Hittel hisszük, hogy a környező világ és a történések hetven-nyolcvan százalékát a szemünk révén érzékeljük. Hisszük azt is, hogy ami látható, az bizonyosan „van”, sőt, mindennél, minden valóság-képzetnél sokkal inkább is csak az van. A többi meg képzelmény, illúzió, látványosság, vizuális esemény, vagy éppen zajszint, mely ellepi fülünket és belső világunkat is.
Még a hatvanas években kelt a jeles kanadai filozófus-irodalmár, Marshall McLuhan elmélete, amely a társadalmi nyilvánosság megváltozó szerkezetére (Jürgen Habermas alapművére) is figyelemmel azt a kommunikáció- és média-elméletet formálta meg, mely az akkori reklámipar és média-hódítás eszközeként a reklámot, a látható láthatatlanságot tette meg vezérmotívumnak, lakonikusan kinyilatkoztatva azt is, hogy nemcsak a látványosság a szemrevaló jelenség, amely üzenetet hordoz valakiktől és valakik számára, hanem egyenesen maga a médium az üzenet, amelyet utóbb az ellenkultúrák képviselői aztán ötfelé formáltak és megteremtették a cáfolatból álló építményt is. A közfelfogásban végbe ment és a fogyasztásban azután kellő eréllyel tükröződő üzenetmódosulásról utóbb kiderült az is, hogy éppúgy a kultúragazdaság elemeihez tartozik, mint a média fenntartásában érdekeltek iparágai, a reklámcégek, vagy a nemzetközi hírszolgáltató intézmények működése is. E fogyasztási függőséget nemcsak a világ nagy társadalomkutatási programjai igazolták igen sok eszközzel és médiapiaci befektetéssel (versennyel, piachódítással, piacrablással, százféle tolakodással és szolgáltatással), hanem a kultúrakutatók sokasága is ráébredt, mennyire a tárgyak rendszerébe tagolódunk bele, s miképpen zajlanak rituális szertartások például egy áruház polcai előtt – ahol például Hankiss Elemér leírásai szerint is maga az ember az, aki tisztelettel és áhítattal elvonul a tárgyak polcrendszere előtt, mint egykoron a templomi szentek képtára előtt vagy szobrai között. De hasonlóképpen írta le kora francia és amerikai tárgyi világát A tárgyak rendszere címen élvezetes monográfiába fogó Jean Baudrillard, vagy A spektákulum társadalma címen rendszerszintű párhuzamokat leíró Guy Debord, az amerikai Vance Packard nem különben így tárgyalja a piaci-befektetési világ fordista módszerek utáni struktúráit (egészen a szexualitás kérdéséig elmélyedten kora látványossági ígéretvilágában). E leképezések további leképezései (például Pierre Bourdieu a televíziózásról szóló tévé-kritikai sorozatától a Gerhardt Schulze bambergi professzor kultúraszociológiai elméletén, az „élménytársadalom” életvilágán és a válságok, hegemóniák új világszerkezetén a civil önszerveződés perspektívái révén újabb utakat kereső Ernest Gellner teóriáin túl még sokak remek elméletei) nyomán lett szinte egyértelművé, hogy a szabad világban az szabad, aminek ezt a létjogát valakik megadták. Kereskedők vagy politikusok, médiaiparosok vagy filmsztárok producerei, világhálót fejlesztők vagy globális információs piacon sikeresek… – szinte mindegy is: a hír szent, az álhír is azzá lett, a mutatvány és „esemény” a lényeg, nem a róla való értelmes-értelmiségi-kritikai csacsogások…!
Ma már persze az is jól látható, hogy a tudáspiac leleményes termelői is részeivé lettek a sikermutatóknak, teljesítmény-leképező rendszereknek, adatbázis-elven működő személytelen szolgáltatási rendnek. Véleménye bárkinek lehet – de nyomatékos szava csakis annak, aki nem sokat hezitál, nem tépelődik, nem gondolkodik, csupán kinyilatkozat. S mert ezt a médiapolitikát a képek világa, a televízió, a hírcsatornák, a show-műsorok viszik a leghangosabban, hát a legfőbb mutatóként kezelt médiasiker az, ami elsődlegesen a „jegyzett” tudományban is főhelyet kap, a reklámpiacon is jelen tud maradni, s a beruházók vállalkozásai is errefelé keresik a maguk népszerűségi mutatóit (még ha népszerűtlen állítások fémjelzik is diadalmas bevonulásukat a látványpiacra).
Érdekek és értékek küzdelme zajlik tehát ott is, ahol a „minden láthatósága” egyben a láthatatlan kezek munkáján és tűrőképességén múlik. Nem lehet véletlen, hogy amint az érdek hajlamos értékké válni, azonnal az érték is költséggel és hatékonysággal mérhető, az érdek is megtérülés-függő lesz. A nem hatékony érdekek köre a selejt-minőség gyanújával terhelt. Ezt mindennaposan tapasztaljuk. Ugyanakkor a rendszerlogika eredményességével szemben mégis – kiszolgáltatottan ugyan, de ugyancsak hatékonysági, gazdaságtani, „humán-erőforrás-menedzselési” kérdésként – ott maradnak az ellenérvek, az elgondolkodó elmék, a hatékonyságot hatékonyan leíró szemléletmódok. Ezek egyik izgalmas példája az utóbbi évtizedben Byung-Chul Han dél-koreai származású német professzor impozáns munkássága, aki a maga német hagyományú racionalitásával és amerikai tónusú retorikájával megteremti azt az ellenképet, amelynek hittel hihetjük, hogy (momentán talán még) nem áll mögötte piacuralmi megrendelés, csupán értelmező, elemző és hangzatosra fazonírozott kritikai szemléletmód. A nem oly régen megjelent könyve A transzparencia társadalma címre hallgat, s tónusához hűen igen transzparens tudást kínál.1 Azaz mégsem. A banki és befektetési, üzleti és költségkezelési oldalon elemi igénnyé vált átláthatóság ugyanis (gondoljunk egy pénzügyi transzfer-akció felhalmozási, haszonvételi és befektetési mutatóira, vagy egy civil szervezet támogatásának elszámolhatóságára) azt a közigényt (persze, inkább annak látszatát, hiszen valódi szakértelem nemigen áll mögötte!) teremti meg, hogy a legtitkosabb folyamatok is rendszerszintű átláthatósággal működjenek. Az a tévképzet ugyanakkor, hogy a korrupció világszintűvé válása bárkik számára átlátható és adatbiztos is, rögvest fölszámolódik akkor, ha rejtett hatások sokadik kanyarjában elveszítjük az átláthatóság képzetét ott is, ahol a számadatok evidensnek tetszenek amúgy. A kötet anyagában ezek szinte csak sejtetések – viszont újságírósan felületes élcelődések helyett Han világos levezetéssel, fergeteges stílusban egyszerre győzedelmes elemző, kemény rendszerkritikus (és nem „valamely” rendszer nevében beszélő vagy a másikat leszóló aspektusú), nem mellesleg pedig szikrázóan tiszta logikával kajtatja végig korunk meghatározó társadalmi folyamatainak kulcsjelenségeit. Olyanokat például, mint a „pozitív” világkép léte és hiánya – szemben a kritikus és elemző meglátásokkal; a „kiállítás társadalma” jelenségét, melyben a látványosság és a muzealizálódás, a színrevitel és a megmutatkozás súlyos tételeit; a szexipari és pornó-kereskedelmi igények látványossági alapjait; az info-technológia mindent eluraló világát; a „felgyorsulás társadalmának” mérhetőségi mutatóit, a „leleplezés társadalmának” tudásminőségeit, az „ellenőrzés társadalmának” okait és következményeit taglalja.
S ami mindezeknél, ezek elemezhetőségi szintjeinél, belátható logikájánál és átlátható rendszerminőségénél is fontosabb: Han lényegében lehetetlenné teszi, hogy gondolkodási rendszerének egésze nélkül váljon hangzatos idézetek tárgyává. Enyhe a túlzás, ha úgy fogalmazok: (elnagyoltan nézve, de kétségkívül) minden bekezdésében van legalább két kulcsmondat, rövid és értelmes kinyilatkoztatás, amely kötetcím lehetne, s van öt-hat további, ami nemcsak jól idézhető, de maga a rendszer egész logikájának átlátása nélkül csak csábító szlogenné válhat. És szinte nincs új bekezdés, amelyben ne lennének az előzőkhöz képest is új fordulatok, sokfelé nyíló felfedezések, többrétegű gondolatmenetek, átlátható megjelenítések. Szinte csupa láthatóról beszél, de szinte mindvégig a nem látható rejtelmek elemző mélyrétegeinek sajátosságaival bontja ki állításait. Csupán néhány példa:
„Egyetlen szó sem uralja a közbeszédet oly mértékben, mint a transzparencia. Mindenekelőtt az információ szabadságával összefüggésben szólítanak fel rá nyomatékosan. A transzparencia követelése mindenütt megjelenik, és egészen addig fokozódik, hogy fetisizálják és totalizálják. /…/ Így a transzparencia társadalma először is a pozitivitás társadalmaként manifesztálódik” (9.).
„A szó csábítóan hat, ha képletes beszéd öltözteti. Az elrejtettség negativitása a hermeneutikát erotikává teszi. A felfedezés és felejtés gyönyörteljes leleplezésként megy végbe. Ellenben az információ meztelen. Nuditása minden bájától és vonzerejétől megfosztja a szót. Lapossá teszi. A titok hermetikus jellege nem diabolikusság, amit mindenképpen fel kellene számolni a transzparencia javára. A titok hermeneutikussága szimbolika, mi több, olyan különös kultúrtechnika, amely – ha látszatként is – mélységet hoz létre” (42-43.).
„A transzparencia társadalma nemcsak igazság nélküli, de a látszatot is nélkülözi. Sem az igazság, sem a látszat nem átlátszó. Csak az üresség egészen áttetsző. Hogy rögzítsék és uralják ezt az ürességet, információk tömegét hozzák forgalomba. Az információ- és képtömeg olyan telítettség, melyben még érezhető az üresség. Pusztán a több információ és kommunikáció nem teszi világossá a világot. Az átlátszóság sem teszi világosan láthatóvá. Az információtömeg nem hoz létre igazságot. Minél több információt bocsátanak ki, annál áttekinthetetlenebbé válik a világ. A hiperinformáció és a hiperkommunikáció nem hoz fényt a sötétbe” (78-79.).
Kötete bevezető fejezetében rögzíti Han a látképet, mennyire kitettek és számkivetettek vagyunk mindazon személyes és elidegenített képzeteknek, melyekkel mindennaposan élünk – ha még élni tudunk egyáltalán. De ezzel arra is fölhívja a figyelmet, hogy az információra éhessé tett társadalmak nem a mélységi, elemző, vitatkozó, árnyalatokat kereső, eltérésekben örömet lelő befogadóra hangoltak, hanem éppen a piaci rendszerek hatékonysági mutatói alapján a szimulákrumokra, a csinálmányokra, a formálisan megfelelni látszó (központilag egyénített, de ezzel egységesített) látszatokra épülnek, melyek a gyorsuló info-áradatnak mindent alávetnek, így az egyénítés bármely módját éppúgy, mint az egyet nem értés legcsekélyebb esélyét, a különbözés legsajátosabb változatait, a gondolkodás és reflexió egyéni módjait is. Han korunk kulcskérdéseire keresi válaszait, sőt provokál könyveivel és tanulmányaival,2 melyekben kemény kritikával illeti a kapitalizmus szellemét, az iparszerű logika kíméletlenségét, a kizsákmányolás résztvevőinek önkéntes behódolását abba az önkéntessé tevő gyarmatosításba, amelyben a külsőleg meghatározott ember a belsőleg érvényesülő embertelenség védtelen áldozatává lesz. A kiégés társadalma kötete például a teljesítmény társadalmának elfojtott lázadások helyetti, önkizsákmányoló eredményességi és hatékonysági mutatóit vezeti vissza az ember testére erőltetett kényszerességek okozataira, az önkizsákmányolásban megjelenő önkéntes hajszoltságban a teljes kiégésig eljutó személy kiúttalanságait mutatva meg. Ezek kritikai értékelésével mintegy bizonyságát is adja annak, hogy a társadalomtudományok rendszerszerű működésmódja csúfosan beszorult ugyanebbe a kívülről meghatározott teljesítménykényszerbe, ettől pedig szaknyelve szűk körök mániákus mormogásává vált, a szociológia, filozófia (s olykor még a szakantropológiák is) éppúgy elidegenedtek választott tárgyuktól, mint a politikai szereplők a szavazóiktól. A tudás- és beruházási tőke pedig éppen ezek haszonvételi kulcsai segítségével szabadon áramlik tova a még gazdagabb megtérülés, a tudáspiac eredményeit felmutató sikerek felé. Az áldozatok immár mellékesek. Részükre „nem maradt emlékezet, merthogy a spektákulum társadalmában a tudnivaló is csak néznivaló, az élmény sem személyes” (hanem csupán a legtöbbször „lájkolt”, és ha a dislike gombot nyomod, azt letiltja vagy akadályozza a rendszer!). Így azután rendszerlogikává, korszellemmé válik, hogy a „minden más” választása is ezerszer könnyebb, mint az egyedi, saját, személyes, megfontolt válasz bevitele bármely kívülről generált felületre – mert ez ugyanis lassítja a rendszer hatékonyságát, amely a forgalom mércéjére van beállítva, s nem a tétovázás léptékére. Tétovázni, lamentálni, latolgatni vagy másként gondolni nem elfogadható, nem „divatos” megoldás – divatos az, amit mások is követnek, egyszerűen és kertelés nélkül, egyformán és egyénítés kísértete nélkül…!
Mindemellett érdemes néhány figyelmező-értelmező szót szánni arra, amit a Han előtt népszerűvé vált gondolkodók (McLuhan, Baudrillard, Debord, Bauman, Vargas Llosa, Bourdieu, Lacan, Derrida, Lyotard – és a lista még napestig bővíthető!) a posztmodern jelenségek olyan tüneményeivel illusztrálnak, amelyeknek része vagy tartalma is a szimbolikus cserék folyamata – ide értve a hírek cseréjét és a szexuális partnerekét, a privát fotókét és a bérelhető filmekét, a munkavállalókét vagy a telefon-előfizetőkét, a könyvvásárlókét vagy a múzeum-látogatókét, stb. Vagyis a gazdasági, politikai, kulturális, szellemi, fogyasztási, ízlésbeli, életviteli, trendváltoztatási és más hegemóniák olyan szerteágazó rendszerének alárendelt, kizsákmányolt, meghamisított, átlagossá tett vagy szokványossá nevelt egyedeiről van (és lehet kizárólag) szó, akik az újgyarmatosításban nem az elutasítani való gaztéteményt látják meg, hanem örömmel csatlakoznak partnerként, elfogadják feltételként, tudomásul veszik átalakulási célként és egyöntetűvé válás esélyeként azt, ami mindaddig éppen másságával együtt volt kitüntetett érték, eszmény vagy létforma. A gondolkodó ember az antikvitástól a renaissance korán át a modern időkig az egyöntetűségtől eltérő kiválóság megtestesítője volt – a kívülről definiált értékrendben zajló közös és kölcsönös cserék viszont a globális piacnak elkeresztelt szervezett káosz részeivé, sőt formálóivá, alkalmasint alapjaivá is váltak. A bennük rejlő traumák, az emlékezet öröksége, a hangzatos vagy megtévesztettségre alapozott befolyásolási módok szinte nélkülözhetetlen kellékei immár ennek a színpadnak. Sőt, színpad helyett más fogalmakat kell keresnünk, ahogyan Han teszi is.
A színpad ugyanis színtér, ha kiterjedtebben és áttekintően szemléljük. A színpad és szereplői viszont olyan spektákulum részesei, amit nem más hív életre, mint a nyilvánosság igénye, közelebbről a látványosság. Azaz olyan látvány, melyről mint a láthatatlan megnyilatkozásáról értesülünk. De ebben is csapda rejlik. A láthatóság igénye megteremti ugyanis a színpad és a nézők kétosztatúságát – színjátszó, maszk mögé, látható láthatatlanságba öltözött egyének az egyik térfélen, érdeklődő befogadót imitáló a másikon. Köztük pedig nem a megértés, az elfogadás, a belátás, a mérlegelés a kapcsolat lényege, hanem a kiállítottság, a látványosság, a tetszetősség, az imponáló látszat. A kultuszok társadalmaiban, ahol a hagyományok, értékek, minőségek megőrzése a tradíciók feladata volt, épp ez egyediség adta a dolgok „lelkét”. Walter Benjamin szerint (idézi ide Han) „a kultusz szolgálatában” álló dolgok esetében „fontosabb szempont az, hogy léteznek, mint az, hogy látni lehet őket. ’Kultikus értékük’ a létezésüktől függ, nem a kiállításuktól. Kultikus értéküket növeli az a gyakorlat, hogy elzárják őket egy megközelíthetetlen térbe, és így teljesen kivonják őket a láthatóság köréből”. Így volt ez „egyes Madonna-képekkel”, kegytárgyakkal, kincsekkel, később a múzeumokba fölhalmozott műkincsekkel is, de hasonló a helyzet még számos szimbolikus értékkel, kezdve a szentségtől, a szerelem titkain át a testiségig, vagy egészen a gondolkodás írásos nyomaiig, könyvtárakig, dokumentum-gyűjteményekig. A titok, mely ezeket övezi, része a megismerésnek, az intimitásnak, a megfontolásnak és kételynek – ellentétben korunk mindent színre állító látványosságaival „Az elválasztás (secret, secretum), az elhatárolás és elzárás negativitása a kultikus érték konstruktív mozzanata. A pozitivitás társadalmában, ahol az egytől egyig áruvá vált dolgokat ki kell állítani ahhoz, hogy létezzenek, eltűnik kultikus értékük, és a kiállítási érték lép annak helyére. A kiállítási érték tekintetében a puszta létezésnek semmi jelentősége nincs. Ami önmagában nyugszik, önmagánál időzik, annak nincs többé értéke. A dolgok csak akkor tesznek szert értékre, ha látják őket. A kiállítás kényszere, ami mindent kiszolgáltat a láthatóságnak, szertefoszlatja és megszünteti az aurát mint ’valamely távolnak a megjelenését’. A kiállítási érték a beteljesedett kapitalizmust jelenti, és nem vezethető vissza a használati érték és csereérték marxi ellentétére. /…/ A kiállítási érték csakis a figyelem termelésének köszönhető” (24-25.).
S a helyzet hasonló a festménnyel, a fényképpel, a múzeumi tárgyakkal, a színházi kellékekkel, a filmek képeivel és képsoraival, címszereplőivel és a sztárformálás egyéb módjaival, a házépítéssel és a luxusjavakkal, a FBook-megosztásokkal, a személyes képek nyilvánosság elé tolásával, a szerelem intimitásának közéleti pornósításával, a sztárinterjúkkal, a reklám egész (mindent elöntő) áradatával, a turizmus-piac térnyerésével, az esküvők vagy temetések, egyházi rendezvények és közpolitikai ünneplések teljes körével. A látványosságok társadalma az értékválságoké is, a látszatokba bújt világ csak a látszatvadászoknak kedvez – az „intimitás társadalma” a múlté lesz, a „leleplezés társadalma” válik uralkodóvá, a külső hatásoktól függővé tett lét válik egyeduralkodóvá.
Han korábbi köteteiben is meghatározó elem a kapitalizmus sikerképessége a nemkapitalizmusokkal szemben. Ez nem világnézeti, ideológiai vagy politikai tónus, csupán másfajta racionalitás. Han szerint a transzparenciára fétisként éppen úgy lehet gondolni, mint a rítuselemzések kulcsfogalmainál, a dramaturgiák sarkpontjainál vagy a társadalmi mozgások késztetéseinél tesszük. Mindez arra a paradigmaváltásra nyúlik vissza, amelyben a piaci logika követelése a minél teljesebb haszonkulcs elérése, a maximált profit körülményeinek megteremtése, de mindez csöppet sem korlátozandó a politika vagy a gazdaság közös és kölcsönös területeire. Mert a transzparencia igénylése nem pusztán jogi vagy gazdaságossági elvárás, nem csupán a korrupció vagy az információszabadság a színtere, hanem „olyan rendszerszintű kényszer, mely kihat az összes társadalmi folyamatra”, sőt a láthatóság mértékével és az átláthatóság erőszakos uralmának érvényesítésével több is, mint egyedi társadalmi jelenség, mert „mélyreható átalakulást idéz elő” (a kiemelések a kötet hátoldali szövegéből).
Több elsősorban azért, mert a piaci logika szerint az a transzparens, ami belesimul a tőkeképződés folyamatába, operacionalizálható, kiszámítható, vezérelhető és ellenőrizhető is. De „a transzparencia társadalma az egyformaság pokla” (10.). Ugyanis a kommunikáció feltétele az egyforma jelek gyors folyamata, így a társadalom fölszeletelésének valójában legtisztább megoldása, ha minden másságot és idegenséget mint rendszeridegent kiiktatunk belőle. Ráadásul a bármely egyedi akadályozza az egyformák láncreakcióját, sőt, mint ilyen, a mindenre pozitív választ adó rendszerben fennakadást is okoz a maga egyéni, eltérő gondolatiságával, tehát a pozitív alaptételre cáfolattal, ellenkező vagy más gondolattal, a saját rendszere szerinti reakciókkal keres (keres: azaz tétovázik, alternatívákban gondolkodik, időt szán rá, eltérőt formál, kérdez, visszakérdez, aggályoskodik, átalakít, „negatívan” viselkedik, stb.!), s mindez ellene hat annak, hogy „a transzparencia kényszere az embert nivellálja a rendszer funkcionális elemévé” (12.). Mert hát a gépies működésnek éppen az eseményszerűség, az egyediség, a személyek közötti különbségek és másságok, a kapcsolatoktól függő egyén részválaszai, tévedései, tanakodásai okozzák a legfőbb akadályt, amit a „kérdezés jogának” kiutalása nélkül veszélyesnek kell minősíteni. Mert a transzparencia a titok társadalma, de a közös titoké, a distancia pátoszát levetkőző, a másságtól idegenkedő együttes létélmény engedélyezett, azt integrálható változatáé. S mert az egyes ember autonómiája a megértés egyenlőségén áll vagy bukik, az is része az autonómiának, hogy a másik másságát, még a benne érthetetlent is ugyanúgy elfogadjuk. Ha ez lelemény, intuíció, gondolatiság, erkölcsi példázat, tehetség, eltérés, adaptációs készség vagy akarnokság akár, akkor sem fogja elsorvasztani a magasabb rendű szimpátia vagy együttérző nyitottság eszköztárát. De erre már az „információs hézagra”, mint valaminő vakfoltra érzékeny átlátórendszer már vészesen reagál, akkor is, ha „a hézagmentes tudás a gondolkodást zülleszti számítással” (16.), így a személyesség bármely jegye (érzékenység, szenvedés, fájdalom, dekoncentráció, szerencsétlenség, irigység, lelketlenség, érzelmesség, stb.) csak akadálya lehet az optimalizált működésnek: a pozitivitásra berendezett társadalom nem adhat formát a negativitás (vagyis a kérdezés, kétkedés, tanakodás, eltérés, mérlegelés, belátás, ellenvélemény, stb.) megjelenési formáinak. „A pozitivitás társadalma arra készül, hogy teljesen újjászervezze a lelket” – emiatt nem lehet szó szerelemről, mert az nem optimalizálható; viszont lehet szó a mutatkozás olyan sokféle módjáról, melyek a maguk kivetkőzöttségében a pornográfiára emlékeztetnek inkább. A pornó társadalma (44-57.) eszközértékű spektákulummá üresedik, továbbá körülötte a felgyorsulás igénye is pusztítja a rítusok és ceremóniák narratíváit, ezek saját ritmusa és ideje viszont akadálya az optimalizált működésmódnak, így a számító gondolkodással teljességgel ellentétessé válnak, hisz újabb gondolkodási pályákat nyitnak, elvonják a hatékony információ-tőke és eredményességi mutatók meglévő teljesítményeit – vagyis a gyorsulás ellenségei. A felgyorsulás társadalma (58-65.) így hat vissza az evidencia társadalmára (34-43.), ez pedig a kultuszok szolgálatában álló jelenségek esetében éppen ellenkezőleg hat, (ahogyan Walter Benjamin a kultikus értékekről megfogalmazta)…, vagyis a láthatóság csupán ellene hat a kultusznak, a rejtettség fokozza értékét mindannak, ami a rejtekezésben egyedi, kiteljesedett, vagyis nem csereszabatos. Az evidencia társadalma épp ezért a kiállítás társadalma formájában ölt arculatot (24-33.), de a transzparencia el-távolít (pl. a politikusok szerepvállalása esetében mindennaposan látjuk, a népszerűségi indexek is mutatják, a költséghaszon-elemzések is bizonyítják), így „gyanúba kever mindent, ami nem veti alá magát a láthatóságnak. Ebben áll az erőszakja” (31.).
Han e jól követhető felosztásban még a felgyorsuláson túl fölvázolja „az intimitás társadalma” jelenségét (66-71.), az információs társadalom (72-79.) mellett a leleplezés társadalmát és az ellenőrzés társadalmát is (80-95.), majd így zárja esszékötete utolsó bekezdését: „A digitális panoptikum lakója egyszerre áldozat és tettes. Ebben áll a szabadság dialektikája. A szabadság ellenőrzésnek bizonyul” (95.). A kötet hivatkozott szakirodalma (s így az egész terjedelem komoly egytizede, mely lényegében lábjegyzet és forrásjelzés) fennkölten bizonyítja, mennyi invenció, egyediség, méltányos és megértő szó, filozófiai példázat, elrugaszkodás és landolás, kihívó érvek és csatarendbe állított rendszerlogika van Han készletében, s ez miképpen illeszkedhet egy jól olvasható, inspiratív, elbűvölően leleményes és átlátható szerzői műbe. Mindemellett nem „transzparens”, mert gondolkodik is, nemcsak „kiállít”, hanem magyarázatokat is fűz leíró elemzéséhez – s a formalizált, egységesített vagy szabványosított átláthatóság örömét talán meghagyja a nagytudományos munkáknak. De amit feltár, megnevez, végigvezet, felmutat és körülrajzol, az éppen elegendő ahhoz, hogy ne várjuk a hatékonysági együtthatóit vagy piacnyerési mutatóit előbbre valónak tekinteni, mint szerzői dilemmáit megosztani olvasóival/olvasóinkkal. Kulcsár Szabó Zoltán utószava azonban még azokat is beljebb csábítja Han világának megértésébe, akik a transzparenciának ezt az aspektusát eddig kihagyták világképükből. Az „adatalapú tudományból” ugyanis éppen az hiányzik, ami miatt a pornó társadalmai a FBook közhelyes magánfotó-gyűjteményévé válnak, ami miatt a numerikus tudások megszerezhetők, de törölhetők is egyetlen szempillantás alatt, ami miatt az értékek rendszere mindig is ellenállt az értéktelenség társadalmainak a totálissá válással, a végleges megsemmisüléssel szemben…
Han mintegy hangsúlyozza is, hogy a konvencióknak, a múltnak és jelennek ez a pusztító típusú átírása szándékaink és akaratunk ellenére is megtörténik, ami után már velejáróan nem marad emlékezet (mert ez nem tehető hasznossá egy piaci érdek függvényében), nem marad gondolkodási idő sem a méltóbb problémákra, nem lesz igény elszámolásra és egyáltalán beszámolásra sem – amelyben tehát már senkit nem fog érdekelni a „valóság”, csak az, ami ehelyett megmaradt valamelyest. Ez azonban meglehet, elsősorban már nem a transzparencia társadalmának problematikája, hanem a másra, egyébre emlékező, hezitáló, traumákat kezelni próbáló, az olcsó spektákulum világát elutasító válaszadók belátása szerinti létforma. S lehet, a „leleplezés társadalmának” leleplezése a „rejtett belsőt”, az álarcok nélküli világot, „a szív transzparenciájának” rousseau-i világát teszi főbb helyre a totális zsarnokságok elleni cselekvés perspektívájában…
A. Gergely András
1 Ráció Kiadó, Budapest, 2020., 136 oldal
2 lásd még további műveit magyarul: Byung-Chul Han 2019 A kiégés társadalma. Typotex, Budapest, 111 oldal; 2020 Pszichopolitika. A neoliberalizmus és az új hatalomtechnikák. Typotex, Budapest, 116 oldal; 2021 A szép megmentése. Typotex, Budapest, 108 oldal; 2021 Csillapító társadalom. A fájdalom ma. Typotex, Budapest, 92 oldal.