Bár ez könyvismertetőnek készül, vallomással kell kezdenem. Látszólag nem lehet egy szemle-rovat tónusa, tárgya vagy kerete az, hogy a cikk szerzője milyen aspektusból vizsgálja-tanulmányozza az ajánlásra szánt kiadványt. Ugyanakkor meg miért is ne tartozna ez is hozzá a műhöz, hiszen fontosnak tartható aspektus ez, akár ha kritikusa vagyok, akár ha befogadója. Méghozzá nem közvetlenül a „hozzáértés” kérdésével, a „szakértelem” bizonyságaként vagy az „avatottság” biztosítékaként szempont ez, hanem az értékelő nézőpont milyensége, megokoltsága, „jogossága” miatt sokkal inkább. Viszont e téren itt azonnal felsülök, hiszen recenzensként olyan kötetet emelek ki sok-sok lehetséges közül, melynek egyúttal egyik kezdeményezője, szerkesztője, bemutatója is voltam. Érintettségem tehát megvallásra szorul – bár (felfogásom szerint) nem éppen mentségként adom közre az alábbiakat, hanem vállalásként (is). A könyv ugyanis nem az én művem, hanem kollektív opusz, huszonnyolc szerző szakmai munkája, kifejezetten ebbe a kötetbe szánt célzatos „üzenete”, valamelyest „ajándéka” is a címzettnek. Kultúra, közösség és társadalom. Tanulmányok Tibori Timea tiszteletére címen megjelent kötet1 is mutatja: Tibori Timea nemcsak szakmai múltjával, szociológiai társasági tevékenységével, kutatások özönével, a hazai tudományos adatbázisban regisztrált mintegy másfél száz műnél is több publikációval, intézetigazgatói időszakával, projektmenedzseri és kutatásmódszertani aktivitásával, folyóirat-főszerkesztői évtizedeivel van jelen a hazai kultúratudományban, életmód- és szabadidőkutatásban, sportszociológiában, zenekutatásban, gyűjteményszervezésben, monográfiák és tanulmánykötetek szerkesztésében, ifjúság- és falukutatásban, érték- és közösségvizsgálatokban, de a kötetben is közölt válogatott publikációi „csekély” tizenhárom oldalt tesznek ki – amit lehet sokallani és kevesellni, de egyértelműen láttatják az Ünnepelt szakmai közéleti jelenlétét, amely egyvégtében a hetvenes évek elejétől szabatosan felívelő karrierben és az ehhez tartozó számtalan közösségi kapcsolatban teljesedett ki. Ebben tehát a szerkesztői jelenlét nem sokat javít vagy ront – inkább úgy fogalmaznék, hogy kivételes kevesek között lehettem, akik ezt a kötetet tisztelői közül összeállították és még közölhettek is benne szakmai tanulmányt, amelyet a roppant szigorú szakmai lektorok elfogadhatónak ítéltek. Sőt, a szívélyes gratulációikat ezúttal nem tanulmánnyal, hanem születésnapi üdvözlettel kifejezők listája (Tabula Gratulatoria) is öt oldalnyi névsor a könyv elején…
A „kritikai pillantás” tehát, mellyel e szakmai kiadványt szemlélem, nem „elfogulatlan”, de erre itt nincs is szükség. A tizennyolc publikált tanulmány önmagában is garancia arra, hogy nem pacsival kísért ölelés a kiadvány lényege, hanem tudományos írások megtisztelő gesztusa, kutatások, homálybogozások, tépelődések, eredmények, kérdések, részválaszok, fókuszálások, összegzések, újrafogalmazott állítások és szempontok, vagyis tudományos kommunikációra alkalmas írások rétegződnek egymásra három nagyobb fejezetben, melyek a Társadalom, a Közösség és a Kultúra címet viselik. Vagyis társadalmi közösségek, közösségi kultúrák és kultúratársadalmi problematikák alkotják a tartalmat, kiegészülve Tibori Timea szakmai életútjának bemutatásával és jegyzékével, valamint a tanulmányok absztraktjainak, szerzői „névjegyeknek” záró blokkját a szerkesztői Előszó és Sipos Júlia életút-interjús beszélgetése ellenpontozza, melyben a Festschrift címzettje válaszol a kor- és sorstárs kérdések időtálló problematikáinak tegnapi-mai szemléletmódjaira, pályaívének alakulására, érdeklődési területeinek és kutatásainak leghangsúlyosabb válaszkísérleteire.
Arra is tekintettel, hogy a kötet a Társadalomtudományi Kutatóközpont és a Magyar Szociológiai Társaság jóvoltából közvetlen úton is elérhető, így pedig bárki olvasó számára pillanat alatt áttekinthetővé válik, kik és miről, miért és hogyan írtak tisztelgő szándékú tanulmányt,2 itt most eltekintek a szabványos „névsorolvasástól”. Kiemelni a szerzőiség és párhuzamosan a kollegialitás okán nehézkes lenne, így megoldásként a „nemválogatás” válogatását vállalom, vagyis érdemtelenül összegzek néhány aspektust. (Kivonatos mutatványra már azért sincs szükség itt, mert a szerzői tanulmányok magyar és angol nyelven közölt absztraktjai egyértelműen mutatják a spektrum szélességét, a kutatói szempontokat, a kérdéseket és eredményeket, ezeket én csupán redukálni tudnám, amiért kár lenne…!).
A fentiek is mutatják talán, hogy a kötetet az üdvözlő gesztusokon túl a Tibori tudományos életpályájára legjellemzőbb tematikus „kultúra-közösség-társadalom” regiszterben elmondható értékek iránti tisztelet és elköteleződés kérdéskörei jellemzik. A szerkesztők előszavában is elhangzik valaminő összegzés magáról a kiadvány gesztusáról, céljáról és szándékairól, mégpedig így: „A könyvben megjelenő tanulmányokat és esszéket Timea tudományos életpályájának hívószavai – társadalom, közösség, kultúra – köré rendeztük. A Társadalom című fejezet a Timeát hosszú kutatói pályáján mindvégig izgató, tágabb kontextusú témákat dolgoz fel: a mindennapok kultúrája, a városi mentális értékek, a kultúra és közösség kérdései – jelenleg épp egy járvány aktuális kontextusában –, majd áttér az oktatásszociológia, a nemek és más társadalmi egyenlőtlenségek szűkebb szociológiai témájára. A második, Közösség címet viselő fejezetben szerzőink azokat a módszertani kérdéseket járják körbe, amelyek Timea kutatásaiban is a középpontban állnak, legyen szó a kvalitatív módszerekről, a családról, vagy éppen a család által hordozott történelmi emlékezetről, az ifjúságról, a vallásról és a sportról. A harmadik, Kultúra című fejezetben azok a kultúraszociológiai gondolatok kaptak helyet, amelyek az Ünnepeltet egész pályája során élénken foglalkoztatták, és biztosak lehetünk benne, hogy a jövőben is szívügyei közé tartoznak majd: a szakma- és intézménytörténet, az identitás, a zene, a színház – és a szerelem. A fent felsorolt témákból is látható, hogy e tudományos gondolati mező sokkal tágabb, mint egy hagyományos kutatói pálya. Timea ugyanis több szempontból is ’intézménye’ a modern magyar szociológiának: kezdve a Vitányi Iván és Hankiss Elemér, majd Tamás Pál mellett vitt intézményépítéssel és kutatási infrastruktúra-kialakítással, folytatva a szerteágazó oktatási tevékenységgel egészen a Magyar Szociológiai Társaságban és a Kultúra és Közösség folyóiratban hosszú évtizedeken át végzett munkáig. Erről a végtelenül bonyolult és gazdag életpályáról Timea maga beszél a kötetet nyitó, Sipos Júlia által készített szakmatörténeti interjúban. Egy korábbi, e kötet egyik szerzőjének, Csepeli Györgynek adott interjújában pedig így fogalmazza meg saját kutatói-alkotói hitvallását: ’Szabadság és közösség. Szabad emberekkel van tartós kapcsolatom. Szabad, önálló, alkotó emberekkel, akikre, ha gondolok, mindig jó érzéssel teszem. Bármilyen apró, hétköznapi kellemetlenség adódhat, de mind eltörpül a szellem és a jellem szilárdsága, élessége mögött. Ettől tartom megőrizhetőnek a kapcsolataimat, a kötődéseimet’. E hitvallás vezérelte a kötet szerkesztését a gondolattól a megvalósulásig...” (7-8. oldal).
A kötetben ekként formálódott „üzenetek” a női munkától az aktuális járvány korlátozta létmódokig, a tudományos karrierutak íveitől a történeti mindennapok szocializmusán át az „önszociológia” kvalitatív problémáin és a vallásközi közeledések esélyein túl vezető kérdésekig, a társadalmi tények, identitások narratív modelljein és a színházművészeti világképváltozáson is túl a tévésorozatok szerelem-képéig vagy olvasáskutatások tudományos interpretációs korszakaiig sokféle tematika válik az összkép részévé. De ha a Tibori-életút, a „jól temperált” összhatások egyik legmélyebbjét, a zenei befogadás kérdését emelem ki Losonczi Ágnes írásának bevezetőjéből és záró szavaiból, akkor talán nem követek el súlyos vétséget, minthogy egyazon helyszínen és képzési formációban (a debreceni zenedében) voltak jelen életpályájuk kezdetén, s mindketten megőrizték élethosszan tartó zenei identitásukat is: „A mai társadalmi átalakulás különösen fontossá teszi azt a kérdést, hogy vajon az újonnan megnyíló művelődési és művészeti lehetőségekkel élnek-e az emberek, hogy a világ átformálása közben hogyan alakul át az ember, az ember belső világa, és hogyan válik képessé arra, hogy magáénak tudott anyagi javak mellett, magáénak akarja és vallja a művészet legnagyobb értékeit is. /…/ ’Voir pour prévoir’ volt a szociológia kezdeti jelszava. A mi társadalmunk szociológusa ennél tovább mehet: látni, hogy előre láthassunk, előre látni, hogy tehessünk, ismerni, hogy változtathassunk. Lemérni a tetteket, megismerni a következményeket, megmutatni, hogy a valóságban meddig jutottunk el, hogy segítsük azokat, akik tenni tudnak és akarnak: ez a munkánk célja. Mert nem mindegy, milyen zene az, amivel az emberek élnek, hogy valóban teljesebbé teszi-e az életüket, hogy a technika jóvoltából az életet mindenütt átszövő zene valóban építi-e az embert, vagy csupán a belső ürességet a külső zaj üres hangjaival csendesíti el” (256, 265. oldal).
Nos valóban, akinek szerencséje volt és ifjan „Muzsikában” élhetett, bárhová vetődjön élete során, a Zene vele marad mindig, mert a Zene is (nemcsak Párizs, melyről Hemingway írja ezt a húszas években) „vándorünnep” – ahogyan az életvilág kutatása is az, miként a társas harmóniák is. A zene vándorünnep-mivolta persze egy kicsit mitikussá is teszi azt, ami misztikus is, sültrealista is, szenvedély is meg szabály is, egyszóval azt a kalandot idézi meg, amely a találkozásból az élményt, a szabályból az érdemeset, az értékből a megvalósíthatót emeli ki. Losonczi Ágnes kötetvégi köszöntőjében is megfogalmazza ezt: egy életút, életpálya, szakmai és emberi időiség folyamata éppúgy sosem ér véget, amiként az emberi jótétemény szándéka, a harmóniakeresés vágya sem, az élmény sem, a befogadás, a hatások, az életvitel hagyatékával és egész eszköztárával együttes öröksége sem. De talán még a kultúrakutatás sem.
Nem eléggé magasröptű analógia ez, megengedem, de a szakmai mobilitásnak, a cselekvő alkotókedvnek, a kutató vagy oktató mintahordozásnak Tibori Timea esetében éppúgy megvan a maga emlékanyaga, összhatása, hozott öröksége és továbbadott élmény-értéke, mint az írásnak, költészetnek, a társadalom- vagy közösség-történeteknek, vagy közvetlenül magának a muzsikának is. Ennek az összhangzatnak „kollektív tudatát” persze a mindig is kreatív emberek alkotják-formálják-tartósítják, de köztük is első körben azok, akiket motivál, akik rákérdeznek, akiket foglalkoztat a jelenség hogyanléte. Tibori Timea épp ezt a megértő és fölbecsülő attitűdöt, a továbbadás és tartósítás esélyeit, a kérdezés felelősségét és fontosságát hordozta mindig is alapműködésében. Akár a debreceni Zenedében, akár a Művelődéskutatóban, akár Hajós kutatásakor vagy a művészeti alkotások befogadásának elemzésében, akár a szociológiai intézeti vizsgálatokban és vezetésben. A pálya ívét, az élet kanyarulatait nem veszem most itt elő, ezeket is részben taglalja-utalja a kötet számos írása, bibliográfiája vagy az életművet összefoglaló közlemény-jegyzék, de nem utolsósorban az életút-interjú is. A könyv – talán bizony nem véletlenül – a Kultúra, Közösség és Társadalom hármasában öleli át a tisztelgő írások fejezeteit, melyekkel biztosan csak válogatott kevesek szakmai összefogására merészkedhetett, de kétségkívül e tisztelgő kötet oly harmonikus együttműködés eredménye a kutatók körétől, amiképpen Timea mindenkori működésében is folytonosan jelen volt a partnerség, a megoldáskeresés, az egyensúlyok, összhangzatok lehetséges megtalálása. Ezt az összhangot, ezt a zenét, ezt a „sosincs vége” vándorünnepet csak satnyán lehet szárnyas szavakba foglalni – megmarad viszont a közös élményünk, a tanulmánnyal ünneplők és a lehetséges olvasók harmonikus lehetősége, hogy úgy muzsikáljon tovább, mintha tényleg sosem lenne vége…
1 Szerkesztette A.Gergely András – Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor – Kovács Éva – Paksi Veronika. MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont – Magyar Szociológiai Társaság, Budapest, 2020, 342 oldal
2 A teljes kötet letölthető innen: https://szociologia.tk.hu/uploads/files/2020/TTT_kotet_vegleges.pdf