Az alaphang, a nézőpont: (hangoló idézetként)
»Az „új muzeológia” mégsem varázsszó: és nem jelent semmit, míg nem kapcsolódik hozzá érzékelhető kritikai gyakorlat. Magyarországon jól ismert eljárás – az intézmények és az intézményeket fenntartó gazdasági és politikai hatalom részéről egyaránt – a „külföldön” bevált fogalmak verbális honosításával való fáradhatatlan bíbelődés. Ennek a munkának kitapintható felületei vannak: így váltak például a muzeológia konferenciák előadásaiban a kiállítások témaszövegei narratívává, de a látogatóbarátság és a fenntarthatóság is helyet keresett magának a magyarországi múzeumi szókészletben. Miközben sem fenntartani nem tudjuk intézményeinket, sem különösen barátságosak nem vagyunk. Arról már nem is beszélve, hogy a látogató semmi esetre sem a barátunk. Hiába használunk új szavakat, ha továbbra is kevés az érdemben értékelhető kiállítás- és múzeumkritika, ha fel sem kapjuk a fejünket egy varázsfogalmakra épített PPT előadás hallatán, amelyben sem tudás, sem gondolat nem csillan, kollaborálunk, menedzselünk és együttműködünk – papíron, pályázatban, önfényező előadásokon. A kritika helye és a tudásalapú módszertani fordulat ma még alig része a magyarországi muzeológiának. A reflexió nehezen kerül házon belülre, és ott sem érzi mindig jól magát. Hol van tehát az új muzeológia?«
Ezzel mint csöppet sem kevéssé provokatív hangütéssel kezdi bevezető írását az a tekintélyes hazai szakember, aki a néprajzi muzeológia talán egyik legsikeresebb megújítója volt az elmúlt tizenöt évben. Elgondolkodtató…, de nem bizonyosan mindenki számára serkentő is, hogyan látja a helyzet kihívásait, avagy más tónusban: követelményeit, normáit, értéktartalmait. Mert látja, mondja, csinálja, képviseli, írja elméletben és kivitelezi kurátor gyakorlatában, szerkesztett kötetekben, meghatározó tónusú új szakmai szemlélet serkentésével, korábban sosem volt kiállítások témáinak és megvalósításainak vállalásával. A szövegrészlet Frazon Zsófia bevezető írásából való, mely a Néprajzi Látóhatár egy tematikus számában az Új Muzeológiával foglalkozó kérdéskör egyik hangadó tónusává lett. Már induló mondatai is kellően közérthetőek, egyúttal bánatosan lehangolóak is, ha a kortárs múzeumi narratívákat megtestesítő témakört tekintjük, miközben a magyar nemzeti identitás építéséhez a magyar főváros legnagyobb közparkjába a magyar kormányzat érdekerői minden kétséget kizáróan múzeumi negyedet akarnak betelepíteni, s köztük a konvencionálisan elegáns, filmforgatási helyszínnek is üzletképes hagyományos Néprajzi Múzeumot is, melynek ehhez szinte kézenfekvően meg kellene újulnia:
»A hétköznapokban szeretünk mindent, ami új.
A hétköznapokban utálunk mindent, ami új.
A legfurcsább az, hogy mindkét mondat igaz. Amikor használati tárgyainkról gondolkodunk, szeretjük az újat, követjük a változásokat, a trendeket, a divatokat, igyekszünk együtt változni a világgal. De amikor a hétköznapi tárgyak múzeumba kerülnek, akkor nagyobb értéket tulajdonítunk a régi, patinás, korábbi és legkorábbi tárgyaknak. Gyanakodva figyeljük az újat és a mát. Más volna tehát a hétköznapokban és a tudományban a viszonyunk az újhoz, a régihez és a változáshoz?
Érvényes egyáltalán ez a reláció?
Az „új” jelző használata a tudományban – itt: a múzeumtudományban – egyfajta distinkcióra utal: a „régi” ellenében. A nemzetközi muzeológiai szakirodalomban a nyolcvanas évektől találhatunk rendszeresen írásokat a „hagyományos”, „régi” kiállítási gyakorlat átfogó kritikai megközelítésére, reflexiókat a kortárs kultúratudományként, kultúraelméletként felfogott muzeológia „új” szemléletére – egyfelől a műtárgyak, a gyűjtés, a gyűjtemények és a kiállítások, másfelől a múlt, a történelem, a történet és a bemutatás új módszereinek és lehetőségeinek megfogalmazására. A múzeum/kiállítás világában új korszak kezdődött. És valóban: megerősödött a szubjektivitás és a többszólamúság szerepe, gyakoribbá váltak a szerzői megszólalások, érzékelhetőek lettek addig nem hallott, ismeretlen hangok (pl. bennszülöttek, nők), amelyek új nézőpontot nyitottak, új és más (demokratikusabb) értelmezési lehetőségeket teremtettek az intézmények számára. De nemcsak a módszertani és a tematikus változások jellemezték ezt a diskurzust, hanem új gyakorlatok is: művészek, társadalmi csoportok kaptak teret és lehetőséget gyakorlataik kiállítótérre alkalmazására. Ez pedig nemcsak az alkotás és a (múzeumi) tudás, hanem a kurátori szerep és praxis átalakulását is eredményezte: az addigi ’előadás’ helyett dialógust teremtett a múzeumban a témák, a terek, a tárgyak és az emberek között. Látszott, hogy valami új és más lett a muzeológiában…«i
A szakmai folyóirat tematikus száma az elgondolkodtató „entrée” mellett Wilhelm Gábor, Fejős Zoltán, Hanna Foster, Nagy Veronika, Vass Erika, Ébli Gábor és Villangó-Török Ivett írásait közli, akik nem kevésbé néprajzosok, muzeológusok, szakemberek, kommunikációs újítók, serkentő szemléletű elhivatottak. Sorra véve a lehetséges kontrasztokat is, beleértve a Malraux-féle Musée imaginaire (képzeletbeli-képzelt-megálmodott múzeum) hatvanas évekbeli örökségét, folytatva a szolgáltató intézményi státusz és a raktározó gyűjteményi feladatkör konvencionális feladattudatával, majd az informatika korának közléstudománya révén megjelent kihívásokkal, s valahol a jelenben prognosztizálva a modern múzeum- és tárgyelméletek számos kérdésével fölhangolt teoretikus lehetőségeket, ide értve külföldi példákat, nemzetközi trendeket, szakmai alapvitákat és állami támogatási vagy társadalmi reflexiókat is – mindezekkel együtt persze a továbbgondolni valókra fókuszálva a tennivalók esélyeit. Kétségtelenül igéző lenne betűhíven végigkövetni a tanulmányok leíró és értelmező szempontjainak, a tudásterület akkori képviselőinek e tematikus számba formált összegzéseit, de kicsit kell csak belegondolni, mennyi változás és kihívás elé került azóta már a szakterület, s mily sebességgel száguld el mellette a kortárs muzeológiai gyakorlat a kicsivel mégis jobban támogatott kultúrájú európai országokban. S mert a szakterület képviselői nem első és egyetlen összegzésnek tekintették akkori közléseiket, hanem a feledhetetlen feladat, a kortárs kihívások keresése, megválaszolása és újabbak vállalása is céljuk volt, ez már szinte inkább történeti mérvű anyag... – a muzeológia is, a néprajztudomány is tipikusan a hosszú időtávú folyamatokban megült, olykor megrekedő tudásterület, mégis, az akkori publikációra előkészületek óta eltelt nagyjábóli tíz esztendő szinte kétségtelenül újrahangolta, újrakomponálta már az akkori kérdéseket.
Lehet, ez nem is marad rejtett norma abban a kötetben, mely öt évvel később (mint a szaktudományi célnak mégiscsak saját házon belülre betört) új szemléletmódjait reprezentáló mű látszik megfelelni a Néprajzi Múzeum „Tabula könyvek” sorozatában, mégpedig Többszólamú múzeum. Néprajzi múzeumi dilemmák a 21. század elején címmel. A könyv címlapfotója is részint ezt a több szólamot, sokhangú megközelítést, sokszorozódó kihívást tükrözi: múzeumbelső, életnagyságú emberfotókkal, bőröndökkel, világtérképekkel és migrációs ábrákkal, no meg Szent István intelmeivel az egynyelvű és egyszokású ország gyengeségéről. Talán ezért is lett a kötet a legteljesebb értelemben vett nemzetközi tónusú, példatárú, talányokkal jócskán egész Európát tükröző alaphangú, s ezzel a jövőt váró és befogadó, maga a Néprajzi Múzeum számára is útkeresést segítő, mutatkozási felületek sokasodását és nyitottságot elváró érdeklődőkre építő szemléletű.ii A nemzetközi tapasztalati tudás itt színes fotókkal bőven illusztrált, míves papíron nyomott kötetként nem csupán „látlelet” a muzeológia kortárs problematikáiról, de egyben mintakeresés is, mintakövetés-változatok gyűjteménye, a már várhatóan új helyére költöző Néprajzi adaptációs késztetettségének valamiféle próbatétele is. E felkészülési, megújulási, problémaérzékenységi gyakorlatról a kötetnyitó tanulmányként itt szereplő írás, A néprajzi múzeum jövője címmel (10-23. old.) egyik legfőbb üzenetként szólal meg: Clare Harris és Michael O’Hanlon szerzőpáros tanulmánya a kötetben szereplő tíz írás mintegy előhangjaként a múltjövő kirívó perspektíváit taglalja (mi a néprajzi múzeum, ki jár oda, hol találhatók ezek, kik dolgoznak ott és miért van szükség egyáltalán ilyesféle tüneményre?). A második közelítésmód, a párizsi Camilla Pagani politológus-filozófus írása már kihívó címével is a kulcskérdések érvényességét hangsúlyosan érintő, fókuszált kérdést vállal: hogyan, és egyáltalán vállalható-e a néprajzi múzeumok státuszában az új paradigmák követése, Az etnográfián túl: a „kannibál” örökség és új definíciók keresése mint feladat (24-43. old.)? A rövidre fogott válasz persze hosszú és tagolt, de alaposan okadatolt is a francia, kanadai, s egyéb etnográfiai múzeumok példáival, ugyanis a cél alapszinten is az lett a muzeológia, etnográfia számára, hogy „egy sajátos múzeumtípus és a modernitás jelenkori kapcsolatait áttekintve … hozzájáruljon az etnográfia és a néprajzi múzeumok közötti kortárs dialógusokhoz” az ilyesmikről elmélkedő kutatók és e kánont fenntartó vagy elősegítő intézmények között, a modernitásban mindezt pedig a szakterület „úgy használja a reprezentációra, hogy kiemeli etnológiai gyökereiben rejlő potenciálját – vagyis a másságot egy olyan dolognak tekinti, amelynek szerepe van a kulturális önértékelésben és legitimációjában…” – miként ezt már a római Vito Lattanzi kifejti írása elején A lehetséges világok múzeuma felé induló téziseiben (44-59. old.).
Az új muzeológia, ekképpen pedig a néprajzi-antropológiai múzeumok jelenkori változásának kulcskérdései között a szerkesztők (7. oldali) Bevezetője elé illesztett tematikus felhő a legnagyobb betűvel és a kiugró fogalmak bűvköréből leglátványosabban a többszólamúság, a migráció és a kontaktzóna fogalmakat láttatja jellemzőnek, mellettük a posztkolonializmus és a nemzet fogalmai tolakodnak a szekunder pozícióért. Lehet ez csupán illusztráció, vagy a kötet szövegeinek kulcskérdésekben mutatkozó előfordulás-buboréka, de a kötet címe sem véletlenül tartja ezt a többszólamúság-képzetet a kortárs dilemmák meghatározó kihívásának. Az intézményi, fenntartási és finanszírozási evidenciák mellett nyilvánvaló hangsúly kell essen a kultúrák és a társadalmak hagyományos megközelítésére, sőt ennek változására is. A francia Anne Watremez ezért is emeli ki Társadalmi múzeumi kísérletezések az elmúlt harminc évben című tanulmányával a múzeumok elődeit, a jobbára nemzeti tónusú vagy gyűjtőkörű intézmények jellegzetes vitáit a „tőlünk különböző” világokra fókuszálódó érdeklődés válságba kerülésével veti egybe: a „Másik múzeuma” a mondializáció, a globális kommunikáció és az erősödőnek érezhető migráció révén immár kiszabadul a „Mi múzeumunk” kollektív identitást tükröző kontraszt-képéből, és egyre határozottabban válik a társadalmi múzeum igényének utolsó megbízható helyszínévé, ahol azonban a „szakítás” vagy az „újrapozicionálás” muzeográfiájának, a tudás és a nyelv dekonstruálásához vezető új dilemmák megvallásának kell hangot kapnia immár, hogy a jövőbe még valamelyest is vetett bizalom intézménye maradhasson, melynek ez továbbra is vállalt feladata lehet (60-73. old.). Persze az itt és így kiemelt idézetekkel, kiragadott félmondatokkal ugyanakkor nem sokra megyünk, hisz a másságok iránti érdeklődés és a saját iránti elköteleződés nemcsak a feltárásban, gyűjtőkörben, a régi gyarmati területekről érkező ritkaságokban gyökerezik, hanem a befogadó közeg milyenségében is visszhangra vagy érdektelenségre találhat. Az információ és a technológia kora azonban mintegy túllendíti a kiállítások és tematikus gyűjtések felelőseit a „neokoloniális együttműködés” problematikáján, hogy „a múzeum mint kontaktzóna újragondolva” témakörrel tegye próbára a partnerkapcsolatokra épülő közvetítő szándékot, mely nem mindig a „formális megegyezés” kérdése csupán, amiként „a kisajátítás retorikája” azt sugallaná – ahogyan azt az amszterdami Robin Boast megfontolásai deklarálják (74-95. old.). S mintegy megkoronázza mint érvet a belga Királyi Közép-Afrika Múzeum esete, melyet a szerző, Bambi Ceuppens Gyarmati alattvalóktól és tárgyaiktól az állampolgárokig című írásával illusztrál. Ő is kontaktzónaként beszél a belga társadalom gyarmati uralom utáni amnéziájának, szembesítést kerülő viselkedésének és a kommunikatív emlékezet rangját hitelesítő kulturális mérlegelésnek, történelemidézésnek társadalmi vitáját jellemző motívumokról, immár a múzeumra háruló társadalmi konzultáció feladatáról is (96-114. old.). Merthogy a néprajzi múzeum, mely nemcsak a helyi (gyűjtőköri értelemben és „birodalmi” értelemben vett) diaszpóra-közeggel kell hangot, a modernitás igényével társult megoldásokat találjon, de új szerepkörével bővítve magával a kulturális legitimációval is, amely értékeli, fenntartja. Talán nem véletlen szerkesztési megoldás, hogy a nemzet bűvköre lett éppen e gondolati ívbe ágyazottan a soron következő tanulmány, melyben a tübingeni Joachim Baur Múzeum és nemzet tárgykörében taglalja a migrációk muzealizálásának kérdéskörét (115-129. old.), az „elképzelt közösségek” és a sokszínűség egymásközti viszonyának új látószöget igénylő, kritikai interpretációt serkentő belátásait, „a nemzet színpadain” megjelenő új szereplők méltó legitimitásának elfogadásra való mivoltát.
A nemzetállamiság és a nyilvánosság új színpadaiként is fungáló múzeumok immár megkerülhetetlen kérdései a mának. E kölcsönös föltételezettségben álló viszonyrendszer részint a múlté, részint azonban a posztkoloniális és kozmopolita új világok jövendője is – ha van még ilyen muzeológiai jövőkép egyáltalán. A newcastle-i egyetemi kutató, Rhiannon Mason tanulmánya épp erről fogalmaz meg alapszempontokat Nemzeti múzeumok, globalizáció, posztnacionalizmus: egy kozmopolita muzeológiai elképzelés címen (130-161. old.), jelezve a dilemma részbeni megoldását is: „Ahelyett, hogy túllépnénk a nemzeti múzeumon, véleményem szerint az a feladatunk, hogy belülről tegyük kozmopolitává”. Ez pedig nemcsak filozófiai vagy szociológiai kérdés, történeti vagy pszichológiai kihívás csupán, hanem a felelősség komolyan vételének minimálprogramja, Nem a társadalom helyett vagy „fölött” kell kulturális miliőt teremteni, hanem a társadalomban, a befogadó, változó, migránsokkal kiegészülő, globalizációhoz egyre inkább alkalmazkodó népességgel közösen – mert immár Ők „a helyiek” – ha tetszik ez nemzeti programoknak, ha nem. Szomszédai vagyunk egymásnak, vagy erre kell képessé válnunk, ha nem akarunk idegenek maradni a világban. Az idegenség elleni küzdés része persze a „helyivé válni” közösségi célrendszere is, melyet a koppenhágai történész Jakob Ingemann Parby exponál a helyi állandó kiállítás szempontjainak és a modern kori munkamigrációk másfél-két évszázadának elemzése alapján Múzeumi identitásdekonstrukciók és -rekonstrukciók migrációs tematika segítségével címen (162-185. old.). A „koppenhágaiság” historikumának áttekintésével egy „alternatív diskurzust kínáló” kulturális interakció esélyéről számol be, melyben a „címzett” az állampolgár, a dán bevándorlás-politikai gyakorlat eltervezői és kivitelezői, valamint a bevándorlók egyaránt lehettek – de ehhez „a nemzetállami paradigma” erősen beágyazódott gondolkodásmódját kellett elutasítani, és tér, kultúra, mobilitás, a gyűjtemény mint integráló feladatot is vállaló intézmény harmóniájának kialakítását pedig erősíteni. Csakis így maradhat a múzeum a 21. század „transznacionális és kozmopolita” identitás kialakításában is felelős közeg. Ezt pedig már a kötet utolsó írása folytatja „reflexív elemzés” révén az észt Svetlana Karm és Art Leete tanulmányában, akik Az etnográfiai látványosság etikája tárgykörében érvényesítenek az észt és nemzetközi diskurzusban hermeneutikai igényű látásmódot. Új kiállítások, állandó tárlatok és időszakiak összehangolt szemléletmódját egy értékrendbe illeszthető folyamatként, történeti szereppel kiegészülő múlt-jövő folytonosság értelmében analizálják (186-207. old.), részint „egyfajta saját magunkra irányuló etnográfia” reflektív és elemző kísérleti státuszát pontosítva, amely akár a néprajzi tárgyak gyűjtése, feldolgozás, tárolása, kiállítása szempontjából is etikai fenntartásokkal, néha kételyekkel is jár – de „a bizonytalanság és a kétely etikus szemléletű elsajátítására és etnográfiai kiállítások innovatív megoldásainak kutatására bíztathat” (202.). Ez pedig a konzervatív elvárások, a vágyott újítások, az esztétikai minőség mellett is „etikus látványosság elméletét” kidolgozva lehetséges csupán.
A kötet itt csak futólag jelzett témakörei nemcsak meggyőzően interdiszciplinárisak, internacionálisak, s ebben az értelemben kozmopoliták is, de kiválóan megidézik és meg is erősítik a Frazon Zsófia írásából vett bevezető dilemmákat: szeretve a régit, szeretve az újat, patinásan új eszköztárhoz is ragaszkodva – jó esetben és elszántan – teremtünk kontrasztot az idővel, a tudományterületek és módszertanok, a megismerés esélyeinek változataival, a kortárs kihívások kezelésének feladattudatával. Az Új Múzeum egyúttal mint új muzeológia ezért sem idegen az új korszak szubjektív és többszólamú ismeretlenségének befogadásától. „Ez pedig nemcsak az alkotás és a (múzeumi) tudás, hanem a kurátori szerep és praxis átalakulását is eredményezte: az addigi ’előadás’ helyett dialógust teremtett a múzeumban a témák, a terek, a tárgyak és az emberek között. Látszott, hogy valami új és más lett a muzeológiában…”. S e kötetiii is más és új lett a néprajzi muzeológia amúgy sem érdektelen tudományterületén. Jövőjéhez, átalakulási és gazdagodási esélyeihez ilyen eszmélkedések, számadások, mutatkozások kétségtelenül garanciálisan járulnak hozzá. Ahol képre képek következnek, tárgyakkal a szavak és szimbólumok szövetkeznek, az értékekről formált közöny helyére pedig új elszántságok következnek, ott immár az új muzeológiának, s e téren elsők között is a Néprajzi Múzeumnak értékes, izgalmas perspektívák nyílnak…
A. Gergely András
i Frazon Zsófia: Ú mint új muzeológia. In: Új muzeológia – kortárs múzeumi narratívák. Néprajzi Látóhatár, 2013. (22. évf.), 2. sz., 4-6. p. A teljes kiadvány elérhető itt: http://hdl.handle.net/2437/215329
ii Tabula könyvek 15. Szerkesztette: Foster Hannah Daisy, Földessy Edina, Hajdu Ágnes, Szarvas Zsuzsa, Szeljak György. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2018. 210 oldal
iii …mely – nem utolsósorban érdemes hangsúlyozni – letölthető innen: https://neprajz.hu/binaries/content/assets/kiadvanyok/tobbszolamu_tabula_15.pdf