Van talán – s a járvány-időszak bezártságának mostanság már mindenki által átélhető tanúsága esetében jól ismert közös élménnyé is válhatott – a szótlanságnak, magányos mormogásnak, személyes fohásznak az a kollektív szintje, ahol az „elérhetés” bár adott, a megnyilatkozás valamiért mégis akadálya a találkozásnak. Ne kelljen messzi példákért kutyagolni, elegendő, ha csak arra utalok, ami a Periszkóp oldalán vagy a Káfé Főnix felületén a hozzászólások rovata – s ami a leggyakrabban választalan, bejegyzés nélküli marad. S talán nem is kérdés már, hogy csupán nem olvasunk, vagy csak olyasmit, ami újdonságával hatna át, s erre mit is reflektáljunk, vagy kínossá válna esetleg olyasmibe kotyogni, ami kívül áll átlátási terepünkön…? A közléshatárok fölszabadulásával akár módunk is volna „reflektálni”, de mintha annál is kevésbé tennénk, mint egykor előfordult…
Sokféle a válasz. Néha még a futó impresszió is elmúlik, „…hol is olvastam erről…?!” – de többnyire már messzi szövegmúltba omlik. Olyankor meg hagyjuk, lemondunk róla, vagy „általános alanyban” beszélünk róla („az újság is megírta…”, „a rádió mondta”, „ezt már lehetett tudni”…) – s még kényelmetlenebb a tudáscsere-helyzet, amidőn az elemi tényközlés szintjén közzé tett, de a legritkábban igazán megbecsült forrásművekről van szó. Még a könyvtárosok is tanúi annak, hogyan „évül el” a kereslet a lexikonok, forrásközlések, regiszterek, vaskos térképgyűjtemények, egyéb adattárak iránt – s magamat is rajtakapom olykor, hogy fogható könyv kitartó keresgélése helyett a világhálóra csábulok egy adat pontosításáért… Ehhez meg nem kell a könyvtárban ülni, elég az okosságok gépesített miliőjébe két percre bekopogtatni.
A választalanul maradt tudományos adatközlések egyik hálátlan, s a meg-sem-becsülés ellenére is kitartóan fennmaradó műfajok közé tartozik az adatbázisok, cikkgyűjtemények, dokumentum-válogatások kézikönyve. Mert bár szinte sosem is lehet tudni, mikor van szükség egy régen megjelent írásra, cikkre, tanúság-töredékre, ezek nem méltatnak megbecsülésre. Vagy ha ez nem is túl sokak mindennapos viszonya a tudható dolgokhoz, időnként mégis előkerül a források fontosságának megtisztelése, becsben tartása, használata, emlékezeti funkciója – vagy ennél több is. Ehhez pedig a javarészt visszhangtalan maradt sajtószemlék kiváló anyagot rejtenek. Talán részben ezért is, meg mert nehezen pótolható kínálatot nyújt egy történeti folyamat aprólékos szemléjéhez, valaminő tudástörténeti és kultúratörténeti derű megleléséhez, érdemesnek látom figyelmet irányítani arra a kötetre, mely A 40 éves kolozsvári táncház sajtókronológiája I. (1977–1990) címen jelent meg, Összegyűjtötte, válogatta és szerkesztette Könczei Csongor.i
Az Olvasó persze nem szükségképpen kell tudja, mi végre a sajtókronológia. Itt valamely múltról van szó nyilvánvalóan, s olyan régmúltról immár, hogy a kötet végén Útmutató fogalomtár negyvenéves olvasók számára címen külön fejezet is van a kulcsfogalmak, intézmények, orgánumok lexikai értelmezéséhez. Ez is jelzi, kinek, mire valóan, s mely értelmezési mezőben kaphat(na) egyértelmű olvasatot maga a kötet anyaga, mely így, első rápillantásra valami táncházi jelenségről ad áttekintést a hetvenes évek végétől kilencvenig. Itt máris illik hangsúlyoznom: nem egyszerűen válogatói, szerkesztői, újraközlési szándékkal kialakított sajtóanyagról van szó, hanem egyfajta önképről is, közös emlékképről is, tudás- és élményvilágról is, társadalmi korszaktörténetről is. Azaz, másképpen fogalmazva: egy kisebbségi, intézményes kutatási program kivitelezéséről, melynek elvégzése nemcsak hosszas és kitartó keresgélés, válogatás, összehasonlítás, értékelés, adatolás, lábjegyzetelés, magyarázatok széles körére terjed ki, de egyúttal szituatívan is megjeleníti egy kor és korszak művelődés-felfogását, társas és közösségi kultúrában önmegtartó elszántságát, sőt társas és társadalmi önképét és Más-képét is. A szerző erről röviden így összegez előszavában: „A tervezett kutatással nem egy egyszerű történeti kronológia összeállítására vállalkozom, azaz nem az erdélyi táncházak történetét akarom megírni – ahhoz elsősorban az oral history módszerét kellene használnom, sok-sok interjúval, visszaemlékezéssel, s ennek eredménye szerintem csakis egy nagyon szubjektív hangvételű kézirat lehet (természetesen ennek megírása is feladata lesz majd valakinek) –, hanem a leírt, dokumentált folyamatokat próbálom feltérképezni és értelmezni, rávilágítva a városi táncház eszméjének (tulajdonképpen ötletének) kialakulására, annak időbeni változásaira, a különböző ideológiák hatásaira, a hagyományőrzés kapcsán kialakult vitákra, a színpadi néptáncmozgalommal való kereszteződésekre, a média hatására stb. A kiindulópont, hogy miként jöhetett létre a kommunizmus alatt egy alulról kezdeményezett tulajdonképpeni civilmozgalom (mivel nálunk Erdélyben ez így kezdődött, Magyarországon sokkal szervezettebb volt már maga a kezdeményezés is), hogyan vert gyökeret az akkori erdélyi magyar közgondolkodásban, hogyan burjánzott ez az eszme az elmúlt évtizedekben, s hogyan próbálta és próbálja a mai napig a ’mindenkori’ kultúrpolitika mindezt egy felülről irányított modellbe besorolni… /…/ Az összegyűjtött és elemzésre váró anyagot olvasva fogalmazódott meg bennem a gondolat: érdemes és fontos volna ezeknek a szövegeknek az újraközlése egy szerkesztett és jegyzetekkel ellátott válogatás formájában” (9. old.).
A szövegtár tehát kutatási anyaggá (is) lett. Pótló ismeretközléssé is, egy város társadalmi-kulturális életének és civil „mozgalmi” világának, ellenkultúrájának lenyomataként egyben a nempolitikai politika beszédformájává, közlési tartalommá alakításának része is, melynek a vitatható részek, az értelmező szándékok, a közlési célok, „kódolt” üzenetek úgy képezik alapozó tartalmát, hogy azokból a minden környezeti sötétség, politikai feneség, nyomasztó légkör dacára nem a lehangolódás, hanem a visszakereshető, művészeti élményből mindig is éleszthető derű a legfőbb kísérője. Könczei előszavának záró soraiban erre félreérthetetlenül utal is: „De a táncház tulajdonképpen e korszak közéletével is párhuzamos volt: sokatmondó, ahogyan a táncházak hivatalos megítélése találkozott az erdélyi magyar közéletre jellemző tekintélyelvűséggel, amely szerint valamiről csak akkor érdemes beszélni (és így írni is), ha szakembereink vagy neves közéleti személyiségeink azt arra érdemesnek tartják – emiatt ugye a táncházról nem a táncházasok, hanem a néprajzkutatók, a koreográfusok vagy az újságírók értekeztek, nyilatkoztak. Ezért a jelen kötet egyúttal tisztelgés a ’mindenkori’ kolozsvári, erdélyi táncház elindítói, működtetői és résztvevői előtt, akiknek nagy része névtelen maradt a kor sajtójában”.
Látható tehát, hogy a „névtelenség” ellen, s olykor a kényszerűen egyes szövegrészek végére fogalmazott „vörös farok” illő mellőzésével a szöveggondozás további szempontoknak, ezáltal a későbbi kutatás vélhető igényeinek is törekszik megfelelni: „A szerkesztés figyelembe vette, hogy nagyon sok írás hivatkozik egy már, a témában megjelent előző írásra, ami azt bizonyítja, hogy a szerzők olvasták egymás szövegeit. És nemcsak olvasták, hanem vitatták is: az írások jól tükrözik az erdélyi táncházak körüli ideológiai és szakmai vitákat, a pró és kontra érveket, a több évtizednyi távlatból és a megváltozott politikai, társadalmi és kulturális környezetünkből akár megmosolyogható okfejtéseket – amelyekkel már akkor sem kellett/lehetett feltétlenül egyetérteni –, a különböző önös érdekek mentén történő befolyásolási és kisajátítási próbálkozásokat, vagy az intézményesítés kényszerével folyamatosan küzdő fiatal táncházasok ellenállását. Hiszen az erdélyi városi táncházakat már a megjelenésük pillanatában több fórum is a ’sajátjának’ tekintette, próbálták, mint új jelenséget összemosni más, formálisan bejáratott és elismert ifjúsági ’alkotó csoportokkal’ – erről tanúskodnak az Ifjúmunkás-matinékről, a Kalákákról vagy a Visszhang-fogadóestekről szóló írások, amelyek közül a jelen kötet csak azokat a cikkeket, cikkrészleteket tartalmazza, amelyekben konkrétan a (kolozsvári) táncházról, táncházasokról van szó –, azonban a táncházak eredendő civil és demokratikus jellege, s az ezekből adódó vitalitása mindig ellenállt ezen kísértéseknek. A kötetben újraközölt publikációk évenkénti számaránya tükrözi a korabeli romániai magyar sajtó táncházas elfoglaltságát: 1977-ben felfigyeltek a jelenségre, 1978 és 1982 között nagyon sokat foglalkoztak vele, majd 1983-ban bekövetkezett egy hirtelen megállás. (További levéltári kutatásokat igényel annak a pillanatnak a kiderítése, hogy pontosan mikor és kik döntötték el a táncházak ellehetetlenítését, s egyúttal a róluk való írások beszüntetését.) Ezért, mivel 1984 és 1989 között tulajdonképpen nem jelent, azaz nem jelenhetett meg táncházról szóló írás, a kötetcím 1990-es évszáma az erdélyi táncházmozgalom első periódusának behatárolására vonatkozik” (10-11. old.)
Könczei a városi táncházakról megtalálható roppant sok cikk, sajtóközlés, program-beszámoló, sőt idővel elemzés vagy vitaanyag felnyalábolását is elvégezte (a kiadvány második kötetében immár valóban a 40 év „kivonatos”, áttekintő forrásközlésével) részeltetve az Olvasót nemcsak a kor publicisztikai vagy részben-szakmai, művelődésszervezési, hagyományőrzési, kultuszépítő vagy imázsformáló hatások szemléjében, de a periódus képi ábrázolási, közlésmodellek jegyében „célzott olvasótábornak” dedikált üzenetek belső tartományaiba vezető meglátásokban is. Az „Ifjúmunkás, a Művelődés és a Korunk heti- és havilapok hasábjain, de tartalmaznak vonatkozó publikációkat a Dolgozó Nő, a Falvak Dolgozó Népe, az Igaz Szó, az Utunk és az Új Élet lapok, nem beszélve a helyi napilapokban, mint például a kolozsvári Igazságban megjelenő híranyagok és hirdetések forrásértékéről. /…/ A városi táncházak revival mozgalma az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb mozgalma volt, amely az erdélyi magyar kulturális-társadalmi életre igen nagy hatással bírt. A 2017-ben negyven éves erdélyi táncházról az elmúlt évtizedekben több részleges és helyi, elsősorban visszaemlékező jellegű írás, kiadvány született, viszont szűkebben a magyar tánctörténeti és etnográfiai, tágabban a jelenkutató társadalomtudományi szakirodalom számára hiánypótló lehet egy, az erdélyi táncházak eszmetörténetét, működését és társadalmi-kulturális hatásait átfogó, tudományos igénnyel és kritikai értékeléssel közelítő összegző munka, amelyik egyben történeti kronológiája, de ugyanakkor társadalomtudományi elemzése is ennek a negyven évnek” (9-10. old.).
A könyv tehát nemcsak helytörténész forráskiadvány, tánctudományi mustra, kolozsvári művelődéshistória, meg városi folklórjelenségek, városfejlődési modellek, értékrendszerek, küzdésmódok és valaminő folklorisztikus ellenkultúra rendszerezett forrásanyaga, hanem a képek, adatok, lábjegyzetek, kiegészítések révén városi kultusz-rekonstrukciós adattár is, nem mellesleg a Könczei família hatását is tükröző emlékkönyv. A „táncháznemzedék” ekképpeni historikuma ugyanakkor nemcsak a mostani rálátás jegyében fogant „sajtókronológia, ezeknek egy válogatott, szerkesztett és jegyzetekkel ellátott gyűjteménye, amely nem kíván az erdélyi, sőt még a kolozsvári táncház történetírása sem lenni, noha a kronologikus sorrendből, illetve a szerkesztésből természetszerűleg összeáll egyféle történet. És rögtön a kérdés: miért csak a kolozsvári és nem az erdélyi táncház sajtókronológiája? Mert időrendben a kolozsvári táncház volt az első, későbbi kisugárzását tekintve pedig a legfontosabb és legjelentősebb városi táncház Erdélyben? Vagy, mert a kötet szerkesztője együtt nőtt fel a kolozsvári táncházzal, ennek történetét ismeri – már a családi vonatkozások miatt is – a legjobban? A válasz ennél egyszerűbb: mert a kötetben olvasható írások nagy része a kolozsvári táncházról, a kolozsvári táncházasokról és táncházzenészekről szól. Igaz, a jelen kötet tartalmaz több olyan összegző, a városi táncházak általános jellegű problémáira reflektáló írást, amelyek alapján a válogatás akár az erdélyi táncház sajtókronológájának is tekinthető, de ezek – pontosan általános jellegük miatt – ugyanúgy vonatkoznak a kolozsvári táncházra, mint a többire…” (11. old.).
Kérdezhetnék: kik és mit írtak itt/akkor ennyi oldalon…?! A szerzői körből csupán jelzésképpen: Egyed Emese, Könczei Ádám, Pávai István, Balogh Edgár, Cseke Péter, Kostyák Alpár, Lőrincz György, Gagyi József, Aradi József, Bíró Zoltán, Zsehránszky István, Szőcs Géza, Pillich László, Sepsi Dezső, Pillich László, Könczei Csilla, Páll Árpád és több tucatnyi más jeles névvel vagy emlékezetes „jeladóval” gazdag lista ez, köztük a társadalmi élet, a nyelv, a tánctudomány, a sajtótudósítás, a népélet-bemutatás, a sajtó, a kultúraközi kölcsönhatások, szokás- és hagyománytisztelet megannyi értékfelmutató képviselője. S persze, mint a kronológiai vállalások többsége, mindent mégsem tartalmazhat; így például a forrásművek számának csökkenésére utaló, sötét foltokból és szürke jelekből csak „krónikán kívüli” tudás adhat számot. „Nem mellőztem viszont semmit azon írásokból, ahol az ideológiai irányultság egyértelmű, ezzel is érzékeltetve a pártállami viszonyokat és a korszellemet, amelyek igen erősen rányomták bélyegüket a kor írott sajtójára. És itt nemcsak a vissza-visszatérő formulákra, ’kötelező’ megfogalmazásokra, közhelyekre, vagy adott esetekben a ’sorokközötti üzenetekre’ gondolok, hanem például arra a tényállásra is, hogy a hivatalos diskurzus számára a hagyományőrzés, s ezen belül a népi tánckultúra reprezentálása teljesen más nézetek mentén zajlott, mint ahogyan azt a táncházmozgalom elképzelte és hirdette: a jelen kötet tartalmát képező írások a Megéneklünk, Románia fesztiválon résztvevő népi együttesekről, a különböző folklórfesztiválokról szóló írások tömkelegében jelentek meg, ezért gyakori, hogy ugyanazon lapszámban mintha két, teljesen párhuzamos világról olvasnánk – és valójában ez így is volt…” (11. old.). Sőt, a „hogyan is volt így” értelmezésére még pontosító jegyzetekkel is szolgál: „A jelen kötet ezzel, a Megéneklünk, Románia fesztivál keretében zajló néptáncéletről szóló cikkek tömkelegéből kiválasztott írással próbálja érzékeltetni a kolozsvári táncházak ellehetetlenítésének sajtónyilvános korszakát” (278. old.); vagy „További levéltári kutatásokat igényel annak kiderítése, hogy milyen direktívák mentén írtak abban az évben a ’már ellankadóban lévő táncházmozgalomról’, amikor tulajdonképpen hatóságilag betiltották. Miután 1982 tavaszán ’idegen elem filmezése miatt’ leállították a Monostori úti táncházat, 1985 folyamán – tatarozásra, festésre hivatkozva – ellehetetlenítették a Vasas Klubban tartandó táncházat is. Így 1990-ig a kolozsvári táncház tulajdonképpen szünetelt, azaz mégsem: a táncházas életformát a titokban, konspiratív módon szervezett ’táncházas bulik’ jelentették, amelyek már jellegüknél fogva nem lehettek rendszeresek, minderről lásd részletesen Bardocz Sándor: Táncház, illegalitásban című írását (Művelődés, 2002/2. 9–10.)…” (279. old.).
A kötet, s ismét jelzem, második kötete is, mely ugyanott, a Kriza Könyvek sorozatában megjelenő folytatás (44. kötet, 2018.), tovább is viszi az 1990–2017-ig tartó időszak anyagában ezt a válogató szempontot. A 322 oldalas újabb kötetben már a mozgalom időszakára és újabb szakaszaira jellemző szerzők, témakörök, írások a mozgalom kis köreinek szabad gyarapodásában rejlő lehetőségeivel, a szakmai szempontok sokasodásával, az „importált” és az autentikus táncházi stílusok, táncformák, hatások egész tudás-arzenáljával bővülnek ki, a szerzői körben pedig Sebő/Halmos, Kallós Zoltán, Kustán Magyar Attila, Ferencz Zsolt, Benkő Levente, Panek Kati, Dáné Tibor Kálmán, Dézsi Ildikó és mások írásaiból kisugárzó reményt és derűt is megleljük.
Mondandóm „könyvészeti” felvezetése tehát a lapozás végére épp az ellenkezőjére fordul. A kronológia száraz jegyzék-mivolta helyébe egy gazdag lapozó kerül, sokféle napfénnyel, szikrázó mozgással, táncos lábbal és zenész elszántsággal kiegészülve. Van mit keresnünk, lesz mit értékként kezelnünk ezekben a kötetekben…
A. Gergely András
i KRIZA KÖNYVEK 41. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2017., 288 oldal.
A kötetet illusztráló fényképek a 25 éves a kolozsvári táncház című, magángyűjteményekből összeállított fotókiállítás anyagából származnak. ISBN 978-973-8439-90-0. A kötet egésze letölthető innen: www.kjnt.ro/szovegtar