Zsidók Szeged társadalmában

A szegedi zsidóság több mint 300 éves múltra tekint vissza. A Helytartótanács 1786-ban engedélyezte a zsidók lakhatását polgárjog nélkül a szabad királyi városokban: ebben az évben 25 család él Szegeden, 1788-ból eredő feljegyzés szerint, már bírót, két esküdtet, két pénztárost és két templom-szolgát választanak. 1843-ra két zsinagógával rendelkezik a közösség, melynek tagjai 1861-től már a város Képviselő Testületébe is választhatók. A szegedi zsidóság létszáma az évtizedek alatt folyamatosan gyarapodott: az 1870-es számláláskor 3628 fő (mely Szeged akkori összlakosságának 4%-át tette ki), 1927-ben pedig közel 8000 zsidó lakosa van a városnak. A XIX. század utolsó harmadától a város gazdasági, arculati és kulturális fellendülésében jelentős szerepet játszott a helyi zsidóság. Az 1903-ban átadott új zsinagógaépület és a hitközségi székház olyan fénykort reprezentálnak, amely a tiszai árvíz (1879) pusztításai nyomán újjáépített Szegedhez, az iparosodás, a kereskedelem kibontakozásához kapcsolódik. Szeged városa a második világháborúban 5452 főt vesztett, közülük a zsidóságot 612 fő munkaszolgálatos hősi halott és 2091 holokauszt áldozat képviselte.ⁱ

A holokauszt 70. évfordulójára a Múzeumi Tudományért Alapítvány, a Szegedi Tudományegyetem Új- és Legújabb Kori Magyar Történeti Tanszéke és a Móra Ferenc Múzeum kétnapos konferenciát szervezett Zsidók Szeged társadalmában címmel 2014 novemberében, melynek előadásait tartalmazza e kötet dr. Tóth István történész muzeológus szerkesztésében.ⁱⁱ A koncepció nem előzmény nélküli; az 1989-ben rendezett A szegedi zsidó polgárság emlékezete című konferencia tanulmányköteteⁱⁱⁱ mára hiánycikk – tekint vissza a Szerkesztő. Jóllehet a konferencia- és kötetcím kijelöli a helytörténeti fősodort, de kötet tizenöt tanulmánya híven tükrözi a szerzői gárda szemléletének, kutatási fókuszának sokszínűségét. Az elemzéseket a szegedi zsidóság történetét áttekintő nagyívű tanulmány (Marjanucz László: A szegedi zsidóság a neoabszolutizmus korában /1849-1867/) alapozza meg. Karády Viktor oktatástörténeti vonatkozású elemzése három szegedi középiskolára terjed ki (A zsidó ’túliskolázás’ Szegeden. /Felekezeti egyenlőtlenségek a középiskolák használatában/). A családtörténeti aspektusból kiinduló munkák mellett (Tóth István: Reich Mór aranyműves családtörténetéhez, Apró Ferenc: Újabb adatok a Kotányi család történetéhez, Fári Irén: A Winter kefegyár és a Winter család) az egyén mikroszintjén végzett elemzések révén ismerhetünk meg életpályákat a gazdálkodás, ipar, felsőoktatás és a művészet területeiről (Mód László: Ormódi Béla szerepe a homoki szőlő- és borgazdálkodás fejlesztésében /Horgos-Királyhalom és Pusztamérges/, Miklós Péter: Kecskeméti Ármin és a szegedi egyetem, Dombiné Kemény Erzsébet: Szeged világhírű zongoraművésze, Sebők György). Löw Immánuel főrabbi, orientalista, művelődéstörténeti író és botanikus alakját és munkásságát három tanulmány idézi meg. Glässer Norbert a főrabbi hazafias zsinagógai beszédeit elemezve tárja fel modern magyar nemzeteszme interpretációját felekezeti olvasatban (Az integráció politikai liturgiái: Szimbolikus politika és hazafiasság Löw Immánuel beszédeiben), Molnár Judit Löw meghurcoltatásának tükrében mutatja be az 1944-es gettósítást és a deportálások megkezdését az összmagyarországi és a szegedi zsidóságra vonatkozóan (1944 – ünnepléstől deportálásig), Zombori István pedig a tudós főrabbi kéziratainak, leveleinek és dokumentumainak jeruzsálemi elhelyezését ismerteti (Löw Immánuel hagyatéka Jeruzsálemben). A tárgyi kultúra nem kevésbé izgalmas világába pillanthatunk be Hamar Edina szakmai áttekintésének jóvoltából (A Szegedi Hitközség tulajdonában lévő kegytárgyak és liturgiai tárgyak restaurálása). Az 1903-ban átadott „Újzsinagóga” a tárgya Varga Papi László kultúrtörténeti elemzésének (Ős-új templom Szegeden).

A szaktanulmányok mellett helyet kapott két regényrészlet olvasmányélménye (Bácskai Éva: Elrabolt ifjúság /A Radó család történetéből/, Szántó T. Gábor: A pompeji katona) mélyíti el bennünk a lokalitás Appadurai-i értelmezésének érvényességét; a hely(szín) esetünkben váz, melyet a „társadalmi közvetlenség érzete”, valamint a „kapcsolatok és kontextusok”^iv avatnak az emlékezés – és az emlékeztetés korokon átívelő terepévé.

i Forrás: Béth Hácháim – Az élők háza – A szegedi zsidóság története (a Szegedi Zsidó Hitközség Archívuma, a dr. Birnfeld Sámuel Könyvtár dokumentumai, Löw Immánuel – Kulinyi Zsigmond: A szegedi zsidók 1785-től 1885-ig és Ábrahám Vera: Szeged zsidó temetői c. munkák alapján). https://szegedpanorama.blogspot.com/2012/09/beth-hachaim-az-elok-haza-szegedi.html Letöltés: 2020-01-11.

ii Szerkesztette: Tóth István. Múzeumi Tudományért Alapítvány, Szeged, 2014., 302 oldal.

iii Zombori István (szerk.) A szegedi zsidó polgárság emlékezete. Szeged, 1990.

iv Arjun Appadurai: A lokalitás teremtése. Regio – Kisebbség, politika, társadalom XII/3. (2001) 3 – 27.