Saját könyvtáram megbecsült darabjai közt is bizton szemelgethetek, ha régi kiadványok arculatát vágyom újraszemlélni. Sz.Koroknai Éva könyve a Magyar reneszánsz könyvkötészet remekeiről (1973), Tevan Andor: A könyv évezredes útja (1973), Szíj Rezső Könyvkiadás, könyvművészet, társadalom (1977), Fitz József klasszikus munkája A magyar könyv története 1711-ig (1959), Albert Kapr vagy Végh Oszkár könyv- és nyomdászattörténeti alapművei ugyancsak közvetlen hitelességgel őrzik a szépészeti vágy, a tudás megbecsülése és a megjelenítés alkotói méltósága által életre keltett opuszokat, egyúttal ezek létrehozóinak áldozatos és elszánt küzdelmét is megismerhetővé teszik.
Korunk tudományos kérdéseinek, olykor kifejezetten paradigmáinak (értve ezalatt modellproblémát vagy alapozó kérdésfelvetést) egyik legtipikusabb megfogalmazási módja immár a folyóirat-közlemény, olykor blog vagy online weboldal, melyet azonban mintaszerűen is a könyv, a monográfia, az egytémás szakirodalmi közlés- és tárgyalásmód előzött meg. Ennek is tudománytörténeti változatai ismeretesek, de mióta csak „tudománynak” nevezett elkülönült tudásmegosztás van, velejáró eszköz, hordozó felület és igényes megörökítési forma volt a nyomtatott könyv. A mai nagy könyvgyűjtemények is egyre inkább áttérnek az online szolgáltatásokra, a keresés vagy elérés elektronikus változataira, melyekhez már kiadó, lektor, szerkesztő, gazdasági háttér alig (vagy egyáltalán nem) is kell. Volt azonban a könyvnyomtatásnak, a Gutenberg-galaxisnak jó félezer éve, amikor tudományos, vallási vagy bármily más rangos gondolkodási produktum nemigen volt lehetséges érdemi kiadói munka, szerkesztés, kontrollszerkesztés, tördelés, nyomdai műveletek és kiadói terjesztés nélkül. Nem képtelen tehát az állítás, hogy nyomtatni, arcot adni, rangra segíteni, „kommunikálni” szinte csak magánlevelezésben lehetett, vagy egyenesen a sokak közreműködésére épülő kiadók és nyomdák segédletével.
A nyomtatott könyv historikus rangjához tehát klasszikusan kiadók/kiadói csoportok is tartoznak, melyek piaci jelenléte több feltételnek kellett megfeleljen. Ezek között volt a tipográfia, a kötések és borítófedelek rangos kivitele, míves megdolgozása, kézműves igényű kezelése – s a mai fogalommal élve: kereskedelmi logója, azaz kiadói jelvénye ugyancsak. Amit ma már szabadalmi ügyviteli kérdésként és ikonkeresésként tartanak nyilván mint ügyviteli kontroll-tevékenységet, régente még a presztízs, a jelképek használata, a kiadói jelvények „üzenete” révén megteremtett történeti és tartalmi hitelesség volt hivatva szavatolni. Ha példaként az Erdélyi Szépmíves Céh, az Erdélyi Helikon, a Nyugat vagy a Népszava jelvényeire gondolunk, ennek jelentőségét rögtön átláthatjuk, s az értékrendet is szimbolizáló termék minőségére is következtethetünk.
Mindezek miatt sem kevéssé értékelhető (az amúgy viszonylag kevesek érdeklődését szolgáló) szakkönyvek sora, melyek a közléstörténet jeles darabjainak, sorozatainak, kiadói produktumainak jelképtörténeti hagyományát rögzítik. A bibliofilia eszköztára ugyanakkor éppen a másságok, a változatok, a sajátlagos könyvjegyek mintázatait becsüli meg a nyomtatott betű történetének örökségeként.
Talán a fentiek szellemében – minthogy rovatunkban következetesen irodalmi és tudományos művek szemlézését tartjuk vállalható feladatnak –, a legkevésbé sem minősülhet méltatlan témakörnek a kiadói és nyomdai jelképhasználat néhány forráskiadványára építő rövid mustra. „A történeti Magyarország területén használt nyomdai és kiadói jegyek korábbi két katalógusát (V. Ecsedy Judit–Simon Melinda: Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1488–1800, Balassi–OSZK, 2009; Simon Melinda: Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1801–1900, Balassi-OSZK, 2012) követi az 1901 és 1920 között Magyarország területén használt kiadói és nyomdászjelvények gyűjteményének közreadása. A közreadott anyag húszévnyi periódusát több szempont is indokolja. Egyrészt a 1920-as záró korszakhatárt történelmi és geopolitikai változások is határkővé teszik, másrészt a 20. században tovább erősödött a folyamat, amely már az előző száz évben megmutatkozott: a jelvények számának exponenciális növekedése. Míg a magyarországi nyomdászat első négy évszázadában a kiadói és nyomdászjegyek száma nem változott számottevően, addig a 19. században mennyiségük hatszorosára nőtt. A tendencia ugyanezt maradt az 1901 és 1920 közötti időszakban is. A mennyiségi növekedés az anyag közreadási módját is formálta, a korábbi adattípusok és a lenyomatok mérethűsége megmaradt, és a képek ikonográfiai leírása sem sérült, továbbá a jelmondatok forrása és a jelvények készítői is azonosításra kerültek az előző kiadványokhoz hasonlóan. Mindössze a szócikkek hosszúsága lett rövidebb, összefogottabb, a szerző csökkentette a jelvényt használó cégekről szóló információkat. A kötetben a 20. század eleji kiadók és nyomdák külön egységbe kerültek, Simon Melinda mutatókkal, a korábbi kötetek anyagát kiegészítő pótlással törekszik teljességre. Gyűjtésének, kutatásának eredményeit két nyelven (angol, magyar) teszi közzé” – szól a 2019-es kiadvány fülszövege.i A kötet egy újabb periódust ír le, melyet megelőz a Kiadói és nyomdászjelvények. Hagyomány és korszerűség című könyv,ii ugyancsak Simon Melinda műve. A több időszak és számos szakpublikáció megjelenése közben (példaképpen két alapos szakirodalmi szöveggyűjtemény ugyancsak Simon Melinda összeállításában és egy Bethlen Kata könyvtárának rekonstrukciójára vállalkozó monográfia is figyelemre méltó lett) a feldolgozott témacsokorból kiemelésre nem másért merészkedem itt, főként mert érzékeny áttekintést nyújt az európai történeti és tartalmi elemzések szakirodalmáról (9-48. old.), a magyar szakterminológia és a szakirodalom történeti gyarapodásáról (49-75.), a képzőművészeti értékű alkotások 20. századi gazdagságáról (76-108.), de különösen az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon kiadványairól (109-150), melyek pazar mivoltáról talán a legkevésbé lenne érdemes éppen erdélyi portálon beszámolni – ha nem lenne oly gazdag ez az anyag, amely a Nyugat-fejezet (151-168.) előtt példás képanyaggal illusztrálja, mekkora intézményes lelemény, szellemi közösség, összetartó(nak tetsző) értelmiségi misszió volt mindez – így és akkor. E hagyománykövetés és megújulás kettős öröksége tehát a kulcsfogalom, melyre Simon a feldolgozott könyvművészeti szakirodalom alapos feldolgozásával kínál sokféle példát (169-222.), roppant alapos országonkénti mutatókkal és könyvjegyzékkel, helynevekkel és kiadói szemlével, tartalmi látképekkel és illusztrált válogatással, a szakírók hosszú sorával és főleg azzal, hogy „a kimondottan modern jelenséget” nevezi meg fő értékszempontnak: nevezetesen „hogy egyes könyvkiadók híres képzőművészeti alkotásokat szerepeltetnek jelvényeiken”, melyek folyóiratok és könyvkiadványok címoldalain mutatkoznak a 19-20. század időszakában.
E „heraldikus funkció”, mely például az Anonymus Történelmi Könyvkiadó Vállalat vagy a Pallas szimbolikus jegyeit klasszikus történelmi értékké teszi, nemcsak nálunk, hanem az olasz, német, francia, brit könyvkiadásban is megvolt, sokszor „beszélő jelvények” tükrözik a kiadói profilt, máskor „szakmai irányultság” és tematikus profil formát kap, nemegyszer „politikai tartalom” (csillag, sarló és kalapács, fogaskerék, olvasó ember, „Magvető”, technikai modernizáció, stb.) révén kap hangsúlyt – egyszóval maguk a jelképek is a közléskultúra aktualitásai és változásai szerint követik a kifejezési eszközkészlet rögzültségét.
Az a közel félszáz oldal, mely az Erdélyi Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon kiadványairól szól, valósággal izgalmas közléstörténeti, társadalom- és eszmetörténeti, irodalom és nyilvánossághistóriai fejezet. A kolozsvári székhelyű Céh (alapítva 1924) könyvkiadása és jogi helyzete, tizennégy sorozata 133 művel (163 kötetben) és további más művekkel (12 kötetben) szinte önmagában is reprezentálja a lapkiadó és nyomdai műintézeti vállalkozás, a Kós Károly indította Keleti Újság és Napkelet, a Halikoni Találkozók anyaga, a szabad írói társaság és szerzői köre, a nyomdai kapcsolatok, a művészi és művészeti kapcsolatok, a magyarországi terjesztés, Kós grafikai és könyvtervezői munkássága, linóleum-metszetei, a „jelvénybe foglalt íródeák” és további nyomdai jelek és a jelvényhasználat típusai, ezek szimbolikus tartalmai, Kós további tervei és jelvényei egész kerek történetét, egészen a kiadói munka (lényegében) megszűnéséig vagy végleges felfüggesztéséig. Kós magánlevelezését, s a kiadói kapcsolatok fenntartását is ezekkel a logókkal bonyolították le (igaz, az 1945-ös időszakos hatás és a sztánai ház pusztulása végzetes maradt az eredeti könyvdúcok esetében), de mindezek együtt is „a két világháború közötti irodalmi élet egyik legfontosabb vállalkozásához kapcsolódó” örökség részei lettek ma már, „a jelképek egy része beleivódott a köztudatba, és ezek mind a mai napig élő részei képi kultúránknak” (150.).
A kötet teljes anyagának megismerése alapos feladat, így e kiemelés is csupán érintőleges jelzése annak, ami kulturális kincs a könyvek címlapján, borítóján, nyomdai jelképein pazar gazdagsággal megmaradt. Simon Melinda munkái e téren több mint korszakosak, s ahhoz mindenképpen hozzájárulnak, hogy a szellemi örökség ne (mindig) csupán a textuális közlés normái és szintjei szerinti értékelés részeként szerepeljen kizárólagosan, hanem a könyv mint jelképhordozó az éppen saját minőségét reprezentálni hivatott betű, szín, formák, jelképtár és „üzenet” révén a teljes kulturális hagyaték részeként kapjon dicsfényt is.
i Simon Melinda: Kiadói és nyomdászjelvények Magyarországon 1901–1920. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2019. 252 oldal
ii Balassi Kiadó, Budapest, 2014., 224 oldal