Éppen hét esztendő – nem kerek évszám, csak az emlékezés ürügyének választott… –, hogy évnapja lett (5775. svát 16-án) Dr. Schweitzer József búcsúztatásának. Ezért sem nekrológ az alábbi rövid emlékező, csupán rövid lapozgatás, melynek iskolás méltatlansága nem egyéb, mint szolgai feladat, mai jótétemény, egyúttal félhangos jelzés is: emlékezni nemcsak van mire, de emlékezetes maradhat, ha méltó. Azonban méltónak lenni a legméltóbbhoz szinte reménytelen vállalás – noha a küldetés már maga az emlékeztetés is lehet. „Szolgák lettünk ma azon a földön, amelyet a mi atyáinknak adtál, hogy egyék annak gyümölcsét és legjavát, íme, mi szolgák vagyunk azon. A legtöbb szolgaság, amit kérünk s tán a legnagyobb, mit zsidó ember magára vállalhat. Szolgálni az ősi talajon, az apák örökségén, új magot vetni a lelkekben, új barázdát szántani a szívekben, új utat vágni és mutatni az ember számára – ez a szolgálatunk, ez a küldetésünk. /…/ A mi feladatunk, enni és étetni abból a gyümölcsből, ami az atyák lelkének talaján termett. A mi feladatunk – úgy érezzük – újra ízlelgetni azokat. Ízleljétek és lássátok: jó az Isten” – szól Schweitzer hangján a Szolgák lettünk ma… című beszédében (az 1947. június 9-én megtartott rabbiavatáson) elhangzottakból.
A mi feladatunkként vállat lapozgatás is roppant rövidre fogott, ha azt tekintjük, hogy Schweitzer József „Uram, nyisd meg ajkamat” – válogatott tanulmányok és esszék kötetei a maga négyszáz oldalával és nem a teljes életmű-anyaggal akkora tudás-terjedelem önmagában is, hogy valójában még kóstolónak sem illene be egy alaposabb olvasat elé. A feladat a sok kötetes judaika-életmű és hagyaték egészére nézve olyannyira óriási, hogy annak méltatlan kezdeménye is csupán az olvasó csalfa reménye lehet.
Nem véletlen, hogy a kötet „referenciái”, teljességét megidéző értékelései között az emlékező, a tisztelgő, de legfőképp az elismerő hang uralkodik. A sokhangú tisztelgésből (melybe a kötet elejére illesztett Köszöntő – Dr. Feldmájer Péter szavaival – és Kettős küldetés – Dr. Schmelzer Hermann Imre tollán) az előszavak szintúgy belefoglalják a „küldöttek vagyunk” felhatalmazottság lényegét, s talán ki lehet emelni Schöner Alfréd visszaemlékezéséből a méltató alaphangot: „Tanította és magyarázta, hogy mi az istenhit lényege. A szolgálat lényege: ’…új eget feszíteni az ember feje fölé. Visszaadni a zsidó embernek az Istent, aki elveszett sokak számára. Nem az Isten, nem is az ember, de a roppant idők hibájából. Megbékíteni, kibékíteni vergődő lelkeket. Megmutatni nékik az Isten ihlette lelkekből sarjadó gyümölcsöket, zsidó írást, zsidó szellemet’ /…/ Nagyünnepi istentiszteletünk egyik legmegrendítőbb részét, az ávodát, a főpap megjelenését reprodukálta a schweitzeri jelenlét ott a jeruzsálemi nagytemplomban. A sok-sok évtized zsinagógai beszéde, prédikációinak sorozata, dvár torá-k és előadások summája harmonikusan ötvöződött. Kikristályosodott a szöudá háslisit-ek állandó aktualitást is hordozó mondanivalója, az örök isteni, és a változásában is emberi igazságok újrafogalmazása, aktualizálása a 20. században. Mindez a schweitzeri homília-vonal lényege. A szószéken elhangzott, s az írásban megfogalmazott beszédei, prédikációi, hitéleti cikkei a nagy elődök Perls Ármin, Lőw Immánuel, a nagyapa Hoffer Ármin, avagy Kiss Arnold, Hevesi Simon retorikai teljesítményének méltó folytatása… (Szolgák lettünk ma…, 1947:12.).ii
A kötet három nagy fejezetbe gyűjtve teszi elérhetővé Schweitzer írásait. Az első blokk Szentírás és teológia címen az istenhit lehetőségét (Auschwitz után), a posztbiblikus istenfogalom, a status quo ante közösség, az evangéliumi judaizmus, a protestáns és zsidó bibliafordítások irodalma, a katolikus-zsidó párbeszéd tematikái és a Rabbiképző teológiai/halachikus irányairól szóló dolgozatok válogatása. A tematika és a címadás is kifejező, eligazító, körvonalaik rendje is áttetszően tiszta. Tükrözi – ha nem is az időrend, de – a „szolgák lettünk” szellemiségét és a magyarországi judaisztika egy határozott irányát, lelkiségét is. A második összeállítás a Magyar-zsidó történelem és a Soa historikumának modernitás és tradicionalitás, erdélyi és magyar szefárd jelenlét, Kohn Sámuel, reformzsidó irányzat, német megszállás és deportáció (Landeszman Györggyel közösen), Molnár Kálmán közjogász korképének tónusai (Schweitzer Gáborral közös írás) korhangját 1947-ből, vagyis a zsidóság lokális életfolyamatait jellemző aspektusokat, melyet kiegészít a Tolna megyei zsidóság történeti képe kiegyezéstől 1944-ig (Szilágyi Mihállyal közös közlemény). A harmadik részben Művelődés és irodalomtörténet címen egyberakott szövegek simulnak egymásra (az előző fejezetekhez hasonlóan itt is angol és magyar nyelvű írásokból), tárgykörükben a zsidóság magyar művelődésért tett erőfeszítéseivel, a magyar írók magyar rabbikról szóló idézeteivel, az irodalom felelősségének és a Ha-Cófe folyóirat profiljának rajzolatával, a zsidó rítusban a halál és a halotti szertartás szerepével, Winkler Mihály bonyhádi hebraista plébános megjelenítésével, az első pesti héber nyomtatvány és az 1838. évi héber nyelvű krónika vázlatos bemutatásával, továbbá a zsidó értékszemlélet és Európa viszonyának szemlézésével.
Az írások szövegi és judaisztikai gazdagsága oly hatalmas, hogy az nem lehet a recenzió tárgya. Ennél csupán az lenne reménytelenebb, összefoglaló szavakat találni arra, amit Schweitzer pályaműve és életművének egésze képvisel. Szerencsére (ugyan csak egy korai időszakról, de meghatározó hatásának részletes rajzával) megtette ezt már a kötet előszavát is megalkotó Dr. Schmelzer Hermann Imre is, amikor Élet a falak mögött, emlékek a Rabbiképzőből címen összefoglalta a jellegadó korszakot,iii valamint hasonló, de egész pályafutását és szellemiségét közvetlen közelből megidéző írásában Schweitzer Gábor készítette el emlékezését apjáról.
„Apámmal kölcsönösen nagyra tartottuk Büchler Sándor, az 1944-ben hívei többségével együtt mártírhalált szenvedett keszthelyi főrabbi életművét. Büchler Sándor, a tudós történész, a budapesti tudományegyetem magántanára, kora legkiválóbb neológ rabbijai közé tartozott. ’A rabbi’ című, 1938-ban megjelent publicisztikában gyűjtötte csokorba a rabbi működésének legfontosabb ismérveit, illetve területeit, amelyek legtöbbje eredendően nem írásba foglalt rendelkezésként, hanem – miként fogalmazott – érzésként és szellemként élt és hagyományozódott át nemzedékről nemzedékre. Ennek a rabbinikus tradíciónak része a színtiszta vallásosság, az erkölcsi fenség, a zsidó közösség ideáljaiért való lelkesedés, a tűrni tudás, a tudomány és a műveltség áhítata, az emberi jogokért és szabadságért való rajongás, a hazához való hűség, a segítőkészség, valamint a szenvedők iránti együttérzés. Ez a felsorolás, bár ezt Büchler Sándor expressis verbis nem mondta ki, lényegében a neológ rabbik alapjaiban ma is vállalható krédójának tekinthető… /…/ Apám Bíró Tamással folyatott beszélgetése abból a szempontból is izgalmas, mert a felmerült kérdések jelentős része a hazai neológia történetére, alapértékeire, halachikus és teológiai irányvonalára, esztétikai aspektusaira irányult. Ezek közé tartozott az a kérdés is, hogy miként lehetne teológiai értelemben definiálni a neológiát, amire apám frappáns, bár kissé talányos választ adott: ’Liberális ortodoxia.’ Ehhez mintegy magyarázatképpen hozzátette, hogy a neológia az ortodoxiánál liberálisabb, a reformnál – azaz a reformjudaizmusnál – ortodoxabb. Vagyis teológiai értelemben a neológia az arany középutat képviseli… /…/ Utolsó nyilvános szolgálata alkalmával, kilencvenharmadik életévében a veszprémi közösség Hanuka ünnepségén vett részt 2014. decemberében, alig néhány héttel végzetes betegsége előtt. Apám mindent egybevetve közel háromnegyed évszázadon keresztül szolgálta szeminaristaként, majd aktív, illetve nyugállományú rabbiként a zsidó közösséget. Megingás nélkül; jóban, rosszban”.iv
A kötet egész szellemisége talán várható, de mindenképpen elismerendő kötelezettségként tükrözi a Nechemia próféta szavai nyomán kimondott ígéret, a „Szolgák lettünk ma azon a földön, amelyet a mi atyáinknak adtál…” elhivatottság-tudatát, egyúttal tudását is annak, ami a remélhető párbeszédben, a zsidóság tudományának művelésében és a kérő szó cselekvő egységében rejtőzik, avagy hát éppen ekként megnyilatkozik. Schweitzer „fogalommá” lett, nemcsak tanítóvá és rabbivá, a hit szolgájává és a tudás-hagyaték gyarapítójává. A könyv ezért is gazdag emlékezés Rá, munkásságára, életművére és teremtő emberi művére egyszerre.
i Universitas Kiadó – Judaica Alapítvány, Budapest, 2007., 412 oldal
ii In: az Országos Rabbiképző Intézet Hallgatóinak Ünnepi Kiadványa. II. Avatás ünnepe, Bp., 1947. https://www.or-zse.hu/hirdetes/sveicerdiszdokt/sveicerlaudacio2012.htm
iv „Rabbi tanító, történész – a fiú szemével”. In: Schweitzer József emlékezete. Budapest, MAZSIHISZ, 2016. p. 39-44. Újraközölve Szombat, 2021. 01-29. Online: https://www.szombat.org/hagyomany-tortenelem/szolgak-lettunk-ma-schweitzer-jozsef-jahrzeitjara