Naptár, költészet, indulat, emlékezés. Ennyi a komponensek sora. Ürügye még kevesebb: a héten, 101 évesen meghalt Lawrence Ferlinghetti költő, aki a beat-nemzedék egyik generálója, pénzelője, támogatója, híve, védelmezője volt. Az elme vidámparkja, vagy az Igaz gyónás, vagy az Egyes szám negyedik személy is élces kedvvel tükrözi az ötvenes évek megvert nemzedék utáni ébredését, az akaratos és kritikus másképplátást, a tiltakozás korának új eszményeit, a morális fenség új rendjének emberi normáit, no meg az „elkötelezettség” és az „el-nem-kötelezettség” csalafinta hantáinak vitáját a közpolitikai porondon és a saját szubkultúrán belül is.
„(..) Jönnek nekem a bennszülött beatek, hogy azt mondják, nem lehetek „beat” is, meg „elkötelezett” is egyszerre. Mint teszem például ebben a versben („Megközelítő leírás egy díszebédről, amelyet Eisenhower elnök nyilvános felelősségre vonása tiszteletére rendeztek”), hapsikám. De milyen igaz, amit Williams Seward Burroughs mondott, hogy „Csak a hulla és a kábítós nem izgatja magát, ők ugyanis utolérhetetlenek”. Én viszont egyik sem vagyok. Nem ám, hapsikám. És ez az, amiért az összes albérleti duma a beatnemzedékről és arról, hogy micsoda nagy egzisztencialisták ők, annyit ér, mint a halottnak a csók. Mert Jean-Paul Sartre igenis izgatja magát, és ő mindig is azt ordibálta, hogy az író különösképpen legyen elkötelezett. Elkötelezettség, ez az egyik kedvenc piszok szava neki. Oltárian körülröhögné – az el-nem-kötelezettség eszméjét és a beatnemzedék művészetét. Akárcsak én. És a modern költészetnek az a fertelmes kokós-pálmája, Allan Ginsberg, nemigen mondana ő se mást. Csak a hullák, azok elkötelezetlenek. És a beat hipster nyamvadt nihilizmusa, ha a végére járunk mindannak, ami természetszerűleg következik belőle, az alkotó művész tulajdon magának halálát jelenti. A művész „elkötelezetlensége” pedig úgy, ahogy van, öngyilkos és eltévelyedett változata ugyanennek a nihilizmusnak” (Vallomás, 1956).1
Ha már amerikai, ha szólásszabadság-párti, ha haver és rajongó, akkor nehezen elvitatható, miért is ne adta volna ki Allen Ginsberg Üvöltés című kötetét (1956), s miért ne védte volna a szólásszabadság jogát mindvégig, amíg San Franciscó-i könyvesboltja (a City Lights Bookstore) a beat-nemzedék befogadója, kiadója, műsorszervezője, „keltetője”, béketábora és kegyhelye volt? A Chaplin-filmcímre utaló könyvesbolt-név (a Nagyvárosi fények párhuzamával) a közbeszédbe emelt politikai érzékenység és morális fennköltség központjává lett, mintegy „kirakati bábúként” Jack Kerouac alakjával, kinek csavargási tétlensége az Úton-nemzedék merészségével és derűtlen bátorságával volt vegyes, vagy megannyi más indulatos mozgalmárnak is serkentő közege. Miközben Ferlinghetti puszta könyvesbolt-társtulajdonosként szerepelt az 1957-től indulatosan folyó alkotmányos szólásszabadság-vitában, ténylegesen egy sor kortárs alkotó verskötetét, mozgalmi hátterét, szabadságjogának alapját is biztosító világkép képviselője lehetett. „Nem győzöm mondani, hogy nem voltam tagja az eredeti beatnemzedéknek. Én csak a boltot vittem” – mondta fél évszázaddal később (Los Angeles Times, 2005), viszont ebbe a tiltott művek terjesztéséért, árusításáért terhelő bűnvád mást képzelt bele.
Lényegében hadiárvaként korábban Franciaországban élt egy rokonánál, majd New Yorkban egy ismerős családnál, újságíróként az Észak-karolinai Egyetemen szerzett újságírói diplomát, később a Sorbonne-on irodalmi doktorátust is. Valójában Ferlinghetti költő is volt meg független értelmiségi is, amerikai meg világpolgár is, festett is, színdarabot meg regényt is írt, továbbá fordított, szerkesztett, szervezett, kiadót működtetett, röviden: serkentője és bölcsőhelye volt és akart is lenni az újnak, a korszak markánsan prűd és uszítóan háborúzós szellemisége elleni tiltakozásnak. A Vietnam-kérdés, a kábítószer-kultusz, a homoszexualitás, a félsötét szellemiségű közgondolkodás, a feketék elleni nyomasztó terror, a világhatalmi hübrisz mint téma éppúgy otthonos volt Ferlinghetti írásaiban és boltjában is, mint a lehetséges megértés, a szerelem, a tiltakozó nemzedék toposzainak többsége. Saját elme-vidámparkja kötete, amennyire a kortárs Amerikát frászolta, annyira elemébe hasított ama nemzedéknek, melynek elege lett a háborúzásból, a képtelen halálból, a Híres Nagyok kíméletlenségéből, a népbutítás és népetetés nemzeti programjából, a harsány szertartásokból és sunyi úrhatnámságból.
Magyarul is megjelent versválogatásából is süt ez a fajta „elég volt!” indulat, a „minden rohad” közérzete…:
„Keress egy ragát
a sztereón
és kapcsold be a Halál-tévét
de hangja nélkül
odakünn szilva érik a fán
’Az erő mely a zöld kanócon
áthatja a világot’
hajtja a Halál-tévé képeit
’egy gyásszal ezelőtt’
A testet hangtalan berakják
Dallasban egy hatalmas gépbe
Los Angelesben egy hatalmas gépbe
a ’United States of Americá’-ba
és hangtalan
száll fel
a ’United States of America’
és tovaszáll azzal a testtel
Kapcsold ki a tévé hangját
és figyeld hangtalanul
motorja süket hadováit
és egy szitár a sztereón
ragályos ragát zeng
erről a fekete halálról
és erről a rossz karmáról
La illaha el lill Allah
/…/
Minden lépésnél tiszta szél száll fel
La illaha el lill Allah
Emberek rózsákkal
a barikádok mögött!”
/Orgyilkosság raga, 1968 június 8., Robert Kennedy temetési napja/
A mohamedán extatikus ének megidézése az elnöki temetést közvetítő tévé-adás ürügyén, a kanóc ereje (Dylan Thomas) és a lélek életkedvre ható sóhaja a világegyetem eszményi, nem hallható hangján megszólaló jelentés-többlet az egész képtelen kor eszement reménytelenségét idézi meg. A Halál-tévé (William Burrougs kifejezése) mint a mindenki bálványává lett hanghatások bűvös doboza nemcsak a butulás eszköze, hanem még a szilva-érést is elakasztja. Elhallgattatni épp annyi volt akkoriban, mint kicsukni a képtelen világot a képen túli világtól elidegenedett távolságba, az Államok nagy végtelenségébe, az Úton véget nem érő pampáira, ahol az is „egybesültállami”, ami szégyen, hogy az.
„Századik születésnapját, 2019. március 24-ét San Franciscóban hivatalosan Lawrence Ferlinghetti-nappá nyilvánították”.
Legjelesebb verskötete, Az elme vidámparkja (Coney Island of the Mind) másfél millió példányban kelt el 1958-ban. A Ferlinghettire jellemző gesztus: amikor a Janus Pannonius Nemzetközi Költészeti Nagydíjat elnyerte a magyar PEN Clubtól (2012), a kormányzati finanszírozású kitüntetést emberi jogi aggályokra hivatkozva visszautasította. Talán talált „egy ragát” a sztereón és kikapcsolta a hangot, mely a méltatlanság oltára elé vezette volna.
A.G.A.
1 Műveiből néhány, lásd: https://terebess.hu/keletkultinfo/ferlinghetti.html