Csend és hang, szó és szöveg

Incselkedések az észt zeneszerzővel, Arvo Pärttel

Mérlegelhetünk, szabadkozhatunk, sőt „igazunk” is lehet…, de be kell vallanunk, többségünknek (jó okkal) halovány fogalma sincs a kortárs észt zenéről, zeneszerzőkről – ahogyan a cseh, a szlovén vagy akár román kompozitorokról se. Van, akinek „így is jó”, mások röstellik ugyan, de nem sokat tesznek az ellenkezőjéért. Így hát mintegy „kézre jön”, hogy miközben a kortárs magyarokkal sem vagyunk közelebbi ismeretségben kellő mértékben, egy éppen elébünk kerülő kötetből valaminő impressziót gyűjtsünk éppen az észt zenei élet egyik nemzetközi rangú kiválóságától, kinek szövegeiből most válogatást adott ki a budapesti Rózsavölgyi és Társa Kiadó. Arvo Pärt: Válogatott beszélgetések és írások című kötet ez, kiváló és elgondolkodtató szövegválogatás,ⁱ mely részben tükrözi a volt szovjet tagköztársaság egykori kulturális légkörét, részben meg olyan zeneértés és zeneismeret felé kalauzol, melyben már nem maga a zene, nem a hang, a kottakép, a puszta ritmus vagy kompozicionális elem a meghatározó, hanem valami zenén túli világló égbolt, szabadság és reménység, „kozmikus titok” inkább.

Arvo Pärt (1935 szeptember, Paide, Észt Szovjet Szocialista Köztársaság) korunk egyik legismertebb és jó ideje már esélyesen a legnépszerűbb zeneszerzője, aki saját maga megformálta kompozíciós technikájával, a tintinnabulival meghódította a világ zeneszerető közönségét, egyúttal felajzotta és fölbosszantotta alkotótársait, kihívta maga ellen zenész-kollégáit és már tallinni zeneakadémiai tanulmányai közben akut „ideológiai elhajlóvá” is vált. Ez a most megjelent kötetnyi magában is tükrözi mindezt (de nem utolsósorban Fülöp József roppant aprólékosan kimunkált életút-pályaképével, kismonográfia-értékű eligazító fejezetével, 193-236.), ugyanakkor kínálja az észt zeneszerző saját írásait, köszönőbeszédeit (a sok tucatnyi elismerés közül kiemelve itt a Freiburgi Egyetem teológiai díszdoktorátusa, a Léonie Sonning-díj, a Görlitz Nemzetközi Híd-díj, az Észt Zenei Tanács díja), illetve a Vele készült legfontosabb interjúkat és beszélgetéseket (pl. Az invenció forrásai, Megtanulni hallani a csendet, Beszélgetés Jordi Savallal, stb.). A könyv nemcsak hiánypótló, de sok tekintetben korszaknyitó, kihívó és talányokkal teljes is, akár zeneértőknek, akár a szakrális muzsika híveinek, akár a lazán tájékozódó érdeklődőknek is.

Mindjárt a legszikárabb bemutatásnál is vigyázni kell azonban Pärt elszántságának tiszteletben tartásával. Miért is? „Azt gondolom, hogy a szó és a zene között különösen óvatos viszonynak kell fennállnia. Esélyt kell adnunk a zenének, hogy egyedül fejezze ki magát. A szavak sarokba szorítják a zenét. És a zene hajlik arra, hogy függetlenítse magát a szavaktól. Úgy látom, ez a ’túlkommunikált’ társadalom létében fenyegeti a zenét” (9. old.) – írja saját életművének egyik sikerkompozíciója kapcsán. „Kifejlesztettem egy magasan formalizált kompozíciós rendszert, amelyben húsz éve írom zenémet. E műveim között a Summa a legszigorúbb szerkesztésű és legrejtélyesebb mű. Rejtjelei a partitúra sok rétegében megtalálhatók” (uo.). E mintegy provokatív bevezető után a kötet további 230 oldala is Vele és Róla szól, mégpedig javarészt szavakkal – melyekről szinte folytonos felhangként kinyilatkoztatja, hogy elnyomják a zenét, s maga nem is szívesen fűz műveihez megjegyzéseket. Eközben pedig elbűvölően pontos szaknyelven és közérthetőséggel taglalja magvas mondatokba mindazt, amit műveiről vagy a szóművészet és a hangművészet közötti világról magabiztosan tud.

„Számomra a zene legnagyobb értéke túl van a hangszínén. A hangszerek keltette rendkívüli árnyalatok a zene részét képezik, de nem a legfontosabb részét. Ez lenne az én kapitulációm a zene titka előtt. A zenének önmagánál fogva kell léteznie … két-három hangjegy. Ott kell lennie a titoknak, minden hangszertől függetlenül. A gregorián ének megmutatta számomra, hogy két-három hang ötvözésének művészete mögött kozmikus titok rejtőzik…” (14.).

A kétségbeejtően kacifántos alkotói életút és önfejlődés, így az atonális zenétől a gregorián felé elkanyarodó érdeklődés is javarészt a korabeli kultúrpolitikai állapotokkal indokolható. Arvo Pärt kompozícióit már indulásakor is erős ellenérzéssel, valaminő hagyomány-félreértés magyarázatával illetik és szkeptikusan kezelik: első szeriális kompozícióitól elemi düh terjed el körülötte, s nemcsak mert a nyugati „deklasszáló” zene tiltott termék, hanem mert a szovjet elvtársak zeneideológiai iránymutatása erősen eltér ettől, miközben persze a nyugati zenei irányzatok és hatások a legkevésbé sem juthatnak el az észt érdeklődők és zenefogyasztók köreiig. Ezeket javarészt Pärt sem ismeri, de kreatív módon rátalál a legkihívóbb kérdésekre, ráadásul önmagát is folytonosan meghaladó habitusú alkotó, évtizedekkel korábbi kompozícióit igen lehangolóan gyatrának véli utólag, s egykor is folyamatos útkeresése már korán túllendült az elégtelennek érzett a tizenkéthangú atonalitás keretein. Rátalált ugyanakkor az európai zene kezdeteit átható gregoriánra és az akkori polifón többszólamúságra. Ekkor formálja meg saját új kompozíciós módszerét, a tintinnabuli-technikát, mely kardinális fordulatot hozott még saját zenei fejlődésében is. A szakrális tárgykörhöz vonzódása azonban korszakosan ellehetetlenítette karrierjét és sorsát a Szovjetunióban, 1980-as emigrációja után pedig a nyugati kortárs zene-szcéna tekintett rá gyanakodva szokatlanul áttetsző, tudatosan redukált, s mintegy „túlságosan közérthető” zenéje miatt…

„Célom és léptékem máig sokkal szerényebb és egyszerűbb. Mai zeném keletkezésének idején minden erőmmel azon voltam, hogy lelkileg lábra állítsam önmagamat és megoldjam saját problémaimat. Olyan zenei nyelvet kerestem, mellyel együtt akartam élni. Kicsiny hangsziget után kutattam. Egy ’hely’ után bensőm legmélyén, ahol – mondjuk így – létrejöhetett a párbeszéd Istennel. Őt megtalálni létfontosságú feladatommá vált. Biztos vagyok benne, hogy ilyen igény – tudatosan vagy öntudatlanul – minden ember sajátja, és talán Önök közül is sokan tudják ezt, és megértik, miről beszélek” (22.), „Máig keresem-kutatom e hőn vágyott ’varázsszigetet’, ahol minden ember – számomra minden hang is – szeretetben élhetne. Ez a sziget bárki számára elérhető. De az oda vezető út nehéz – kétségbeejtően nehéz” (Köszönőbeszéd, 23.).

Lám, a bárki szigete és elérési nehézségei talán ismertebbek, de az alkotói habitus ebben sokat segít. Valóban gondolkodóba ejti, hogy – miként 1988-as interjújának bevezető soraiban Martin Elste kiemeli – „hogyan lehet olyan hangokkal megtölteni az időt, amelyek méltók az őket megelőző csendhez? Leginkább ez foglalkoztatja Arvo Pärtet, ez határozza meg esztétikai magatartását. Pärt olyan zeneszerző, akinek az ereje eszközei egyszerűségében rejlik. Ritmikailag egyszerű motívumokkal dolgozik, dallamvonala gyakran csak egyes hangokra vagy hangsorokra osztott hármashangzatokból áll. Zenéje hangsorok és hármashangzatok ötvözete, az Andrej Tarkovszkij-féle mozgókép akusztikus párja…” (60.).

Tarkovszkijhoz hasonlítani bárkit is, komoly vállalás. De Pärt esetében nem tűnik kockázatosnak, a párhuzam bőven megáll, s mindenekelőtt a belső figyelem, a kifelé vállalt markáns elutasítás mögötti fegyelem és alázat az, ami kettejüket egybehozza. Viszont Pärt minduntalan kereső beállítódása ennek is elébe megy a szakrálissal való találkozás örömének és perspektíváinak kutatásával.

„Olyan zenét szeretnék írni, amely a meditáció ellentéte – koncentráció, hívjuk így. A kereszténységben ez a koncentráció egy személyben összpontosul, Krisztusban. Ő a koncentrátum. Az én zeném nem a nagy kozmoszról, hanem a mikrokozmoszról szól. A lét őskoncentrációját keresem, az ősrobbanást, azt, ami már formát öltött. Míg a nyugati hagyományban gyakran elragadtatva, valamiféle fantasztikumként beszélnek Istenről, a keleti kereszténység a mikrokozmoszra fókuszál. A bennünk lakozó szentségre…”

A kötet (a textus túlsúlyától fennen ódzkodó zeneszerző) riasztóan tiszta fogalmi képletei, az interjúk során az egész életmű egyes fázisai és teljesítményei köré font értelmezési gesztusok sokaságával ékes olvasmány, olyan kiváló szópárbajokkal, mint az Enzo Restagnoval folytatott interjúszöveg, vagy a címadásban számomra alapot kínáló interjú Roman Brotbeck és Roland Wächter tollából (Megtanulni hallani a csendet, 53-59.), ahol a posztmodernül hangzó esztétikai értékrend, szegényesség, nyugalom, vallásosság, a disszonancia kerülése és a harmónia fontossága a kulcsszempontok – s mindez abban a légkörben, ahol Pärt zenei eszményét „a hangok nélküli zene” jelzőjével illeti egyik kritikusa.

„Tintinnabuli – amikor válaszokat keresek az életemben, a zenémben, a munkámban, sétálok egyet ezen a vidéken. Nehéz időkben pontosan érzem, hogy mindannak, ami külsődleges, nincs jelentősége. A dolgok sokfélesége csak megzavar, nekem az Egyet kell keresnem. Mi ez az Egy, és hogyan találok el hozzá? A tökéletességnek sokféle formája létezik: mindaz, ami lényegtelen, alásüllyed. Valami ilyesmi a tintinnabuli is. Ott egyedül vagyok a némasággal” (233.).

Talán e „zenei némaság” tisztelete és rangadó elismerése teszi, hogy metódusa egyaránt szolgál zenepedagógusnak, komponistának, hangmérnöknek, filmzenei alapnak, színházi zenének és számos más eszköztárnak is alkotói hátteréül. Merthogy ő maga is művelte-műveli ezeket, egyszerre volt zeneszerző és rádiós technikus, orgonista és formabontó alkotó, hívő ember és megcsökött kísérletező.

„A tintinnabuli – meglepő esemény, menekülés az önkéntes szegénységbe: a szentéletűek hátrahagyták minden vagyonukat, és a pusztába mentek. Így szeretné a zeneszerző is hátrahagyni a teljes arzenált, és a csupasz egyszólamúság által megmenteni magát, csak a legszükségesebbet megtartva – egyes-egyedül a hármashangzatot. Tintinnabuli annyit tesz: engedelmesség. Lemondás saját akaratomról” (13.).

A kötet olvasója, a zeneszerző műveinek hallgatója számára is gazdagon árnyalt utószóban Fülöp József emeli ki: „Jóllehet Pärt zenéje szép sikereket ért el a Szovjetunión kívül, neve jóformán ismeretlen maradt a szélesebb közönség előtt. A (poszt)modern nyugati áramlatok sodrában a kritika képtelen volt elhelyezni az egyik szovjet tagállamból érkező, gyökereit azonban a középkorban tudó komponistát és zenéjét. Arvo Pärt azonban nem adta fel, hanem tovább finomította művészi nyelvét, és többek között olyan szakrális műveket írt, mint a János-passió, a Te Deum, a Magnificat, a Boldogmondások, a Miserere vagy a legjelentősebb egyházzenei művének tartott Passió. Művészete a gregoriánra épült; mint megfogalmazta, „a gregorián ének megmutatta számomra, hogy két-három hang ötvözésének művészete mögött kozmikus titok rejtőzik”.ⁱⁱ

E hang-titkok, rejtelmes szigetek, kimunkált nyugalom és alapként biztosított harmóniák lét-lehetősége talán a kötet legfőbb üzenete. S nem mellesleg a megtalált egyensúlyok megtartásának (sőt olykori meghaladásának) metódusai is… „Istenfélelem nélkül nincs zene – sem valódi alkotótevékenység. /…/ Az örökkévalóság azt jelenti, hogy a kezdet mindig van, mindig létezik. A teremtés csodája abban áll, hogy soha nem ér véget, tehát szüntelenül újjászületik. A kezdet örök. Az ideális polifónia a szüntelen imádság (vagy a Jézus-ima). Ez az „eszményi” kontrapunkt mindenben és mindenütt eszményi kapcsolatokat teremthet” (12-14.).

A kötetben található egyik jegyzetében Pärt így fogalmaz szó és szöveg, hang és csend meghatározó viszonyáról: „A csend mindig teljesebb a zenénél. Csak meg kell tanulni meghallani”. Ezzel saját műveit is a zene és a csend viszonyához méri, föladva nekünk a talányt, hogy szavainak higgyünk-e inkább, vagy „csupán” művei útján kerülhetünk közelebb emberi teljességéhez…

A. Gergely András

i Szerkesztette: Ignácz Ádám, fordította és összeállította: Fülöp József. Rózsavölgyi és Társa Kiadó, Budapest, 2019, 248 oldal

ii Fülöp József esztéta, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának adjunktusa cikkéből: A zene zarándoka, https://www.evangelikus.hu/en/hireink/evangelikus-elet/a-zene-zarandoka-beszelgetesek-arvo-parttel-kotetben