Ez egyszer nem a bolhapiac, hanem a tánc. Már aki érti, mire is gondolok.
Mert nem „arra”. Nem (csupán) a társastáncra, hanem a műfajtörténetre, képviselőire, hagyományainak sokféleségére.
Egy kulturális antropológia szakos egyetemi szigorlat alapkérdése volt egy jeles diákomé, aki egy éven át Bali szigetén tanulmányozta a híres udvari tánc műfaját – táncosként. Ebből kellett szakdolgozatot írnia és vizsgáznia. De Ő leginkább táncolni tudott, a szavakat örömmel hagyta másra. Azt javasoltam: ne szóbeli vizsgatételként mondja el dolgozatának lényegét, hanem táncolja el, ahogyan azt a helyiek teszik… Persze, néhány gesztuson túl semmit sem értettünk volna belőle… Ez is lehet a siker titka.
Olybá tűnik, amikor Borges könyvet ír a tangóról, hasonló a helyzet. Még talán közismertnek tetszik az, ami a tangó az európai típusú társastáncok iskolájában, vagy egy pestiesített spanyol tánciskolában, amikor feltűnhet kihívóan kacér és dinamikusan légyottra hangolt változata, miként a sovány hölgyek egyiptomi hastáncra emlékeztető sikamlása az újpesti kultúrszínpadon. De „megérteni” ilyenek alapján igen keveset fogunk abból, amit Borges négy népszerűsítő tangó-történeti előadásban interaktívan elmond. Szófukarsággal sosem vádolta senki, de itt egyenesen valami öreg bohém előadóművészként tetszeleg. Hol énekel, hogy személyes emlékeket idéz merengő öreg bácsiként, hol társadalom- és helytörténeti vázlatképeket formál Buenos Aires városi tájairól, kültelki vagányairól, parkettjeiről, önképéről és egész identitásáról. „…azt állítják, hogy a tangó egy eltáncolt szomorú gondolat. Én azt mondanám, nem gondolat, hanem valami mélyebb: egy érzés” – szól a kötet hátoldali borítójáról.1 A kötet pedig azt tükrözi, amit ez az érzés a húszas évek végétől a világhíressé lett argentin költő-író-esszéista-fordító Borges értékvilágában és életében kiteljesített, egyúttal olyan helytörténeti és tánctörténeti kalauz is, amelyből kiviláglik, hogy a tangó révén „az argentin lélek különféle viszontagságait tanulmányozzuk” egy letűnt kor letűnt városának alakzataiban, „és kiderül, hogy egy szinte alvilági eredetű, lenézett, megvetett táncból miképpen válhatott nemzetközi divat, és hogyan lett egy egész ország védjegye…” (fülszöveg).
Borges 1965 őszi előadásai sokáig lappangó hangfelvételek révén (2002-ben) kerültek nyilvánosság elé. Mint egy bűnügyi regény első oknyomozó lapjain, úgy indul a könyv a hagyatéknak sem nevezhető örökség megmentésével. Bevezető példámmal élve: bizonnyal sokan vannak, akik eltáncolni jobban tudnák, mint áttekintően elmondani – s külön kör lenne, amelyben elbeszélni tartanák fontosabbnak, mint eltáncolni vagy elénekelni. Borges ezek mindegyikével meglep: nyilvános előadásain hol a közönség soraiból címkéz és szólít meg egyeseket, hol köztudomásúként utal költői verssorokra, neves személyiségek közléseire vagy emlékeire, aztán saját hangján recitál egyes szövegváltozatokat, ritmikai és gesztusnyelvi közlésekkel él, bennfentesként bánik a kültelki Buenos Aires utcáinak és bódésorainak, bárjainak és zenészeinek impozáns ismeretével, az utcasarkok társadalmával, utalások és figurák tömegével, zenészek haverságával és tangótörténeti adalékok egész kegytárával, jazz-muzsikusokkal párhuzamba állítható „indigeneus” (őshonos, bennszülött) kultúrák megjelenésmódjaival… – s közben mesél, elakad, nevettet, ironizál, politizál, historizál, fölfedez, kérdez, tételez, állít és megakaszt, mintha vállaltan maga is a tangó táncosa lenne. Érzületgazdag lelkesültsége úgy társul a beavatottság és jólinformáltság tényanyagával, hogy abból egy előadás-esszé-folyam körkörös romjai derengenek föl a történeti ködben. De hogy a Jelenkor Borges-sorozatára utaljak még egy változatban, az önreflexiókkal és indokolt magamutogatással megrakott Jól fésült mennydörgés úgyszintén a kortárs idők politikai-lélektani-kulturális sokféleségének ezerarcú kifejeződése, további kötetcímére utalva: Az idő újabb cáfolata.
„Évekig abban a hitben éltem, hogy egy veszélyes külvárosban élek… Az igazság pedig az volt, hogy egy kertben és egy könyvtárban nőttem fel, angol nyelvű könyvek végtelen sora között”. A korai köteteiben is tükröztetett sokhangúság nemcsak abból fakadt, hogy gyerekkorát Buenos Aires emigránsok lakta és gengszterek, bordélyok, macho életminták, prostik és banditák, kések és izgalmak, kabarék és „a szegénység kultúrája” vette körül, mindeközben már hatévesen írni kezdett, kilenc volt, amikor Oscar Wilde-fordítással a helyi sajtóban is bemutatkozott, majd szeszélyes családi életvezetés okán élt Svájcban, Párizsban, Spanyolországban, volt idealista, anarchista, szimbolista, pacifista, szkeptikus, avantgarde, foci- és mozibolond, egyszóval a spanyolul, angolul és portugálul falható kulturális vegyességnek olyan szimbolikus császára, akinek későbbi mágikus realizmusa nemcsak tigriscsíkos életvilág volt, hanem saját bábeli tudásvilág kialakítását megszállottan képviselő, végig valaminő eukaliptusz-illatban a létezés és az idő minduntalan újabb és újabb cáfolatairól gondoskodó vagány teljessége is.
„Mivel tudlak megtartani? Üres utcákat, reménytelen naplementéket, részeg külvárosok holdjait kínálom neked. A magányos holdat hosszan bámuló ember keserűségét ajánlom fel neked. Felajánlom őseimet, halottaimat, a szellemeket, akiket márványban tisztelnek az élők: apám apját, akit Buenos Aires határában öltek meg, tüdejében két golyó, szakállas hulla, tehénbőrbe temették katonái; anyám nagyapját, alig huszonnégy évesen, háromszáz ember élén Peruban – már szellemek nem létező lovakon. Felajánlom neked könyveim szellemességét, ha van, életem férfiasságát és humorát. Felajánlom hűségemet hisz hű nem voltam soha. Felajánlom a magot, amit sikerült magamból megmentenem valahogy, a szív lényegét mely szavakkal nem törődik, álmokkal nem üzletel, idő, öröm, balsors nem érintheti. Felajánlom egy alkonyatkor megpillantott sárga rózsa emlékét, mikor te még meg sem születtél. Magyarázatokat kínálok magadról, elméleteket magadról, hiteles és meglepő újságokat magadról. Neked adhatom magányosságomat, sötétségemet, szívem éhét; bizonytalansággal, veszéllyel, bukással próbállak megvesztegetni.
Kit érdekel az áramló idő, ha sodrásában egyszer felbukkant egy eksztatikus, teljes délután…”
A Tangó-kötet a maga szűkre kalibrált és soványra formált kisformátumával is bizton hordozza ezt a „teljes délutánokat” felajánló extatikus közlésmódot. Miközben a kötet első fejezete A tangó eredete előadáscímre építve az argentin történeti szimbólumokra, örökségre, „a gaucsó meg a tangó” helyi historikumára épül, ez kiegészül ifjúkori emlékekkel, Evaristo Carriego, Vicente Rosas, Walt Whitman-utalásokkal, képek és emlékek, terek és utcák, illatok és nyilvánosházak, hangszerek és szótörténetek egész jelképtárával, véleményekkel és szakirodalommal. De nem hagyja ennyiben, a második előadás szinte szociografikus és városfolklór-szintű mélyrétegekbe ereszkedik, vagányok, nagylegények, történetek és elbeszéléseik, lírájuk és artefaktumaik készletével, a brancsok és banditák társadalmi közegével, az „Akadémiák” és drukkerek megjelenítésével, a tangó alakjainak és közlésmódjainak a milongában (népzenei és tánc-színtér) megtelepedett vagányok és utcalányok mitikus poézisével. A harmadik előadásban már a tangó „fejlődéstörténetét” és nemzetközi tánckultúrába illeszkedési folyamatát jeleníti meg, nem titkolva az argentin városi betyárvilág stílusrétegeit átható, és ennek hiányában a „világszínpadra” mint fogyasztói termék kikerülő tangó-változatok fölötti „növekvő szomorúság” társadalmi, életviteli, politikai és zenetörténeti eseménymenetének anekdotikus fontosságát. A záró előadásban az argentin lélek a kulcsfogalom, a tangó Japánban és Európában útra kelő változataival, előadók és tehetségek szerepét az eredeti tangó „hetyke dalainak”, „a koma, a rosszéletű nő meg az úri fiú” örök együttesével kibontakozó reprezentációját is ide sorolva, a filmes adaptációk és szentimentális prozódiák kapcsolatát a „Férfi a rózsaszín utcasarkon”, meg „A boldogság szimbóluma” bűvkörében zajló átiratok elbeszélő módjainak furaságát ugyancsak előkerítve a hivatkozások között. Sorai a tematikusnak festett előadások mintegy mondatközeiben is tele vannak idézetekkel, utalásokkal (a kötet kapcsolódó jegyzetanyaga egymagában is harmincöt oldal, tűpontos adatsorokkal és forrásjelzetekkel…!), s ezekben hol helytörténész íróként, hol táncos bohémként, hol irodalomtörténész szaktekintélyként, megint másutt társadalomkritikus politológusként szólal meg, vagy épp költőként és esszéistaként is. Végenincs szakaszokat idéz (látszólag fejből, „kotta” nélkül) versekből, esszékből, tangó-értelmezésekből, interjúkból, mintegy memória-próbaként és mintegy bármely idő újabb cáfolataként is megjeleníthető példatárral, melyben a tangó szinte egy „kulturális mítoszvilág” egyénített hangú megjelenítése, s érzésként nem is kevesebb, nem is több ennél. Aztán lemond erről, hogy mintegy a tangó metafizikájához adjon adalékokat élőszóban: „Én mindig a könyvek után jutok el a dolgokhoz” – fogalmazza a „Mennydörgésben”, s az élőbeszéd sodrában is elemi históriává teszi a külvárosi társadalmi „mocsár” lényeit, a nagylegényektől az utcalányok méltóságáig, a gaucsók pásztorkultúrájától a vagányok életveszélyes magánszámaiig mindent az irodalomba átlényegítve, olvasmányélményekre épített jelentéskészlet áradásában.
De talán ettől lesz Borges műve borgesi, a provinciális helytörténet magánmítoszi, a szubkultúra titka az argentin lélek és identitás jelképvilágának hordozójává, maga a kötet pedig nem azzá, amire első látásra kínálja magát. A Borges-egyénítette tangó nem kevesebb, mint az életvilágok egy személyes elbeszélésbe, a narráció antropológiájába beleszuszakolt irodalmi opusz, melyben a sorsszerűség a kulcsfogalom, s nem maga a táncmozdulat vagy közlésdinamika, szexualitás vagy erotikus félreértelmezés… „Sorsunk nem a valószerűtlensége miatt irtóztató; azért irtóztató, mert visszafordíthatatlan és vastörvényű. Az idő anyagából vagyok. Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó… A világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok.” /Az idő újabb cáfolata/
A tangó cáfolata immár elbeszélhetetlen lesz Borges hozzájárulása nélkül. Előadásaiból mégiscsak tanultunk, s ha már azokon a délutánokon mindhiába szorgalmazta a közönség interaktív jelenlétét, a „beszélgetés”-forma kialakítását, még szövegeinek lappangási ideje is azt jelzi: az idő anyagából való Borges korántsem sajnálnivalóan úgy valóságos, hogy egyúttal saját sorsának valószerűtlensége is részévé válik a tangó-történet folyamának. De így van ez jól. És nem azért, mert Ő „sajnos, Borges”. Hanem mert attól Borges, hogy a sajnálat helyett is lírává kovácsolja az időt, emlékezetté a mozdulatot, kérdéssé a választ…
A. Gergely András
1 Jorge Luis Borges: Tangó. Négy előadás. Fordította Kürthy Ádám András. Jelenkor, Pécs-Budapest, 2019., 156 oldal