Nem távoli múltban, egy előző számunkban csábítottam az Olvasót egy kötet, Byung-Chul Han provokatív munkája, A transzparencia társadalma felé.1 Ez esszé-portréban is utaltam a szerzői életmű más, magyarul is napvilágot látott elemeire, így az alábbira is. Han – úgy fest, eléggé kitartóan – amit észrevesz, kritika tárgyává tesz, elemez vagy reklamál, fennkölten nevezi meg ilyes-amolyan „társadalomként”, lett légyen ez egész földrészekre igaz, vagy csupán egy emberközösség valamely egységére, szenvedő csoportjára, médiaközösség vagy élményközösség valamiféle szerveződésére. S bár talán nem igaz, hogy minden társadalomtudományi meglátásnak ott kell legyenek előképei, lenyomatai vagy életjelei a bármiféle befogadó tábor horizontján, de Han kitartóan szedi elemeire közös létünk megannyi jelenségét és tüneményét – arra is számítva, hogy a befogadó olvasó majd „úgy érti” mondandóját. De (sajnos), ha igaza lenne, talán nem kéne könyvet is írnia a kiszolgáltatottságok világairól, s így az alábbi témakörről sem.
Olvasóként és társadalmi egyedként is e közlési és befogadási tünemények részesei, nemegyszer inkább áldozatai vagyunk – így hát a megközelítés társadalmi szándéka, az építő kritika tudományos célja Han számára sem kevesebb, mint ami közös, mondhatnám össztársadalmi, össz-európai, földrészeket is átívelő lehet, vagyis miránk is érvényesnek tekinthető. Más, éppenséggel részletkérdés, magunkra vesszük-e – de érvénye ettől még megvan. A számos (és főképpen sikeres, még a magyar könyvpiacon is tekintélyes hívőtáborra számító) Han-kötetek között alább arra irányítanám mindannyiunk figyelmét, ami a szerző egyik következetes alapgondolata is, több művében visszatérően, ami ugyanakkor csöppet sem mentesít bennünket attól, hogy megfontoljuk üzenetét. Nem helyettünk gondolkodik, csupán késztet a belátásra, ébredésre, reflexióra. A kiégés társadalma című munkája2 ugyanis „a fáradtság társadalma” (59-67. old.) alcímmel egész fejezetet szán arra, hogy a „fegyelmező társadalom” kényszerhelyzetein túli világba, a „mélyreható unalom” (28-33.) és a „vita activa” (34-42.) közötti választás kényszereit érintve mondja el nekünk mindezt – vagyis azt, hogyan alakul ki a fáradtság, a lemondás, a beletörődés, a prométheuszi vállalást méltatlanul nélkülöző világ azok körében is, akik a cselekvő egyének sorába tartoznak, s azok mellett is, akik (Hannah Arendt megkülönböztetése alapján) a „vita contemplativa” körébe sorolhatók, tehát merengeni, szemlélődni, elgondolkodni, tépelődni és megfontolni hajlamosak lennének. „A fáradt Prométheusz” fejezet mint előszó is ezt körvonalazza Kafka azonos című elbeszélésében:
„Prométheusz mítoszát korunk teljesítő alanyának lelki berendezkedése, az önmagával szembeni erőszak, a saját maga ellen hadakozás jeleneteként is fölfoghatjuk. A teljesítő alany, aki magát szabadnak gondolja, a valóságban meg van láncolva, akárcsak Prométheusz. /…/ Kafka egy gyógyító fáradtságot lebegtet meg előttünk, egy olyan fáradtságot, amely nem feltépi a sebeket, hanem behegeszti azokat. Fáradtan összezárult a seb. Jelen esszé is a gyógyító fáradtság vizsgálatához irányít. Ez a fáradtság nem a gátlástalan fegyverkezésből, hanem az én barátságos leszereléséből ered” (7-8.).
A mitologikus múlt idézése már Kafkánál is a belefáradt istenek és ugyancsak belefáradt sasok elérvénytelenedő küzdelmében gyökerezik, melyben alapmotívum is lehet a mássággal, idegenséggel, minden külsődlegessel és tőlünk távolival összefüggő védekezés kényszere. A kényszeresség kényszere ugyanakkor a 21. század fő jellemvonása lesz, ez már szinte bizonyos, mégpedig nem csupán a fogyasztói jólétben tobzódó társadalmak esetében. „A kezdődő 21. századot patológiailag nem a baktériumok és nem is a vírusok, hanem a neuronok határozzák meg. Az idegi alapú betegségek, úgymint a depresszió, a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD), a borderline személyiségzavar (BPD) vagy a burnout-szindróma (BS) alkotják a 21. század eleji patológia tájképét. Ezek nem megfertőződések, hanem összeomlások; nem az immunológiailag külsődleges negativitása, hanem a pozitivitás túltengése váltja ki őket. Így tehát megkerülnek minden olyan technikát, amelyek az idegennel való megküzdésre hagyatkozhatnának. Az elmúlt évszázad az immunológia kora volt. Egy olyan időszak, melyben elvégezték a kint és a bent, a barát és az ellenség vagy a saját és az idegen pontos különválasztását. A hidegháború is ezt az immunológiai sémát követte. Az immunológia múlt századi paradigmáját pedig cserében a hidegháború szótárának katonai szabályzata vezérelte. A támadás és a védekezés határozta meg az immunológiai cselekvést. Egy efféle immunológiai hajlam, ami a szűkebb biológián túlnyúlva össztársadalmi szinten is hat, bizonyos mérvű vakságot hordoz: védekezünk minden ellen, ami külső. Az immunvédelem tárgya a kinti Idegen mint olyan. Talán nem is ellenséges, talán nem jelent semmiféle veszélyt, a Másságát alapul véve mégis kiiktatjuk” (9-10.).
Han nem kímél bennünket, sem a tudományokat, sem a hajlandóságokat. Úgy sugallja és fejezi ki alapbenyomását, hogy a vírusvilág (akkor még nem volt Covid, amikor művét írta!) egy szélesebb paradigmába ütközik, s ezt úgy nevezi meg: „Az, hogy egy paradigma a reflexiók tárgyává válik, gyakran pont a hanyatlásának jele. Egy ideje már észrevétlenül zajlik a háttérben egy további paradigmaváltás…”, ami a hidegháború utáni világban mintegy immunterápiára szorította a szenvedő és kötözködő emberiséget. „A Másság az immunológia alapkategóriája. Minden immunreakció a Másságra adott egy-egy válasz. Manapság viszont a Másság helyébe a Különbözőség lépett, ami eközben nem vált ki immunreakciót… /…/ Ameddig az idegen e tekintetben nem vonja magára a figyelmet, addig az immunvédelem nem törődik vele. Matzingers elgondolásából levezetve a biológiai immunrendszer vendégszeretőbb, mint ezelőtt feltételeztük. Ugyanis a xenofóbia ismeretlen a számára. Innen nézve intelligensebb az emberi társadalmaknál. A xenofóbia egy betegesen felfokozott immunválasz, amely saját fejlődésünket károsítja” (11.).
A neuronális erőszak fejezet (9-20.) Han elméleti alapvonásaival telített. Értelmezésében a különbség/különbözőség mutatkozásából elkezdett hiányozni az idegenszerűség, ami heves immunreakciót válthatna ki, de mégsem teszi, mert „az idegenszerűség is a fogyasztás egyik formájává szelídül. Az idegen utat nyit az egzotikumra, a turista pedig beutazza. A turista – vagyis a fogyasztó – immár nem immunológiai alany”. E meglátás a filozófus Heidegger az Azonos és az Ugyanaz közötti különbségtételére hivatkozik, s átvezeti mindezt (további szakirodalom alapján) oda, hogy „manapság már az úgynevezett ’bevándorló’ sem immunológiailag Más, vagy az a nyomatékos Idegen, aki ismeretlen veszélyeket rejteget, akitől tartani kellene. A bevándorlókra vagy menekültekre inkább teherként tekintenek, semmint külső fenyegetésként. A számítógépes vírusok okozta problémákra sem reagál már olyan élénken a társadalom. Nyilván aligha véletlen, hogy /…/ nem a jelen problémáival, hanem kivétel nélkül a múlt témáival foglalkozik” (13.), aki a társadalmi immunválaszok kortárs jelenségeire figyelmeztet a sajtóhírek, tudományos vagy közpolitikai, közgondolkodási vagy lexikai érveléseivel szemben.
Han a társadalom- és bölcselettudományok számos kiváló elődjét, nagy alakját megidézi munkájában és érvelésében. Virológusok és immunológusok mellett a szociológus Jean Baudrillard, Michel Foucault, Nietzsche, Platón, Heidegger, Kant, Gilles Deleuze, Maurice Merleau-Ponty, Hannah Arendt, Walter Benjamin szövegeiből vett idézetekkel illusztrál (és problematizál), továbbá Kafka, Maurice Blanchot, Peter Handke és mások írói műveiből is megjeleníti a közléseket. Ezek nem „kapaszkodók” számára, hanem ellenpontok; nem bizonyosságok és alátámasztások, hanem tétova kérdések serkentő forrásai, amiket rendszerint tovább-értelmez és vitat is bizonyos nézőpontból. De érvelésének egésze mégis összefüggő állítás: „A túlzásba vitt munka és teljesítmény az önkizsákmányolásban csúcsosodik ki. Hatékonyabb, mint a mások általi kizsákmányolás, hisz párban jár a szabadság érzetével. A kizsákmányoló egyben maga a kizsákmányolt is. A ragadozó és az áldozat immár nem választható el”. S amiért a ragadozó itt megjelenik, az elsősorban Baudrillard érvelésére épül, melyben feltűnik a külső ellenség, mely elsőbb farkas-formát ölt, aki támad, de akivel szemben még lehet erődökkel, magas falakkal védekezni; egy következő stádiumban az ellenség patkány, aki a föld alatt is próbálkozik, de még mindig kivédhető higiéniával; majd a bogár és hasonlók körét a vírusok váltják fel, „akik mintha csak a negyedik dimenzióban mozognának. A vírusok ellen sokkal nehezebb védekezni, mert a rendszer szívébe fészkelik be magukat” (18.). Az így keletkező fantomellenség végül a hatalom minden résébe is bejut, olykor „alvósejtek” formájában, máskor bomlasztó hatásként, mint a terrorizmus vagy „az egyes lázadása a globális ellen”. Így jön létre a mindenkori pozitivitás igénye, a félelem szükségletté válása, a saját és idegen polaritásának rejtetten erőszakos változata, „a Medúza pillantása” nyomán keletkező pusztulás, vagyis olyan erőszak, ami „nem megfoszt, hanem eltelít, nem kirekeszt, hanem kimerít. Pont ezért nem érzékelhető közvetlenül” (19-20.). Vagyis „a neuronális erőszak nem a rendszerellenes negativitásból sarjad. Sokkal inkább egy szisztematikus, azaz a rendszer szerves részét képező belső erőszak. Mind a depresszió, mind az ADHD vagy a BS a pozitivitás túltengésére utal. A kiégés az én túlhevülése, ami túl sok Ugyanazra vezethető vissza. A hiper a hiperaktivitásban szintén egy immunológiai kategória – a pozitívnak a tömegtermékké alakítására utal” (20.).
Han szókészletében a pozitív a kötelező jólviselkedés, a kötelező mosoly, a készséges elfogadás, a behódoló viselkedés és a megfontolást mellőző együttműködés világa – ennyiben persze kellőképpen pejoratív a felhangja is… –, ugyanakkor a negatív nem lehúzó, elérvénytelenítő vagy lesajnáló tartalom, hanem latolgató és mérlegelő, ellenpéldákat kereső és vitatkozó, belátóan partneri, de kritikusan is szemlélő. A kiégésben ezek hiánya meghatározó. Ahol „jól kell viselkedni”, „meg kell felelni”, ellenállás nélkül kell optimista jövőképet dédelgetni, ott leginkább e kép hamissága lesz a meghatározó. Han ezért „a fegyelmező társadalmon túl” nevezi meg azt a világot, amelyben már nem a börtön, az iskola, a gyár és a kaszárnya az ellenőrzés és felügyelet (Foucault) helyszíne, vagy az elmeápolda lesz a másság kezelésének otthona, hanem éppen a kortárs társadalom kegyhelyei: „fitnesszalonokból, irodaházakból, bankokból, repülőterekből, bevásárlóközpontokból és genetikai laborokból” álló képződmény. „A 21. század társadalma többé nem fegyelmező, hanem teljesítményelvű. És immár tagjai sem ’engedelmes’, hanem ’teljesítő alanyok’…” (21.), akik számára most már „a tiltás, a parancs vagy a törvény helyébe a tervezet, a kezdeményezés és a motiváció lépnek…”, a mert a fegyelmező társadalom az ellenállást, a másságot, az őrülteket és a bűnözőket eredményezi, „a teljesítményelvű társadalom ezzel szemben a depresszív és kudarcot valló embereket hozza létre” (21-22.).
A képesség és kötelesség, a projekt-alapú lét és a kezdeményező aktivitás viszont nem része a hagyományos közéleti kultúrának, társadalmi műhelyeknek, szociális intézményeknek, értékrendszereknek. A látványos produktumra késztetés (belső) kényszere azonban még erősebb kitettséget hoz, melyet a „kiengedés” pillanataiban a fásult, letargikus lebegés, „a mélyreható unalom” (28-33.) alapjának tekinthetünk. Han végigveszi az aktív élet és a tájékozódó-kontemplálódó embertípus közötti értelmezési különbségeket, a fáradtság legkülönbözőbb eseteit, „a fáradtság társadalma” (59-67.) pozitív és hátrányos példáit (sport, dopping, lelki egyensúly, barátságosság, békebeli közvetlenség, együttműködő közösség, ünnepek öröme, stb.). Zárásképpen azonban a kiégés társadalmának időzavarát, időfosztottságát, a másoktól szabadulás és elvonulás kényszerességét, belső meghasonlottságát, depressziós késztetéseit (71-94.) exponálja, ezzel szemben a modern én helyzetét megelőző idők teleológiáját, amelyben „az egészség önérdemmé válik és céltalan célszerűséggé alakul” (94.). Utolsó fejezete ezt az önkéntes élményfosztó folyamatot (ennek külsődleges jelei között) egyvalamivel, az ünnepek átélésének kérdésével zárja (Fenn-költ idő. Ünnep az Ünnepek nélküli korban, 95-111.): „Az ünnep ideje bizonyos értelemben elévülhetetlen” – de a látványos kötelességteljesítés (Platón, Kerényi Károly, Hans Georg Gadamer nyomdokain) a szép aktualitásától is megfoszt, „az istenihez” való hozzáférést is lehetetlenné teszi. „Fel kellene ismernünk, hogy mára elveszítettünk minden ünnepélyességet, minden fenn-költ időt azáltal, hogy abszolutizáltuk a munkát, a teljesítményt és a termelést. Az önmagát totalizáló munkaidő szétrombolja a fenn-költ időt, az ünnep idejét”. Pedig ez olyan idő lenne, amely „nem hagyja magát sem felgyorsítani, sem lelassítani” – s az aktuálisan túlfuttatott fejlődés-fejlesztés céljai nem ismerik fel a jelenlegi időválság lényegét. „Egy új életformára, egy új narratívára van szükségünk, amelyből egy másik idő, az élet egy másik tartalma indulhat ki, egy életforma, amely megvált minket a száguldó bénultságtól” (98.).
Han csak mérlegel, elmélkedik, értékel, összehasonlít, megfélemlít és figyelmeztet. A méltó ünnepek és méltó közérzet nélküli „események”, „eventek” hajszolása épp erre nem enged időt szakítani. A kiégés már a körmünkre feketedő gyufaszál jelképében (a kötet címlapján is ez a hangsúlyos elem) most csupán előjel, holnapra már totális válság tünete. Még van egy nyugodt esténk, hogy mindezt végiggondoljuk – vagy hogy közben Han kötetét átolvassuk. Egyik sem könnyebb a másik nélkül. De már az is lehetséges, hogy a túlzásba vitt önkizsákmányolásba ez semmiképpen nem fér bele. Akkor meg már az olvasásra szánt szent idő sem választási lehetőség…
A. Gergely András
2 Fordította Miklódy Dóra (utolsó fejezetét Simon-Szabó Ágnes). Typotex, Budapest, 111 oldal