Csak egy jel, talán egyetlen meghatározó hang, egy középkorias tónusú filmből, egy regény címlapján, vagy egy rádiójáték dialógusa közben. Templomi kórusban, ünnepi koncerten, fekete lemezeken őrizzük örökségét, emlékét, értékét a muzsika kincseinek, válogatunk-gyűjtünk-felhasználunk sok-sok olyan hangzást, közlést, üzenetet, melyekről aligha tudhatjuk biztosan, mire is szolgáltak pontosan. Dilemma a trilemmában: kaptuk, átírtuk, továbbítottuk, vagy elemeztük, megértettük, s azt hittük, „ez már megvan”… – aztán jön egy tudós kérdező, s felforgatja azt is, amit ő maga tudott-gondolt egykor másképpen, behozza az időt is, ami a régiséghez alapkészletként szolgál az újdonság korában is.
Csak („csak”?) a zenéről beszélek itt, avagy a zenetudományról, a zenetörténetről, s ebben is a nemzetközi rangra jutott szerző könyvének dilemmájáról, melyet megtold a sajátjával. Thomas Forrest Kelly kötete Régizene. Nagyon rövid bevezetés címen lapul a polcon.i Kicsiny kötet, ízléses, vékonyka, s valóban „nagyon rövid” – vagy ennek álcázza magát. Álcázza, mert persze szerzője, aki a Harvard Egyetem népszerű zenetörténet-professzora, a gregorián zenetörténeti kutatás egyik legtekintélyesebb személyisége, s aki e terjedelem sokszorosát is írni szokta monográfiáiban vagy kutatási összegzéseiben, most itteni „rövidségében” is másfélszáz oldalon vezet be a régiek zenéibe. Így, egybeírva: régizene. Nem ósdi, nem egykori, nem szimplán csak középkori, hanem mindezeknek felfrissített, a klasszikus zenei műfajok között is önálló fogalmi kategória rangjára juttatott művészi megnyilatkozásaiban. Sőt: intézményesülésében, sikertörténetében, áramlataiban és eszköztáraiban, előadói és elméletírói köreiben is járatosan, roppant könnyed stílban előadott témakörrel örvendeztet meg, mely messze nem ismeretlen, de nem így ismert, vagy sokan akár hihetik úgy, „már hallottak róla…”, mégsem tudnának többet mondani felőle, mint hogy „régi”. Pedig a régizene nemcsak irány, hanem áhítat, örömforrás, misszió, szinte spirituális közösségi műfaj. A hozzáértés azonban mégis csupán kevesek erénye és élménye, adottsága és áldása. Viszont úgy is, ha e kis könyv nem csupán régizene-kedvelők számára íródott, hanem hangászok szakmai kérdéseit sem leplezi, előadói stílusok, befogadói körök, fesztiválszervezések vagy koncertezés irányában sem marad félénken leíró, hanem szinte lelkesült mindvégig – mintha muzsikálna maga is. Talán könnyítek, ha idézem, ebből jobban látható, miféle műfajiság jellemzi a munkát…:
„Ez a könyv a múlt zenéjéről szól. A középkori, reneszánsz és barokk zenéket keletkezésük óta szünet nélkül elfelejtik és újra felfedezik. Véleményem – és sok olvasó meggyőződése – szerint ezek a zenék gyönyörűek és izgalmasak, kitágítják látókörünket és táplálják lelkünket. A múlt zenéje iránti érdeklődés a 19. század kezdete óta jellemzi a zenei világ egy részét – nagyjából a múzeumok feltűnésének időszakától fogva. A gregorián ének újjáélesztése a század kezdetén, néhány évtizeddel később a németországi ceciliánus mozgalom, amely Palestrina zenéjét kívánta hangzásideálként örökkévalóvá tenni, Bach újrafelfedezése Mendelssohn révén – csupán néhány múltbeli kísérlet a még régebbi zene feltámasztására…” (Mi a „régizene”? fejezet, 9. old.).
A régizene híveinek, majd tanítóinak és művelőinek, kutatóinak elnagyolt ismertetése után a feltárás irányvonalait jellemzi: a kevéssé ismert és alulértékelt repertoárok közelebbi vizsgálata, másfelől a feledésbe merült előadói stílusok újraformálása szolgálja mindezt, nem titkoltan „attól a meggyőződéstől hajtva, hogy a régi korok zenéi a hozzájuk illő előadói gyakorlat révén kelhetnek új életre”. Ebből lesz azután a középkori fejezet (25-39. old.), a reneszánsz (39-57.) és a barokk (58-78.) zene központi szerepének magyarázata is, ezek historikus példái mellett a zenei előadásmódok, a hívek, hallgatók, a befogadó környezet, a stílusmódosulások, hangszerpark-változás és muzsikálási inspirációk sok-sok és széles spektrumban megjeleníthető leírásai épülnek egymásra. A régizene sikerét beleértve, a hatások összessége is kérdése: „a szóban forgó repertoárok új fényben csillogtak és friss vonzerőre tettek szert”, /…/ „Óriási kihívás, hogy a modern hallgatók számára is élővé tegyük ezt a muzsikát”, mégpedig hitelességre törekedve, de nem feledve a kötelezettséget sem: a kérdést, hogy „modern előadásainkat egy középkori hallgató vajon felismerné-e, s örömét lelné-e bennük. Fájdalom, ezt sohasem fogjuk megtudni. A mi közönségünk modern, s legalább nekik örömet kell szereznünk” (38.).
A könyv egészére kihat az indító alapgondolat: a másoktól örökölt tudás és a kísérletező hajlandóság közösen teremtik az előadói, a befogadói, majd a korokra jellemző sikerességi közeget, vele együtt az előadói igényt és kezdeményezői attitűdöt, a teremtés és újrateremtés alaphangját, majd ennek átadási szándékát is. S mert sok zene keletkezik, még több zene terjed, alapszinten fölmerül a kérdés: minek erőlködni azon, hogy a múlt zenéjét élesszük fel… „Rengeteg okunk lehet rá: az egzotikum, a történelem, az újdonság, a politika – s végül az élvezet” (10.). Az egzotikum idővel a kortárs közléssé, stiláris modulánssá változik, a történelem megidézése újabb tudásokkal egészül ki és mindig (vagy újra-meg-újra is) a kortárs értelmezésbe simul, miközben meg az újdonság sokszor konvencióvá lesz, a politika (a régi is, mai is) olykor felhasználóvá, eszközzé teszi, máskor meg ellenkultúra épül belőle, mint a hatvanas-hetvenes évek mozgalmainak repertoárjából.
A kötet „definíciós” első fejezete is körüljárja a befogadói, előadói, piaci, kutatási kérdéseket, de a továbbiakban ezeket stiláris pontosításokkal részletezi, hogy a korszakolás és „befogadói piac”, a hangjegyírás vagy a rögtönzés, az „erőltetett rutin és a középszer egyformasága” elleni zenész-küzdelem, a karmester szerepének kiiktatása, zenei közösség egyenrangú tagságának szervezettsége, „a harmóniában élő család” (194.) kívánalma mellett az ötödik fejezet előadói kérdések felé tett kitérői (79-106.) után a záró hatodik fejezetben „A modern régizene mozgalom” kiadós ismertetésével hozza elő újra az autentikus, a modernizált, a befogadói és az alkotói kérdéskörök egy másik fókuszát: az értelmezések, az előadók, a kutatók számos értékszempontját (106-136. old.). Jelezvén azt is: „A régebbi zenék tanulmányozása az újabb idők jellemzője. Ennek okait firtatva nem annyira a zene, mint inkább a modern kultúra természetét kell tanulmányoznunk. Vajon azért fordulunk a múlt felé, mert jobban kedveljük a jelennél – hasonlóan azokhoz a középkori emberekhez, akiknek meggyőződésük volt, hogy a világ lépésről lépésre hanyatlik? Vagy azt a zenét kedveljük, amelyik valamiképp hozzáférhetőnek tűnik számunkra, mivel olyan benyomást kelt, mintha mi magunk is el tudnánk játszani vagy énekelni, ha kicsit gyakorolnánk?” (106. old.). Itt azután következnek tudós előadók, kutatók, inspirátorok és világhíres interpretátorok, professzionális képzés és intézményesülés kérdései, versengők és elszánt kísérletezők, megrendelői piac és irányzatos értékrendek, „főirányú” trendek és elkötelezett együttesek… – egészen a hiteles zárótételig: „Bárhogyan közelítsük is meg a régizenét – egy olyan kontinuum részeként, amelynek szerencsés örökösei vagyunk, vagy mint újonnan felfedezett repertoárt –, újra és újra magával ragad, és gazdagabbá teszi a világunkat. Azt a világot, amely olyan mértékben telítve van zenével, hogy a korábbi repertoárok feltámadását eleve egyfajta csodának kell tekintenünk” (116. old.).
S a stílszerűen felhevült zárszót – legyen szabad, mert érdemes a „régizene” modern stílusában tolmácsoló kiváló fordító, Mikusi Balázs nevét is közölni – a szerzői lelkesültség és átszellemültség örökségként átadása is azzal hitelesíti Kelly a könyvében, hogy maga a zene, a hagyaték ápolása és folytonos újraértelmezése éppúgy a nagy harmóniák értelmének és céljának küldetése, mint az erről való közlés, népszerűvé tétel, stílszerű előadás megoldása. A gondolati belső ívet a régizenétől a még régebbiig és a populáris zenei műfajok sajátlagos korszakának újdonságaiig e szerzői variabilitási érzék vezeti, egészében így szakszerű és élménygazdag előadását kapunk gyengéd olvasói érdeklődésünkért cserébe. Mintha elzenélte volna nekünk ezt a rövid bevezetőt…
A. Gergely András
i Rózsavölgyi és Társa, Budapest. MÜPA könyvek, 2014., 152 oldal