem meglepően Verebélyi Kincső is az európai kultúrák és divatok, a tiszta-tisztátalan-szennyes fogalomkörében kezelt test-történeti szakirodalmat is részletesen taglaló írásában („A tisztaság nagyon divatban áll”) konkrétan is kitér a ruházkodásra, a víz medikalizáló hatására, a „tiszta” fogalmának sok évszázados jelentéstörténetére (101-119.). Lajos Veronika már olyan elméleti hátországot is rendel terepkutatási tapasztalataihoz, amely a Tisztaság-koncepciók és modernizáció. Az alkalmazkodás mikéntjének egy példája a moldvai csángó társadalomban címen (120-133.), amely tartalmazza a modernizáció (látszólag érintetlen területre is betörő) következményeit (pl. mosógép birtoklása de csak szennyes-tároló funkcióval), amelyek révén a személyes és kollektív tudástapasztalat a lokális életvilágban is úgy jelenik meg, mint a tiszta-tisztátalan-piszkos fogalmi elkülönítésének testfelfogási normákra gyakorolt hatása a fürdőszoba és a modern berendezések „szociális és fizikai testképzetre” gyakorolt hatásainak egyvelege. „A lokális mindennapok kommunikációs helyzeteiben termelődő társadalmi kontroll nemcsak a szokásos magatartástól eltérően viselkedő, normaszegő egyént utasítja rendre különböző tiltásokkal és tanácsokkal, hanem a változó körülményekhez történő alkalmazkodás elmaradását, illetve a közösségben elfogadott és alkalmazott tárgyhasználat követésének elmulasztását is. A ’világ’, a szokások és magatartásformák módosulásának megfelelően állandóan mozgásban és alakulásban lévő, ám szerkezeti egységgel bíró kontrolltípus tehát előírta a ’baie’ nélkülözhetetlen elemeit és díszítési formáját, azokat a látens formában folyamatosan jelenlévő lokális referenciaközösség véleményéhez igazítva és viszonyítva. A fürdőszoba esetében a szociális és a fizikai testképzet közötti elmozdulás, azaz az előbbinek a modernizációs elvárásokra és kihívásokra adott gyorsabb válaszai teremtik meg azt a tapasztalati tényt, hogy a modern tárgyak, berendezések, eszközök, illetve lakrészek szükségesnek ítélt jelenléte, valamint azok gyakorlati alkalmazása és rendeltetésszerű használata nem áll összhangban egymással. A ’baiék’ építése a szociális testképzet módosulásával fokozatosan kezdett elterjedni a faluban, miközben a hagyományos mellett, a ’lemeztelenített’ test mindennapi ápolására kiterjesztett tisztaság-fogalom is megjelent a közösségben elfogadott értékek között…” (125. old.). Vagyis a hagyományos értékrend és a modern tárgykészlet módosult körülmények és stratégiák hozta mixitása, a szimbolikus aktusok mentén kirajzolódó alkalmazkodási gyakorlat rendszere mint keret és az „adaptációs készség működése (különösen a 90-es évek végétől dinamikusan) változó és túlnyomórészt affirmatív értelmű gyakorlatok sokaságán keresztül nyilvánult meg. Ez azonban korántsem számít egyedülálló esetnek Lujzikalagorban. Amennyiben elméleti kiindulópontként fogadjuk el, hogy az egyén gondolkodásmódját, világképét saját kulturális környezete alapvetően határozza meg, akkor az adott közösségből választott, ’ideáltipikusnak’ tételezett személy az egész csoport kulturális rendszerére vonatkozóan nyújt reprezentatív képet. Klára élete ’tipikusnak’ tekinthető a kalagori közösségben, így mindazoknak a stratégiáknak, illetve gyakorlatoknak az érvényessége, amelyeket a személyiség szintjén megjelenő kulturális és társadalmi érték-konfliktusok feloldására alkalmaz, tulajdonképpen általánosítható” (131.). Tisztaságfogalmak és víz, fürdőkultusz és gyógyítás, iváskultúra és gyógyvíz-kultuszok historikuma, feltárási eljárásai és rendszerezési lehetőségei foglalkoztatják Kiri Editet is, aki Víz és vízhasználat a 19-20. századi magyar népi gyógyításban. A rendszerezés egy lehetséges módja címen foglalja össze a technikák, hitek, remények, tisztítási eljárások rendszerét a közegészségügyi és művelődéstörténeti, orvostechnikai és tárgyi-kulturális összefüggések kínálatából (134-145.).
A harmadik szekció /Mítosz és szakralitás/ előadásai között ugyancsak kiváló szakemberek munkája és közlése szerepel, így az első éppen Pócs Éva: Élők, holtak és a víz mitológiája című, az élet és halál víz-témaköreinek „kulturális közhelye” (149-265.), melyben a Teremtés könyvétől az őskáoszba visszatérésig, az élők és elhunytak (visszajáró halottak) egyetemes vízmitológiai szimbólumrendszeréig és a hárító, óvó, vagy túlvilági státuszukat még el nem nyert lelkek képzeteiig megannyi változata ismeretes, az „átmeneti helyek”, a tiszta vizek és befogadó rítusokban szereplő helyszínek képzeletvilágán kívül is „örök liminalitásra ítélt” szereplőkig, a sírháborítástól az esőhozó szertartásokig, vámpíroktól „zombikig” egy sereg ismerős hős mutatkozása kap rendszerező feldolgozást, egészen az időjárás, eső, áradás központi szerepének Európa múltbeli agrárközösségeinek hitéig. Ugyanitt a földrajzos-néprajzos Keményfi Róbert a Nagy folyók mitikus kultúrateremtő ereje című szövege az etnikai, nyelvi, nemzeti vagy ősi civilizációs univerzumok felé elkanyarodás, a nemzeti gyökerek keresése közbeni ideák képzeteiig („táj államot szül”) és az „államföldrajzi kép” kialakításának fantáziaképéig egy sor olyan diffúziós energia megjelenését mutatja ki (itt közelebbről Prinz Gyula terekben/tájakban kultúrateremtő népeket vizionáló szakmunkája kapcsán, 1942), melyek a korszak „main stream elméleti vonulatának szálaihoz tartozott”, ahol már a kutatói távolságtartás és a történelmi időkkel együtt elveszettnek minősített teremtő energiák köre is könnyedén elvezethetett egy-egy elgondolás megfogalmazódásához. E profán térben is érvényesülő valaminő szakralitás egyéb változatainak listázásához, elemzéséhez megadható szempontok keresése vezette Bartha Eleket A víz a szakralitásban című összegzéshez (175-183.), mely a János apostol evangéliumában megörökített víznyerő hely, Jákob kútja és a szamáriai asszony historikus példájával vezeti be kétezer év liturgikus szféráinak a környezet való viszonyban, vallás és vallásosság különböző rétegein megjelenő vízszentelés, szenteltvíz, esővarázslás és imádságok körére érvényes megfigyeléseit, a művészetekben, a folklórban és a vallásban is szerepet nyerő szakrális értelmezések és jelentések összességét. Mint a víz megjelenése a szakrális folklórban témakör egyik legjobb ismerője írja: „A ’szakralizáció’, amelynek révén a profán tartalom mellett a ’szent’ jegyei is az adott jelenséghez kapcsolódnak /…/ mindezen folyamatok során maga a jelenség természetesen önmagában nem, vagy nem minden esetben változik, a jelentéshez gyakran valamilyen aktuális igény, élethelyzet, szükséglet teremt alkalmat a szentelésre. Vizet szentelnek keresztelés céljából, az új harang felszentelésének szertartásához vagy (a bizánci rítusúak Makkabeus napján) az elfogyott szenteltvíz pótlásaként. A Szent Ignác napján szentelt vizet például szembetegségek orvosságaként tartották számon, de más példákat is lehetne említeni (Várnagy, 1993, 246.). Vízkereszt a kereszténység legrégebbi ünnepei közé tartozik. Ezen a napon emlékezik meg az egyház Jézus Krisztusnak a Jordán vizében való megkeresztelkedéséről, és ennek emlékét őrzik a keleti és a nyugati egyházak a vízszentelés szertartásával. Maga az ünnep, Epifánia, Úrjelenés, a Háromkirályok napja, több jelentésréteget hordoz magában…”. S mintha a szakrális néprajz adott volna találkozót itt, a következő dolgozatban Barna Gábor a Szent kutak, szent források a búcsújáró helyeken témakörrel bővíti számos példával a szinkretikusnak nevezett helyszíneket, amilyen Mátraverebély-Szentkút, Pálosszentkút, Andocs, Máriagyűd, Máriavölgy, Lehota, Dénesfalva, Medina, Csobánka, Jásd és a többiek (184-189). Mintegy bővíti és specifikálja is a tradíciókat Telenkó Bazil Mihály tanulmánya a Szenteltvízhez kapcsolódó hagyományok a magyarországi görög katolikusság körében címen (190-206.), amelyben házszentelés, rontás ellen való, csodatételekhez szükséges, magánájtatossági, és számos más további szertartás rejtett értelmét, az organikus igényű világszemléletnek a tisztasággal asszociált tartalmát lehet fölfedezni.
A záró, negyedik blokk a Szövegek, kontextusok rendszerébe illeszkedő további ráközelítés ezeket a lehetséges fölfedezéseket teszi plasztikusabbá. Ilyen példaképpen Hoffmann István írása is Víznevek a Kárpát-medencében: hidak nyelvek és kultúrák között címmel (209-220.), aki a különböző nyelvek szócsoportjai közötti specifikus szerepű helynevekben találja meg a vizek elnevezésének, szerepének, az írásbeliségen belüli funkciójának sokféle módját. Patakok, csatornák, folyók vagy ma már nem is létező vízmozgások helynevei, a helyi nyelvi kultúrában vagy történeti forrásokban megmaradt névváltozatok adják e sokféleség feltételeit, s a földrajzi, tájnyelvi, tudományos vagy köznyelvi elnevezések kínálják a névtudomány elemzői számára is a vizek nevezéktanát. Ezeket bővíti a kötet talán leghosszabb záró tanulmánya, Küllős Imola: Szóképek és jelképek. (Természetes vizeink konnotációja a magyar népdalokban és balladákban) – nem rejtetten azt a végtelen folklórkincset megidézve, melyet a szakkutatás a legismertebb vagy csupán ritkán forgatott anyagai között tarthatunk nyilván (221-244.).
Mindezeket a tanulmányok angol kivonatos összefoglalói zárják, melyek ha nem is a vízgazdaság és vízhozam-kezelés jelenkori technológiáját, de az élet- és a kultúratudományok talán egyik legkardinálisabb témakörét alkotják mint kulturális kontextusok, s melyeknek ekkénti szemléje alighanem régi adóssága nem csupán az élettudományoknak, hanem a kultúrakutatás, az ökológiai antropológia, a kommunikáció- vagy divatkutatások, a szakrális néprajz és az életmódvizsgálatok tágabb körének is.
1 Szerkesztette Bartha Elek – Keményfi Róbert – Lajos Veronika. Studia Folkloristica et Ethnographica 55. Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék. Debrecen, 2010.