„…Legyen bennünk a Tóra szeretete és az Ég félelme…” – hangzik részlete a mádi zsinagóga Tóra-szekrényének főpárkányán szereplő feliratnak, melyet a szerzői előszóban a „tikun olám”, a világ jobbításáért vállalt feladat magunkra vételének kötelezettsége követ. Maga a kötet talán ebben a harmonikus teljesítményben, a zsidóság megcselekedte építő munkának, az elhallgatott valóság helyetti kimondásnak, az értékek megbecsülésének és közös hazában lehetséges fennmaradásának reménységével íródott. „Olyan kulturális örökségről szól ez a könyv, amelyik, mint a menóra, noha a múltban fénylik, mégis előrevilágít” – fogalmazódik meg a Miről szól ez a könyv? előszavában.
A könyv Szunyogh Szabolcs Magyar menóra. Zsidó emlékhelyek Magyarországon című munkája.1 Nem „munka” valójában, hanem temérdek feladat egymásra-vállalása, képtelen misszió követése, a menóra fényében annak követése, amit a magyar zsidóság tárgyi, kulturális, kultikus, írásbeli, szellemi, intézményi, értékrendi örökségben felhalmozott. A Tóra szeretete a kalauz belső íve, és mintegy tóraköpeny, körülveszi félelme annak, hogy a sötétlő egek képesek olykor elfedni, beborítani, elsiratni, elsodorni is azt, ami hagyaték, mentális és morális érték, felhalmozott kincs, közös értékrend öröksége. „Csekélyke” 436 oldalas kötet, a Szerző saját sokszáz fotójával, fekete-fehérekkel és színesekkel, három nagyobb szerkezeti egységben: az elsőben Budapest, a másodikban Nyugat-Magyarország, a harmadikban Kelet-Magyarország összes városainak, települési örökségének történeti, vallástörténeti és örökségtörténeti mustrájával. „Kalauz” ez, a szó szikárabb szótári és kézikönyv-értékű forráskiadványa értelmében egyaránt. Az Abda határában álló Radnóti-szoborra egy oldal jut, a szegedi zsidóságra mintegy húsz. De a külső és belső, olykor a láthatatlan vagy rejtett örökség is részletesen megjelenik a kötet lapjain, temetők, emlékművek, zsinagógák, kegyhelyek, hitközségi iratok, kollektív emlékezet megtestesítői, hitéleti szereplők, ezek életműve, sorsa, írásos hagyatéka is, minden témakör/település vonatkozó szakirodalmának válogatásával kiegészítve. Szabatos ország-kalauz, a Tóra szeretetének és tiszteletének tónusában elbeszélve. Alázatos, aprólékos, szorgos, elkötelezett munka, helyenként a személyesség tónusában (…pécsi diákként a pusztuló zsinagóga impressziójával – és a mégis megőrző emlékezet teljesítményére figyelmeztetően!), máshol meg tizedmásodpercre pontos sportteljesítmény regisztrálásával, történelmi adatok és összefüggések tájrajzával, temetők elérhetési útvonalával, szinte kulcskarikával… Az emlékezeti munka bizonysága. Nemcsak úgy és az érték benne, ami épület-statikai bizonyság, hanem az is, ami elpusztult, amit már csak a tikun olám megtartása segít hagyatéki kinccsé válni. Tanárember publicisztikai elkötelezettsége, rádiós műsorvezető aprólékos feladattudata, hagyománykövető és örökségmentő misszionárius nyílt ismerkedése az örökséggel magával és a Tóra mindenkori tiszteletével. De benne van az Ember tisztelete is, a kultúra, a história, a túlélés méltóságának és fenségének tisztelete is. Talán leginkább a menóra fénye van benne, mely hív is, felelősen elkötelez is, megvilágít is, tartósít is. Azzal a feladattudattal, melyet a küldetésesség mellett a zsidó etika másik alapkomponense, az élet védelme mint kötelesség tesz megkerülhetetlenné. S az élet védelmének olykor a cáfolata erősebb volt, mint szakrális érvénye, amikor a magyar és zsidó, zsidó és nem zsidó találkozás évszázadai halmozódtak. De az élet védelmének a tradicionális értékrendben éppúgy, mint a kortársiban, szerves része a hit védelme, a mentális örökség védelme, az értékek védelme is. Szunyogh Szabolcs ezt követi, ezt tartja, ezt tartósítja és adja tovább, mutatja föl mint elköteleződése kőtábláját. Erős misszió, kitartó kutatás, végtelen szorgalom, végenincs elszántság kellett hozzá. Eredménye pedig a félszáz oldalon csupán útkeresés, „kalauz” a kultuszhoz, kereső a fennmaradt értékekhez, adatsor az emlékezethez. Nehezen pótolható lenne, ha nem lenne…
A kötet hátoldali szövege erre jóval pontosabban utal, hadd idézzem – ahogyan Szunyogh Szabolcs is minden Klubrádiós műsorát idézettel kezdi: „Nem is olyan régen, apáink és nagyapáink idejében élt itt egy virágzó, gazdag, kulturált és nagy létszámú zsidó közösség. Mintha nyomasztotta volna az utókort az ő kulturális örökségük: az épületek közül kevés maradt meg, mert sokat lebontottak, felrobbantottak, illetve átépítették azokat. Köszönet azoknak a településeknek, ahol másképp döntöttek: kincset mentettek meg.” Nos igen, a köszönet jár annak is, aki e köszönetet megfogalmazhatta és a fénylő úton maga is eljutott a megmentés szándékáig…
A fénylő utak és rövid, vagy sikertelen formálódások egyik legpompásabb példájával szolgál Szunyogh Szabolcs Amrita Sher-Gil személyéről és festészetéről, életéről és sokértelmű hódításairól szóló kötete, mely nemrég jelent meg. A „szem érzékisége” és az indiai színek-tájak elbűvölő szenvedélyessége mint témakör bizonnyal nem csupán az apai ágon erdélyi zsidó család sarja, a mexikói Frida Khalo művészetével rokonítható, félig magyar, félig indiai Sher-Gil művészetének, hanem az életútja, párizsi évei, indiai képei, az európai művészet indiai mintáját megteremtő rövid élete alapján válhat példázatossá, a magyar mellett poétikai értelemben is vehető nemzeti kincsként értékesülő értékké. Látható, hogy Szunyogh Szabolcsot fölöttébb érdeklik a művészeti létük mellett etnikai, kisebbségi, alternatív életvitelt is kialakító, új értékrendet teremtő személyiségek, akiknek hol vallással, hol költészettel, hol életviteli sajátosságokkal együttes léte valamiképpen szétsugárzik koruk művészetére, társadalmára, kulturális világaira. Zsidó nők című könyve, mely éppenséggel a tizenharmadik műve immár,2 szinte címlapján hordozza ezt a bűvös összhatást: ábrándos arcú fiatal nő, a szeméről sem olvasható le, hogy filmsztár, elhagyott lady, bűvös fenomén, szerepjátszó hamiska, aranykarkötős topmenedzser, regényfőszereplő vagy mi más is. Egyszerre elvarázsol és rettent, nem tudod eldönteni, mi hiányzik neki, mitől olyan búval áldott vagy szomorúságra termett. Annyi adottság volna benne, amennyit mások seregnyien sem tudnak összehozni – akkor meg mi a gond.
Márpedig talán egyértelmű a válasz a címlapkép „kérdésére”. Újságírós válasz, nem köntörfalaz, ügyesen kérdez, hogy igen/nem feleletet hallhasson, rövidre zárjon, pontosítson, eligazítson. S ennyiben telitalálat a címlap és elgondolkodtató a cím is. Ki ez? Ki a „zsidó nő”? És ekkora általános alanyban, többszörösen többes számban? És éppen mostanság, amikor a „genderes” korszak dúl a magyar belpolitikában és európai korszakos politikákban, amikor minden a fokozatosan elszomorodó magányok híreiből áll össze, vallomások, regények, filmek, női szerepkutatások, identifikációs nyűgök, mozgalmár elégedetlenségek, „#MeToo!” kampányok és új szüfrazsett korszakok hevülnek egyre hangosabban?
Valamivel több mint egy éve éppen ez volt rejtett és látható témaköre egy konferenciának, ahol a jelenlévő szereplők többsége éppen zsidó nő volt. Kutatók, egyetemi oktatók, filmrendező, pszichológus, néprajzos, irodalomtörténész, szociológus, sokféle, a hívő feleségtől a rabbinőn át a képzőművészig. A témakör pedig éppen ez volt: mi ma a zsidó család, mi volt, milyen eszmények mentén szerveződik, milyen hitélet, magánélet, családi élet, vallási élet, társadalmi helyzet jellemzi…? S főként: mi volt, mi ma, s mi lehet a nők szerepe? A „jó feleség” státusz? A „jidische máme” rang? Az örök hitves? A praktikus szolgálólány? A hitéletben elmerült férj mellett a mindent megoldó gyakorlatias lény? A háláhikus szokásokat szigorúan követő élettechnikus? A rejtőzködő bálvány, az örök tündér, a fakanalas meselény? Démon? Múzsa? Maga is művész, elvont alkotó, elbűvölődött cselekvő, sztár vagy legalább hajnalcsillag…? Mert hát az általánosító képzet, a végtelen többes szám, a „bárki közülük” érintettsége, a kezdete-sincs történeti örökség és biblikus tradíció legfőbb értéke, évezredek személyisége a kulcskérdés itt. Talán – vagy mégsem. Merthogy ilyen nemigen van. Azaz mégis – s a kötet erről, ezekről szól.
Maga a kiadvány szerkezete szinte magazin-lapozó igényű. A zsidó nő …a Bibliában; …a vallásban; …a testi szerelemben; …a démonok között; …a mesés királyságban; …az operában; …a történelmi regényben; …sportban, harcban, izraeli irodalomban, festészetben, tudományban, politikában, satöbbiben. Húsz fejezetben. Helyenként fekete-fehér képekkel, ívenként beékelt színes képoldal-párokkal. Életpályák és sorsok, sikerek és fájdalmak, vonzások és szerepek, bűnök és büntetések, vádak és titkosságok, börtönök és fények, megítélések és önalkotó szándékok, humor és irónia, készség és képtelenség, judaizmus és kereszténység, modellség és üvegplafon. Mindez együtt, háromszáz oldalon. Hiteles és informatív is, de nemegyszer veszélyesen tudálékos is, olykor még felszínes is. Úgy tud, ahogy tudni lehet valamit is „a” zsidó nőről – de azt és úgy, amit csak olyasvalaki tudhat, aki nem a zsidó nőket kérdezi, hanem a róluk vélekedőket. Ügyes, színes, szélesvásznú – de épp ettől veszélyesen általánosító, kivetítő, elvonatkoztató is. Ugyanis a cím többet is kínál – meg oktalanul elnagyoltat is. Ismeretet éppúgy, mint vélelmet és víziót. Eszményt és bálványt éppúgy, mint szovjet börtönt és bibliai reménytelenséget. Aranyékszert és történelmi traumát. Égbemenetelt és szánalmat egyszerre. Angyalt és kiszolgáló cselédszemélyt, hites társat és elbűvölő világtehetséget ugyanakkor.
A kérdés (mármint nem az érintett nőké, hanem a recenzensé): mit tudhatunk „jobban”, mit máshogy, vagy pontosabban, talán árnyaltabban, talán más szempontból, korrektebbül, szakszerűbben? Mitől direkten nekünk, s nem épp másnak szól ez a kötet? Korosztályi, vallási, kulturális, nemi, történeti, szociológiai, közviselkedési színtéren kire fókuszált ez a mű? Szól-e egyáltalán, s ki az a valaki, akit a szó elér, eltalál…?
De annyi egyhamar bizonyossá válik, hogy szinte minden oldalán ezernyi tanulnivaló van benne, ami lehet, talán csak rám vall, de még igen sokan lehetnek hasonlóképpen. Zsidóknak talán nem szól, mivel ilyen elvontan általános felekezeti-kulturális lény nincsen is. Ugyanarról a bibliai szövegről, Tóra-idézetről, Magyarázat-részletről keleti és nyugati, északi és déli, öreg és fiatal, orthodox és neológ, hászid és askenázi zsidónak más és más értelmezése van akár ugyanarról is. A „zsidó nőknek” megint más, koronként, helyenként, közösségenként, háztartásonként is eltérő, szakmai területeket és érvényesülési utakat, pályákat, hivatásokat és értékrendszereket is belevéve még sokszorosan több. A zsinagógánként más normarend, a karzaton és földszinten is más normák, a családonként eltérő mintázatok megint csak végtelen skálát adnak, ahol a mesebeszéd, a kultúratörténeti idézet-válogatás, a szelektív történeti elbeszélés, a változatok változatainak változatai éppúgy élőek, mint a példázatok vagy a viselkedési törvények kimunkált rendszere, a hétköznapi életre vonatkozó 613 szabály előírásos követésének ezernyi módja.
A címlapról visszafogottan kacérul ránk tekintő Hedy Lamarr, a harmincas évek első olyan színésznője, aki a testi erotikát is vállalta és a meztelenséget is – vajon lehet-e mint „zsidó nő” a fogalom hordozója? S lehet-e kortárs izraeli vagy amerikai sportoló, politikus, amszterdami rabbi, opera-díva, festőművész vagy regényíró is az?
Lehet, csak álcázottan szigorú vagyok. S lehet, a kötet épp ezekkel a talányokkal kecsegteti a címre reflektáló olvasóit…! Nem „szakkönyv”, sőt nem zsidó szakirodalom – de olvasmányos, színes, változatos közelítés attól, aki már írt könyvet antik mítoszokról és Arany Jánosról, Jákob csillagáról és Jézusról, boszorkányszombatról és magyar menórákról, Amrita Sher-Gilről. És változatos közelítést igénylő munka mindazok számára, akik minderről egy film-előzetes vagy egy operai librettó-részlet néhány során túl is tudni akarnának valamit.
Az ismertető címébe emelt körvonalak közül alighanem a sztárok, filmcsillagok, világló személyiségek kötete ez. A teremtmények léte és „valósága” éppen a részletekben, s nem „a zsidó nők” mibenlétében, hanem hogyanlétében lakozik. Egy kicsit úgy, mint a klasszikus szakmai vitában az alapkérdés – hisz tradicionálisan a zsidó férfiak minden reggel azt imádkozzák: „Áldott vagy, örökkévaló Istenünk, a világ királya, hogy nem teremtettél nőnek”. Lehetne mondani: akár zsidó és nem zsidó feministák, vagy más vallások hívei, esetleg laikus kívülállók egyik hangzatos és folyamatos érve éppen ez áldás zord kritikájában fogalmazódik meg, ugyanis a fohászról alkotható felszínes alapélmény hangozhat akár vádként, mely szerint „a zsidó vallás elnyomja a nőket”, illetve a nőt valami alsóbbrendű, káros lénynek mutatja ezzel. Ugyanakkor több vallásfilozófus/vallástörténész/rabbi sugallta vélemény szerint is a veretes szentírási szövegek alapján kimondható: a „bibliai időkben” a nő szimplán csak „tárgy” volt, idővel később vagyontárgy, s csak jóval azután lett kifejezett érték is. A közbeszédben ma már kihívóbb a nemek közötti egyenlőség szükséges evidenciájára hivatkozó érvelésmód, ami szerint válaszképpen akkor volna a reggeli fohász individuális értékrend alapján jogszerű, ha a nők az ellenoldalon azért fakadnának hálára: Áldott vagy, amiért nem teremtettél férfinak…! Csakhogy az áldás női verziója mégis így hangzik: „Áldott vagy, hogy akaratod szerint teremtettél”!
E kötetben az „akaratod szerint teremtettség” talán kevésbé dominál, mint az önkreatív, saját imázsát okkal és komoly műgonddal megteremtő sztároké. Szerepek és korok, divatok és kérdések, válaszok és talányok kies körei. Talán ez a kötet lényege és legfőbb tartalma. S ha a tradicionális értékrend szigorúbb követése és részletesebb judaisztikai bemutatása ezt az „ismeretgyarapító” szándékot nyilván még számossal kiegészítheti is, de a konvencionálisan, sőt értékrendi értelemben is „általános” tudás mégis közelebb áll a rákérdezéshez, mint a kóserság, a hitéleti vagy mindennapi tevékenységek végtelenül széles ismerethalmazára rákérdezés olvasói gyakorlatához. Annyit mindenképpen sugall és elfogadtat, hogy a zsidóság sosem csupán önmagában élet, hanem mindig is interakcióban, kölcsönhatásokban volt társadalmi-földrajzi-szakrális környezetével is, ahol tehát a kötelmek rendje más volt – ha a női szerepfelfogások skálája nem is okvetlenül árnyaltabb. Az árnyaltságot azonban a szereplők adják – mind és egyenként is. A zsidó nők. No meg azok, akik e helyzetet, a kérdéseket, a lehetséges válaszokat, a tudástörténeti szempontokat végiglapozzák a kötetben. „Az arany birtokában…” fejezet éppúgy, mint a filmdívák vagy popzenészek fejezetei, az iparművészet vagy az opera-színpadi jelenlét éppen ahhoz ad rendezett, szakszerűen elbeszélt ismeretanyagot, amit a cím burkolt kérdése nem fogalmazott meg. Mert ha „úgy általában” zsidó nők nincsenek is, a maguk egyediségében háromszáz oldalnyi alakváltozásban mégiscsak vannak. A gyémántos-aranyos karkötővel fölékszerezett filmcsillag pedig éppúgy lehetne az Ószövetség szereplője, mint a Pátriárkák könyvének, a Példabeszédek könyvének vagy az Újszövetség Mária-alakjának modern változata. S ha a cím veszélyesen általános is – a veszély vállalása csökkenti a félreértés kockázatát. Így hát Szunyogh Szabolcs könyve a nő-képek archaikus változataitól a kortársakig lapozza végig a női ideál és szakrális változatainak kultúratörténeti sajátosságait. S ha a „mit adtak” nekünk kérdésre a válasz ezerféle is, a „mit kaptak” válaszlehetőségei között immár ott van a Szerző saját válaszkészlete is. Kicsit visszafogottan – de mégis. Ha más nem, adódik a válasz: ím, ezt a kötetet kapták mindazért, amiért azok, akik. S lehet, ma már talán ez sem kevés…
A klasszikus polgári létfelfogás mellett a modern állapotrajz is folytonos kísértése a korszakos témakörök kutatóinak, feldolgozóinak, mely törekvésben mindig ott van az út, az igaz út másik, napsütötte felén az árnyékos oldal ellentétes tónusa is. Hitek, hagyományok, kultúra – minden csak (vagy sokszor csakis) attól függ, hogyan beszélik el… – az igaz utat keresve és nem mindig meglelve.
E kísérlet közvetítője ezúttal „véletlenül” éppen megint Szunyogh Szabolcs, aki az utóbbi pár évben több nagy monográfiát is útjára bocsátott. Egyik sincs messzebb vagy közelebb, legföllebb a térben, de nem a hagyomány terében, inkább a közelítés mélysége és kiterjedése színterén. A kézre eső mű most Jákob csillaga. Zsidóság: vallás, hagyomány, kultúra címen jött ki,3 s már magában szemlélve is tükrözi: „vagy vannak érveid, vagy nincsenek”, de igazad bizonyságára csak érveid erejével van módod… – ahogyan rabbi Eliézer a minden racionalitások mellett az Úr segítségét is igénybe vette, s mihaszna módon remélte a bizonyítás eleganciájának győzelmét. Valahogy így áll kézre ez a kötet is, mely már fülszövegében erre a tantörténetre utal, miközben első főszöveg-mondataival is az igazság tanítására, ennek felelősségére, meg a téveszmék hatására utal. A napsütötte és érthető oldalra, meg a sötét erdőre, melyben az igaz út is ott rejlik, de megtalálni mégsem könnyű.
„Csillag származik Jákóbból” (4 Móz 24,17) – a kötet mottója, alighanem méltó címválasztása is ez. Kontrasztképpen már az Előszóban is megjelenik a szerzői aspektus tágabb, tudomány, tudás, igaztudás felé megteendő lépéseinek rövid első foglalata: „Az igazságot kellene tanítanunk az iskolákban, de mi magunk is téveszméket tanultunk. Ez az ország is sokgyökerű, több etnikum közös műve. Amikor a Kárpát-medencében együtt élő nemzetiségeket nézzük, azt találjuk, hogy róluk csak az ellenük vívott háborúk kapcsán tudósítanak a tankönyvek. Ez torz nézőpont: csőlátást okoz, az idegengyűlölet és az önbecsapás alapja.” (7. oldal).
Legyen. Szerzői aspektusként megkockáztatható. Magánvéleményem szerint ugyanakkor éppen az hiányzik az efféle összegző felhangolásból, ami a megismerés alázata, a felfedezés öröme, a tudás fénye lehetne. „Az igazságot” nem lehet tanítani az iskolában – ha sok nép sokféle története halmozódik egymásra, sok szöveg és sok szokás, emlék, törvény, kényszer és boldogság kusza halmaza folyik egymásra, akkor csak sokféle, többrétegű, változó biztonság-bizonyosság van, nem pedig „az” igazság. S van, amiről – mondjuk Thalész tétele vagy a Thermidor-korszak áldozatai – nem lehet iskolában sem „nem-igazságot” tanítani, mert nemcsak a tanári presztízs, az érettségi vizsga, a világ rendje áll a fejére, hanem a tanár maga is. Hogy „mi magunk” milyen téveszméket tanultunk (mármint miről? a periódusos rendszerről? a rovartani alaptudásról? a folyók földrajzáról? Csokonai rokonairól?), azt csakis akkor lehetne így kimondani, ha részleteznénk is, mi a mondat tárgya. Minden ország (ország? esetleg a története? népességhistóriája? etnokultúrája? népeinek vándorlástörténete?) sok gyökerű – ez nem lenne nóvum, még a Szentírás korában, a Talmud világában, a népvándorlások időszakának folyamatában és azóta is, egészen napjainkig. Népeinek története pedig nemcsak az osztályharcok, vallások, szubkultúrák, téveszmék, vándorideológiák története, hanem bizony a háborúk ősi és modern, csőlátással együttes és drón-támadásokkal is modernizált idegengyűlöletek állandósága is.
Szunyogh Szabolcsból már a kötet első oldalán a történész, a tanár, a publicista, a rádiós, a lényegkimondó, a forrásfeldolgozó, a kérdező ember tolakszik elő. Az első könyvoldal második felében már enyhíti is a publicisztikus felütést: ez a könyv „ebben szeretne segíteni. Bemutatja a zsidó vallást, az ünnepeket, a szokásokat, a kóserság törvényeit, a zsidó életvitelt, a zsidóság szent könyveit: a Héber Bibliát és a Talmudot, a zsidóság külföldi és hazai történelmét, a fontosabb magyarországi zsidó műemlékeket, a legismertebb antiszemita vádakat, kiindulópontjaikat, következményeiket és cáfolataikat, a legfontosabb, a zsidósággal kapcsolatos történelmi személyeket, és képet rajzol Izrael Állam életéről is…” (7. old.). Továbbá: a könyv címe „egy bibliai idézetre utal, amelyet a zsidók és keresztények egyaránt a remény jeleként értelmeznek… /…/ Különböző utak vannak a világban, különböző utakon járunk, de már eljutottunk oda, hogy tudatosan választhassunk közülük. A választásban kíván segíteni ez a könyv.” (uo.)
A kötet 353 oldal. Szunyogh Szabolcs ennyi betűvel elmondja a vallást, az ünnepeket, a műemlékeket, a történelmet, a konfliktusokat, a neveket, intézményeket, meg még ráadásképpen Izraelt is. Áldás rája, tegye. Sokaknak lehet szüksége erre. A tizennégy fejezet egyfajta „kalauz”, szakrális útikönyv, felekezeti étlap, függelékében az időszámítás „előtti” 1540-től időrendi táblát kínál 2013-ig, tizenhárom hitágazatot sorol föl, további ajánlott irodalomban 146 forrásművet nevez meg, mintegy felük-harmaduk idegen nyelvű, s elvétve akad csupán „nemzsidó” szerző és kiadás. Színes képek is fejezet-közi mellékletben találhatók csokorba rakva, fekete-fehér képek viszont szinte szövegtagoló funkcióban sok helyütt.
Az „igazságot kéne tanítanunk az iskolában”. Ennek morális céljával mélyen egyetértek, kivitelezési metódusával szemben bőven vannak kételyeim, de magamra érvényesítve úgy vélem: az igazságot kéne írnunk a könyvismertetőkben. Az én igazságom (s nem „az” igazság) annyi, hogy szépecske, ízléses, óriási adag saláta ez. Impozáns munka, de ha a szak- és forrásirodalmi ajánlót nézem, arra még egy betűrend sem fért rá, a szaktanulmánytól a filozófiai vagy pszichológiai esszétől az izraeli regényig, Holokauszt-szöveggyűjteménytől az Agyagtáblák üzenetéig geze és mice vegyesen, kibogozhatatlanul halmozva, ahogy kézre jött. Mintha a tanító bácsi kicsit felkészületlenül jött volna az órára. Pedig, mennyi betű és mennyi felelős szó, kép és nevezék, utalás és fotódokumentum…! Ám amit nem látok eldöntve: kinek szól mindez? Keresztényeknek és békülőknek? Kíváncsiaknak és moderáltaknak? Tudás-éheseknek vagy habzsolóknak? Útra kelőknek vagy ágyban utazóknak?
Talán nem zsidóknak. Ez az első válaszom. Talán nem jesíva-növendékeknek. Talán nem Talmud-iskolásoknak, nem is református lelkészeknek, nem nazarénusoknak vagy vaisnavistáknak. Nem görögöknek és nem „négereknek”. Nem izraelieknek és nem magyaroknak, nem kunoknak és nem is besenyőknek. Végre egy igazság, amely nem csőlátást okoz, bár a csőlátást mégis használja. De nem idegengyűlöletre – amelyről persze nemigen mondja el, mi szerint idegen a más, mi racionalitása van a gyűlöletnek, amikor önmaga ellen fordul, s mitől nem önbecsapás az, ha humorral sikerül elütni a pusztulás fenyegető rémét, az üldöztetés sok évezredes hitvallását.
Kell az ilyen könyv. Azt hiszem alapkönyv. Nem azoknak, akik „belül” vannak, s nem úgy, ahogyan ők írnák meg a maguk részigazságát…, de „valamely igazságok” sok ponton találhatók benne. Talán leginkább magyarázatok magyarázatainak bemutatása, könnyített változatban. Hogy ne téveszméket tanuljunk legalább…
Menórák, sztárok, csillagok… – csupa útmutató fény, csupa sejtelem és együttes élmény. Nagyon-nagyon sok adattal, hittel, értékkel, céllal, örökséggel. Érdemes fényükben sütkérezni, belátni, messzire tekinteni, múltba révedezni vagy jelenbe kóstolni. A kínálat készen, a pazar asztal terítve, most már csak étvágyunkon múlik a teljesülés…
A. Gergely András
1 Noran Libro, Budapest, 2018.
2 Noran Libro, Budapest, 2019., 294 oldal
3 Noran Libro, Budapest, 2015., 353 oldal