Egy nőkérdés-vita, meg a lehetséges Példabeszédek

Olvasástörténeti magánmúltam távoli homályába vész a kérdéskör, van-e „munkásirodalom”, volt-e „parasztirodalom”, majd jött egy korszak, amikor a „nőirodalom” volt soron. Gyakorta az sem maradt tisztázott, munkások írnak-e munkásoknak, parasztok a parasztokról, s nők a nőkről vagy nőknek…? Esetleg csak proletár, paraszti vagy női tónusban szólnak, olykor inkább témájuk, főszereplőjük vagy „célzott olvasótáboruk” a besorolási kategória alapja.

De mert minden ilyesmi úgy zöldség, ahogy van… (a legtöbb akkori proletár évente egyetlen könyvet sem olvasott, a „parasztírók” közül legtöbben díszparasztok lettek és hivatásos írók, a „nőirodalom” meg sokszor épp az olvasó, gondolkodó, válaszadó, esetleg még kérdezni is képes nőknek nem volt elegendő táplálék…!), idővel elhalnak ezek a kultikus csoportosítások, s ma már a „genderes” kultuszok is a végüket járják – nem utolsósorban amiatt, mert a nők sem léteznek kizárólag magukban, a férfiak sincsenek el nők nélkül, s mert bármelyikük „megszólítása” mintegy a társat is érinti alapesetben. Olvasóként azután még jobb is, ha érinti, s nem a parasztköltők szólnak költészethez közüket nem érző lelkekhez, vagy férjezetlen és társtalan tehetségek mormognak intim köreikhez, esetleges vagy példás ismereteket csereberélve…

De mindezekkel együtt is kérdés, hogyan is voltak érvényesek, mitől lettek divatosak vagy irigylésre méltók, miért maradtak esetleg példásak is azok a női szerepek, melyek között a polgári családfő neje csak egyik változat, a fejedelemasszony egy másik példatár része, a nagyságos asszonyok, múzsák, „háztartásbelik”, dolgozó nők, üzletasszonyok és hasonlók pedig egy végtelenségig gazdagodó példagyűjtemény tipikus vagy kategorikus részei lehetnek. Kicsit távolabbról rápillantva azonban rögtön látszik, mennyire nehéz efféle „klasszifikációs” modellezés elvégzése. Akár a sokféleség, az eltérések okán, akár a hasonlóságok másságának miértjeivel.

Ugyanakkor a kortárs tudományos irodalom – és a művekből kibontakozó reflexiók sokasága is – gyakorta érinti vagy kitárgyalja (mindenesetre utalja legalább) azokat a gondolkodás-, viselkedés- és értékrend-történeti forrásmunkákat, melyek valamely vallás, egyház, társadalmi vagy hivatásrendi szervezet ideáit, sőt olykor egyenesen ideáljait jelenítették meg. Talán a legszűkebb válogatási körben ide illik, s terjedelmét tekintve, tudományos horizontját szemlélve messze túl is mutat az intézmény- vagy mentalitástörténeti perspektívák szűkre szabott keretein az a kötet, melyben a női szerepek jeles képviselőinek, olykor esetleg kevésbé ismert megtestesítőinek vagy „példátlan” sorsainak szemlézésével fény derül arra is, milyen szokásnormák, eszmei vagy familiáris szabályok, felekezeti értékképzetek szabályozták a női szerepeket, a példaadó elit egyes képviselőinek viselkedésmódjait. V. László Zsófia Példás asszonyok. Női szerepek változása a protestáns halotti beszédek tükrében (1711–1825) címen rakta össze a régi magyar színtérről családok, nemesi háztartások hölgyeiről, sok esetben példázatos megtestesítőinek köréből a viselkedési normáknak szép és bonyolult világát.ⁱ Könyvéből kiderül, hogy jóllehet a felvilágosodás idejének leíró szövegei előszeretettel használják a példakereséshez „a bölcs és jó asszonyról” szóló bibliai locusokat, de ennyiben is alapkérdéssé kell legyen a mai kutató számára: miképpen lehetnek ezek a mintázatok „általános” megtestesítői, mennyiben hordoznak konkrét jelentést, s ahol megengedődik, ott milyen mértékben utalnak egyéni sajátosságokra, vagy szimbolizálnak sztereotípiákat követő „női modellt” is a kor írásos hagyatékában. Hagyaték sokféle van, persze, de ez speciális is, jórészt még feltáratlan is, mindenesetre kevéssé ismert a históriát lapozgatók körében.

A szerző történész-levéltáros (konkrétan Budapest Főváros Levéltárának munkatársa), aki legkivált a női szerepek változásait, közelebbről a főváros 18-20. századi történetét kutatja. 2012-ben megvédett doktori disszertációjának eme könyvvé szerkesztett változatában művelődéstörténeti szándékú összegzésre vállalkozott, mégpedig a 18. század eleje és a reformkor kezdete (1825) között született protestáns halotti beszédek tükrében vizsgálta a nők feladatainak, életterüknek, eszmei és társadalmi-politikai változásokkal is összefüggő értéktartalmaknak sajátos változási eseteit. A Példás asszonyok e folyamatokban mutatja ki a női viselkedéstörténet megannyi aspektusát, a férfiakkal fenntartott kapcsolatok egy sajátos rendszerét hozva példatárként, mégpedig egy izgalmas tükör révén, mely talán szokatlan forrástípusnak nevezhető: „az erdélyi református elit körében különösen népszerű halotti beszédek révén képet alkothatunk a változások üteméről és ellentmondásairól, a kortársak nézetkülönbségeiről. Az elemzés során arra is választ kapunk, miért jelentették meg a halotti beszédeket, továbbá milyen területi, társadalmi, felekezeti jellegzetességekkel és használati módokkal találkozhatunk, s általuk miképpen alkothatunk képet a női szerepek változásairól, azok üteméről és ellentmondásairól, a kortársak véleményéről is” – ahogyan a könyv hátoldali ismertetője magára a műegészre érvényesen körvonalazza ezt.

A kötet erényeit tekintve – melyek elismerésével összefüggésben a roppant alapos könyvtári, levéltári, forráskutatási, textológiai, egyháztörténeti és perszonális sajátságokra is felfigyelő feldolgozó munka kiemelése is indokolt lehet –, értékelnünk kell, hogy már magában véve egy doktori értekezést láthatunk, melynek fő érdeklődési köre mentalitástörténeti, ezen belül is a 18. század közgondolkodási, leánynevelési, „jövőtervezési”, családon belüli szerepeket norma- és ideál-rendszerben megfogalmazó dokumentumok kapnak megkülönböztetett hangsúlyt, ezek lesznek a bemutatás tárgyává sőt alanyává is. Azért épp ezek, mert a korabeli férfiak értékrendje, a női és férfi szerepek konvencióinak részint funkciója, strukturáló hatása volt és lehetett a kor eszményeinek meghatározásában, de még a konkrét nevelési, életviteli, példaválasztási, ideál-formálási célrendszerekre, családi normákra is (lám, nem véletlenül utaltam bevezetőmben a nőkkel összefüggő férfiúi beállítódásra). A családi-közösségi-rangrendszeri értékekre épülő átfogó kép két aspektusban is határolt: az idői rendben kiemelendő, hogy a nők „feladatainak”, az önálló életre képességnek, vagy épp a szellemi munkára alkalmasságnak kérdési számos évszázadon át foglalkoztatták toleránsabb a gondolkodókat is, a leányok nevelésének modelljei és életút-választásuk lehetséges szempontjai messze nem voltak azonosak térben és időben, katolikus és református, plebejus és polgári, főúri és közrendi ideálok esetében, részint mindezekről eltérőek a megmaradt források. A másik határpontot a Szerző az 1820-as évektől induló „nőkérdés-vitának”, a neveltetés eszményeinek és az érvelési módok, hivatkozási alapok hagyományainak kérdéseivel képezi, melyek javarészben ugyan adatszerűségükben feltáratlanok, de a nőirodalom forráskiadásából mégis sok tekintetben ismeretesek, mindemellett a forrásoktól függetlenül is roppant eltérő felfogásokat és eszmerendszereket tükröznek. Sőt, a „tükrözés” még idealizáló megfogalmazás is, hiszen a források alapján is eltérőek a naplóformák, az önálló magyar irodalmi regényalakok és a sajtó által megjelenített textusok, így hát ezek kicsiny száma is határoló ugyanakkor. Műfaji sajátosságok elemzése is szükséges volt, mivel a prédikáció (eredendő céljaként ugyebár igehirdetés) csupán elvont ideák megjelenítésére, a halál vagy a feltámadás előjelzésére hivatott inkább, a retorikai műfajok másik komponense e korban az oráció, ez pedig „a család reprezentációját szolgáló világi szónoklat volt, amely az elhunytat helyezte a középpontjába, bemutatva származását és élete főbb eseményeit. A temetési szertartáson az egyéni érdemek méltatása eredetileg az oráció keretein belül valósult meg. Ez gyakran a prédikáció szerkezeti elvei szerint épült fel, sokszor pedig össze is mosódott a két műfaj, amelyet legtöbbször egyházi szerzők fogalmaztak meg. A 19. század folyamán a temetésen elhangzott beszédek kinyomtatásának emlékállító szerepét fokozatosan átvették a szomorú jelentések, majd a sajtóban megjelenő nekrológok. Ez a folyamat Magyarországon gyorsabban haladt, mint Erdélyben, ahol még a század második felében is szép számban jelentek meg halotti beszédek. A világi búcsúztató szövegek és búcsúversek szerzői között ott találjuk Kazinczy Ferencet, Újfalvy Krisztinát, Teleki Lászlót, Csokonai Vitéz Mihályt, akik nyilván nem feltétlenül tartották magukat az egyház retorikai szabályaihoz. E művek és műfajok kialakulását, felépítését, esetleges szabályait azonban nem vizsgálom, csupán a halotti beszédeket kiegészítő tartalmi elemeikkel foglalkozom…” (10. old.).

A magyar nőtörténeti kutatások ismeretes forrásainak egy meghatározható része legtöbb esetben egyetlen családot vagy személyt helyez fókuszába, némely áttekintés valamely kisebb csoportot (bábák, írónők, stb.) – de mintegy hiányzik a familiáris, intim helyzetben lévő egyedek (házasultak, szülési vagy válási állapotban élők) leíró bemutatása, s végképp szerény a mentalitástörténeti megközelítések száma, melyek a leányok életpályája, nevelési elvek mögötti státuszképzetek, atyai és férji normák, hétköznapi kommunikatív aktusok közben mutatnák be szereplőiket. A társadalmi szerepekről gondolkodónak milyen szerepképzetek, ideák, toposzok voltak és lehettek gondolat- és értékrendjében, amikor a „nőnevelés” céljait idézte föl, s milyen eszmények, életutak, példaképes sorsok lehettek a jövendőbelikkel, feleségekkel kapcsolatos írásművekben? Mindezekről (ha nem is kizárólagos, de a monografikus feldolgozáson túli kérdéskörökbe tartozóan) vallanak a halotti beszédek, melyek speciális forrásbázisként, de idővel már nyomtatott formában is hordozzák a korabeli értékrendet, mégpedig sokszor a személyekhez közvetlenül is kapcsolódva, az egyén életútját leíróan jellemezve, példaként állítva azt, akiről esetleg a korabelieknek sem lehetett empirikus tudása, az utókornak még kevésbé. E mentalitástörténeti források ugyanakkor megannyi analógiával, a példaállítás felfokozott retorikai tónusában keletkeztek, s bár érzékelhető jegyekben közvetítik a korábbi fejedelmi tükrök műfaját, de másik oldalon épp az „életvezetési tanácsadókönyvekéhez” hasonlatosan a meghatározott funkciójú alkalmi beszédek személyességét is megjelenítik (9-11. old.).

A Szerző által vizsgált korszakban a nyomtatványok mennyisége lehetővé teszi sok különböző szerző női nemről kialakított álláspontjának áttekintését specifikusan egy olyan korszakban, amikor az emlékiratok és naplók száma relatíve kevés, de szuverén magyar regényirodalom és sajtópiac sincs még. E formalitások, a forráskutatás során föllelt hátrahagyott személyes iratok között a halotti beszédek – minden komponáltságuk, erős formalizáltságuk dacára – olyan személyiségek megjelenésére is teret adtak, akik az erdélyi református elit, nemesi és értelmiségi kör tevékenységének tükrében további elemzési felületet kínáltak. „Témaválasztásom történettudományi megalapozottságát erősítheti az a tény is, hogy a 18. század mind a nőkérdés, mind Erdély szempontjából kevésbé kutatott korszaknak számít. A nők helyzetét ugyanis inkább csak a 18. század utolsó évtizedétől kezdve, Erdély történetét pedig főként a fejedelemség korára vonatkozóan vizsgálták eddig a historikusok. /…/ Bár a halotti beszédek megrendelői és szereplői leginkább a mindenkori elit tagjai közé tartoztak, a temetés résztvevőiként a társadalom minden csoportja érintkezett parentációkkal. Az itt kifejtett gondolatok tehát ismeretterjesztő, kultúrateremtő és -megerősítő erővel bírtak. Nyilvánvaló, hogy a kor filozófiai gondolkodása, eszmei áramlatai a halotti beszédek által szelesebb rétegekhez eljutottak, mint maguk az eredeti művek. Igaz, több forrás igazolja, hogy a nyomtatásban megjelenő beszédeket átdolgozták a temetésen elhangzott szöveghez képest, azonban az alapgondolat és eszmei beállítottság valószínűleg nem változott. Miután forrásaim alapvetően az elitek szokásaira és viselkedésmintáira vonatkoznak, ezért megállapításaim is rájuk érvényesek. Nem foglalkoztam a jobbágyok vagy a városok alacsonyabb társadalmi státusú lakóinak életmódjával és a polgári-értelmiségi rétegnek is csak egy szűk szeletével. Ezért a népi kultúrával való hasonlóságokra és különbségekre legfeljebb utalás szintjén térek ki. Munkám során nehézséget jelentett a halotti beszédek erős formalizáltsága, a leírandó és leírható tulajdonságok, valamint az életrajzi elemek meghatározottsága. Ahhoz, hogy a nőképhez közel kerüljek, fel kellett tárni ezen teológiai és retorikai kötöttségeket, fel kellett oldani az egyes példázatok jelentését, meg kellett ismerni a halotti beszédekben alkalmazott biblikus, antik és történelmi példaképek mögött rejlő nőalakokat. Mindezek után azonban továbbra sem az egyes életutak részletei, hanem az eszmények, a nőkkel szemben támasztott elvárások, az általuk megjelenített értékek bontakoznak ki az olvasó előtt. Ahol ez lehetséges volt, ott a halotti beszédek leírásait ütköztettem más források adataival, így egyrészt a halotti beszédek forrásértékéről, másrészt az eszmék és a konkrét élethelyzetekben megnyilvánuló viselkedési formák egymáshoz való viszonyáról kaphattam képet. Nem volt, és nem is lehetett célom minden egyes életút elemzése, illetve a halotti beszédekből kirajzolódó kép kiegészítése és ellenpontozása, azonban egy esettanulmányban személyes életpályákat is megvizsgálok...” (8-9. old.).

A Szerző által kiválogatott életpályák vizsgálata a kötet négy szerkezeti egységéből (az utolsó, a Függelék, 246-390. old.) az első egységben magát a kutatásmódszertani megoldást, a halotti beszédek művelődéstörténeti forrásként használatát (15-79. old.), a másodikban a nőkérdés egész jelenség-együttesét, a harmadikban pedig „a bölcs asszony”, az „írástudó asszonyok” egyike, a mellesleg patróna, gazdasszony, anya és jeles közéleti kontakt-személyiség Daniel Polixéna bárónő gazdag portréját jeleníti meg, akiről Bod Péter is kiváltképp elismerően szólott, ő maga Petrőczy Kata Szidónia, Lorántffy Zsuzsanna és Bethlen Kata mellett a negyedik kivételes asszonyként szerepel a Magyar Athenasban… „A négy kivételes tehetségű asszony közül kettőt ráadásul rokoni szálak fűztek egymáshoz: Daniel Polixéna Petrőczy Kata Szidónia költőnő unokája volt. Talán tőle örökölte képességeit, irodalmi ambícióját, amelyet lányainak is igyekezett továbbadni. Az anyai mintaállítás különleges példáját figyelhetjük meg esetükben, amely Petrőczy Kata Szidóniától kezdve négy generáción át hatott és arra ösztönözte a család nőtagjait, hogy szellemi képességeiket kibontakoztassák. Ebben a láncolatban Daniel Polixéna volt az összekötő kapocs, aki megérte gyermekei felnövekedését, példát állított nekik, és határozottan ki is jelölte feladataikat. Daniel Polixéna a női törekvések egyik első magyar szószólója, korát megelőzve mondta ki a nők tanuláshoz, szellemi munkához való jogát anélkül, hogy megkérdőjelezte volna a hagyományos női szerepeket: a feleség, az anya és a háziasszony kötelességeit. Ez a kettőség ad lehetőséget arra, hogy életét tanulmányozva bepillantást nyerjünk a 18. századi nemesasszonyok világába, és megtudjuk, hogy miben tért el kortársaitól, mely cselekedeteit, tulajdonságait tartották példaértékűnek…” (167. old.)

A bárónő férje, Wesselényi István halála után gyermekei nevelése és a birtokok igazgatása mellett irodalmi tevékenysége korában szinte kézenfekvő ellenszenvet váltott ki, miként „határozott és vérmes természete” is, ugyanakkor egész élete bizonyság arra, hogy a női feladatokkal kapcsolatos elméleti viták mellett az élet sokszor nemcsak más rutinokat, szakértelmet, érzékenységet és tűrőképességet erőszakol ki, hanem bizonyságát is adja, hogy „megfelelő oktatás révén a nők is képesek lesznek a férfiakkal azonos szellemi munka végzésére, ami végső soron Isten dicsőségére és az egész közösség javára válik…” – mint ezt a kötet hátoldali szövege is sugallja, s a három nagyobb szerkezeti részből a talán sokak számára legizgalmasabb olvasmány lesz. A nőkről szóló temetési beszédekben sokszor a Példabeszédek könyve kerül analógiaképpen a bölcs asszonyokról szóló szövegrészek hitszónoklati változataiba is, melyben a lelki és testi szépség szembeállítása, a házát szorgalmas munkával építő, gazdaságát irányító és istenfélő asszony példaképe hangzik el. E férfiúi, korszellemi instanciának csak részben (és másképpen) megfelelő női példaszerepek épp ezért kivételes változatban mutatkoznak Daniel Polixéna sikerében, sorsfájdalmaiban, életútjában. A kötetnek ez a gazdag fejezete több részletes ismertetést is megérne… – itt azonban szükségképpen kell az Olvasóra hagynunk a további tájékozódást. A könyv sikerkötet lesz, női sorsoktól függetlenül is, historiográfiai szakmai mércéknek is pazarul megfelelve. Mégpedig női és férfi, ifjú vagy idősb olvasók számára is, mintegy önmagával illusztrálva, miképpen lesz példabeszéd tárgya akár a példákkal élő tudományos beszéd is.

----------------

Írásom egy változata megjelent az Újkor történeti folyóirat online portálján, de a mű fontossága nem kevésbé érinti az erdélyi magyar tudományosságot…

A. Gergely András

i Ráció Kiadó, Ligatura sorozat, Budapest, 2020, 391 oldal.