„Még az esőzések idején történt, hogy fölcserélte a nappalt az éjszakával. Pontosan maga sem tudta, miért és hogyan is történt ez így, talán a hosszú virrasztásoknak volt köszönhető, annak a fáradtságnak, amelynek egy hét elteltével nem tudott tovább parancsolni, s egyik délben, mikor is az esőverés monoton ritmusában valami angyali dalocskát hallott, szemét lefogta az üres sötétség, s másnap estig mozdulatlanul és szinte minden lélegzet nélkül aludt. De persze az is lehet, hogy a nappali sötét miatt volt így, mert bizony a felhők akkor egészen feketék voltak, és nem is úgy, mint holmi közönséges esőfelhők, nem habosan szürkék, hanem mint a sasmadárnak körmei, selymesen feketék, akárha az ég is gyászolná a lelkeket, miközben a szurokszerű csöppek végleg kioltják a lenti mécsvilág és szövétnekvilág még megmaradt remegő fényeit.
Azzal egyáltalán nem áltatta magát, hogy az alvásnak és az ébrenlétnek ez az új rendje törvényekkel igazolható valódi rendet jelentene a bárkán, már csak azért sem, mert az eltelt napok azt mutatták, hogy immár törvény sem létezik, mintha azt is elmosta volna az eső; mindenki a maga ura, és ő, Noé már nem érzett magában erőt. Ezalatt a háromszáz nap alatt többet öregedett, mint háromszáz év alatt” (15. old.)
Napot az éjjel fölcserélni…, no meg háromszáz év után, már nem is megpróbáltatás, hanem valaminő öreges rutin talán. Különösen, ha ebbe bele kell férjen a selymesen fekete gyászok ideje, a nappali embertelenségek kora, az ember ordassá válásának sok-sok évszázada is. A félelem ugyanakkor nem is a szomszéd népek dühétől, a meg nem szolgált bizalom hiányától jön, hanem a Teremtés Könyve szerinti feladattól, a szkeptikus elszámolás alapján kialkudott megbízás hiteles teljesítésének akarásától. Bárkát emelni, írmagját megőrizni a létnek, egy lehetséges „Új Paradicsomi” kor civilizációs vágyképével babrálni, vagy hagyni egyszerűen bűnhődni az emberiséget, mely menthető lenne talán, de mégsem lett/lehetett azzá… – ezek okoznak ős-dilemmát. S lemondani, hagyni pusztulni, ami arra érett, vagy megküzdeni Őérte, egy valamiért, egy Valakiért, egy hitért, esetleg jövőképért…?
Ebbe a lehetséges olvasatba, egy mitikus múlt akut jelenébe illeszkedik tolakodás nélkül is Papp András Te beszállsz a bárkába című regénye.1 A biblikus idézettel fölhangoló regény kezdő szavai mintha hétköznapjaink magánbárkákba szorulását, a megérdemelt ősbüntetést idéznék meg. Ha a parancsolatok lelkes és fennkölt megszegése emberiség-méretekben packázik a méltó büntetés elnyerésének ígéretes jövőképéve, ott már nincs ürügy az apokaliptikus büntetés elkerülésére. „Ez mind volt már egyszer” – hangzik helyenként visszatérően a regény alakjainak viszonya a vízözön előtti, alatti és utáni korról. De amúgy sajátlagos „múltkép” ez: a genezisnél messzibb előtörténetig talán csak az angyalok némelyike vagy a Teremtő próbálgat elkalandozni, s nem titkolt elégedetlenséggel látja, mire herdálta a teremtett bizalmat az, kinek nem lenne dolga büntetést osztani a bűnösök végtelen tengerének egyéneire. S ezért is, hogy a bárkába vonulás múltképe egyben a még romlatagabb jövőkép is, melynek aktualitása még újabb, utolsó emberi tragédiákat hoz a bárka-építést megelőző napokra.
Noéban már nincs ott az Ember tragédiáját még megírni csalóka remény, így hát a regény lapjain is a még lehetséges további olvasatok szerint kínálja a Szerző a bízva bízás mindvégig kevéske okát és okozatát. Maga is tudja, a bárkába menekítendő családja, fiai és menyei is tisztán látják: nincs magyarázat arra, hogyan lehetséges egy ilyen embernek ennyire másféle három utóda. Sém, Kám és Jáfet a tüntető másság, az ellenkező agresszió, a megadó alkuképesség figurái, akiknek regényes együttléte is épp oly kóbor magány és családi torzsalkodás, mint aminek társadalmi tömegessége és méltó büntetése elől Noé mentheti övéit.
Papp András talán kacérkodik vele, hogy egy ősrégi civilizáció kevésbé erőszakos mivoltáról ábrándozva egy lehetséges jobbat álmodozzon nekünk. Ma már tudjuk, nem jött ez be. Mert a lételméleti keresztutak találkozásánál sem mindig nőttek égig érő fák, s ha nőttek is, sorsuk más lett, mint lehetett volna… – egy részükből egyenesen bárka lett, avagy formára inkább óriási láda, többszintes tengerjáró, mely a mélyre került civilizáció sehol ki nem látszó tornyai fölött lebeg azután a végtelen esőzések időszakában. S bár a Szerzőhöz hasonulva sem kimondottan keresem válogatott tudatromlások előfordulását a teremtés kínálkozó végpontjain, de úgy látom, az korai egzisztencialista létsemmi jövőben várható alakzata nemcsak filozofikus véghelyzet, hanem az időben visszafelé is olvasható világrend része. Mert a menedék forró, mindenkori, örök próbatételre késztető világ helyett a kihűlni tetsző semmiségekkel telik meg, a bárkába mentett szimbolikus múlt sem javul alapvetően. A tapasztalat talánya ugyanakkor mégis mindannyiunké…
„…mindketten emlékeztek arra, hogy az esőzések idején éppen fordított volt a helyzet, a bárka körül volt hideg a víz, s távolabb forró. S mindeddig párologni sem nagyon látták, mert ha belenéztek, nem homályosult el benne sem az ég, sem az ő képük.
Talán ez a párolgás.
Áldás. Káromlás.
Noé mélyen áthajolt a korláton. Mintha magát kereste volna a vízben…” (20-21. oldal)
Megtalálni még önmagunkat sem igen szoktuk a végtelen vizeken. A még végtelenebb áradás terében, ahol a bárka is csak szinte egyhelyben forgó dereglye-láda, még ez önkeresés sem megy senkinek. Senki mellékszereplőnek, senki főhősnek. Mintha csakis a víz dramaturgiája lenne, amiben létezhetnek, no meg a félnivaló káromlást is rettegő bűntudat torzsalkodása a fedélközben. Valamiképp mégis angyalszárnyak, talán lángpallosos, talán megbocsátóbb fajták surrannak olykor. Mintha valakik mégis tesztelnék a büntetés hatását, az időt, a vízözön óraművének tökéletességét. Hűvös szárnycsapásuk mintha megmozgatná néha a levegőt…
Nehéz eldönteni: szomorúbb, ha van miért visszaemlékeznünk ezekre az időkre, vagy az idők elhomályosult képei és a káromlás átka maradt meg legtovább? Áldás is járhat vele, de az esőverte idők sem a tanulságaikról maradtak híresek. Sikerült megmaradnunk a széthúzás, a türelmetlenség, a megértéshiány korát végtelenig meghosszabbító jövőben… – akkor hát ismét az „ez mind volt már egyszer” állapotáig hajóztunk tovább…?
„Noét ennek a barnafelhős napnak a hajnalhasadása, csakúgy mint az utóbbi hetekben, amióta az eső elállt, most is a fedélzeten, az oldalsó korlát mellett érte. A felhőre és a különös fényjátékra azonban nem figyelt. A távoli horizontot sem kémlelte úgy, mint máskor. Kissé áthajolva a korláton, a láda melletti vizet nézte, mely enyhén gőzölögni látszott. A gyomra émelygett. Rosszkedvű és fáradt volt. Végre szeretett volna már lefeküdni a fedélzeten álló sátorba, a szentek szentélyébe, külön a többiektől, ahol fennhangon szól az Úrhoz, de akitől a legutóbbi időkig nem kapott semmiféle jelet.
/…/
De mégsem tudott másra gondolni. És a fejét fölemelni sem nagyon merte, hátha itt van a közelben, hátha visszahozta a reggel. A fekete ládikót könnyen észrevenné az erős fényben. Az is eszébe jutott, hogy még nem is imádkozott, pedig utána mindjárt akart. De akkor ment le a kamrába. És aztán ugyanúgy elfelejtett imádkozni, amint elfelejtett a csónakosért is imádkozni vízáradáskor. Feledékenységére talán mentség, hogy fontos dolgokkal volt elfoglalva. Igen, nekik életben kellett maradniuk.
De a gyermek. Őt nem viheti a partra. Ha egyszer partot érnek. Inkább úgy döntött, hogy a döntést az Úrra bízza, ő csak vízre tette a ládát.
Noénak valamiért oda kellett néznie, ahol a sátor állt. Azt hitte, látni fog valamit. De nem volt ott semmi különös; a bőrökön átfűzött zsinórok lazák voltak az elmúlt nagy viharoktól, s a több darabból összeállított sátor oldalai behorpadtak, mintha lesoványodott volna a hosszú út alatt. S ha szél fújt, akkor pedig olyan volt, mintha lélegeznék, mintha élne és suttogna. Noénak még nem volt ideje arra, hogy megfeszítse a zsinórokat. S most ez halaszthatatlan feladatként állt előtte, de talán csak azért, hogy gyomrának szörnyű háborgására se kelljen gondolnia.
Közelebb lépett a sátorhoz.
Ekkor vette észre, hogy egyik oldalt valami rúd áll ki a sátorból, ferdén, jókora darabon beszakítva a bőrt. Mi a fene lehet az? Ránézésre olyan volt, mint Khám szigonya. De hogyan és mikor került ide? Noé nem mert hozzányúlni. Pedig a lehető legrosszabb helyre esett; a szigony fogas hegye átszúrta Noé fekhelyét, a puha birkabőröket. Pedig ha le akar feküdni, ki kell találnia valamit” (14-15. oldal)
Közben, szinte semmi. Víz és víz. Az eső ideje, a tengerek egybefolyása, az idő vízzé válása. Meg a gyanú, hogy lehetne talán másként is, ha el nem rontottuk volna.
„Várt. Az enyhe kis légmozgás mellkasára simította hosszú szakállát. A gyomra még mindig remegett. Aztán, ahogy ott állt, nem is tudja, mikor, de volt egy pillanat, amikor mintha tényleg sikerült volna semmire sem gondolnia; talán levegőt sem vett akkor, és lehet, szívverése sem volt, kihagyott egy dobbanást” (22. oldal)
Ha ennyi egy esemény, az sok is, kevés is. Egy vízözön alatt talán mintha kevés lenne. De mi más történhetne? Voltak szerelmek, haragok, béke és születés, harag és halál. Csak a családban idegen nem érti, hogyan is lehet Noénak három ennyire különböző utóda. S még olyan is akad, velük vagy időben távol tőlük, aki mindezt megírja. De
„Az ember nem arra született, hogy hűségét tintával és tollal megerősítse. Az ember, éppúgy mint az angyal, arra született, hogy igaz és tiszta maradjon, és akkor a halál, amely mindent elemészt, nem érintette volna őket. Ez a tudás pedig a halálba vezette őket, ez az ő elemésztetésüknek oka” (uo.)
Menteni, ami menthető, ami megérdemli, ember és lélek, érték és lény, állat és növény, sors és erkölcs… – ez a misszió lényege. A többi az áldozat és felelősség…
„Túl nagy volt a felelősség ahhoz, hogysem egyedül határozottan vállalni merte volna. Mindamellett nyugtalanította két visszatérő álma is. Az egyik nagyon egyszerű, majdhogynem semmitmondó volt: a víz jégbe volt fagyva körülötte. És ő álmában az enyhülésnek azt a pillanatát várta, mikor a jég enged és olvadni kezd. A másikban a bárkát látta süllyedni: mintha léket kapott volna, a víz betört az alsó szintre. És ő álmában mozdulatlanul feküdt a sátorban, mintha álmában is tudná, ez csak álom, nem veszhetünk el. Ugyanakkor a megrémült állatok hangjától jól el tudta különíteni a zubogó víz hangját meg Jáfet hangját is, aki mintha az ő nevét kiáltaná. A bőrökön fekve is érezte, a bárka mind jobban oldalra dől, sőt a legutóbbi álmaiban már kapaszkodnia kellett, hogy ki ne csússzék sátorból. De még akkor sem gondolt arra, hogy föl kellene kelnie. Egyik álma sem volt kellemes. A nagy csönd olyan, akár a nagy víz: kimondhatatlan; ringat és elnémít. Megmenthet és elveszíthet, megtisztíthat és süketté tehet.
A víz és a csönd Noé szerint láthatóan összeért, csupán a bárka nyitott mindkettőnek egy kis hasadékot.
Felismerte, hogy minden hangnak csöndtermészete van, az emberi létnek pedig hangtermészete, ami korántsem ellentmondás, hanem megfelelés. Tehát, hogy nemcsak Isten képére vagyunk hasonlatosak, hanem a hangjára is: a mi hangtermészetünket a csönd határolja…” (18-19. oldal)
Az idő, amikor testetlenné, sőt áradásos folytonosságában térré változik, nemigen marad tekintettel a hang, a belső visszhang, a méltányosság, megértés és közlés reményeire. Ez is a jövőé, ha az valamiképpen még elérhető – itt konkrétan úgy: ha „megúszható” addig a létezés. Az pedig kevéssé úszható, s ami a Bárka utasait illetheti, ebből is csak szűkösen jut nekik. S amiből jut, az a jövőtlen jövő, vagy épp az emberiség lehetséges alakulásának máskéntje, alkalmasint végzete is.
„Ezért még gyorsan mondani akart valamit. De amibe belekezdett, az az elhangzottakkal alig volt összefüggésben, de Noé hagyta, nem szakította félbe.
Arról beszélt, hogy a tudás fája, mint azt néhányan talán tudják is, nem ez élet fája: aki az elsőnek a gyümölcséből eszik, de nem ízleli meg a másodiknak a gyümölcsét, az meg fog halni.
Tudom, hogy meg fogok halni, mondta tagoltan, kemény hangon, ami Jáfetnek kissé mulatságosan hatott.
S ez az egyetlen tudás, folytatta Sém, semmissé és fölöslegessé teszi egész többi tudásomat. Mert az nem ment meg a haláltól, s nem is tagadja, hanem igenli a halált. Minél többet tudok, annál inkább értem a halált, mivel a tudásom a szükségesség törvénye, vagyis a halál törvénye…” (71. oldal).
Az efféle „tudás”, avagy a tudás tudása és a végletesség tudása nem volt ismeretlen Noé számára sem. „Ez mind volt már egyszer” – hangzik föl újra, s ha mások-mások mondják, másként is szól olykor, de egyneműen igaz: ami volt már, még nem biztos, hogy nem épp lesz is, sőt. Már a „lesz” is volt sokszor. Mi több – és gyakoribb – az időlegesnek is akad egyszer vége, sőt nemegyszer…
„Amikor Khám abbahagyta a szitkozódást és sziszegve tapogatta a térdét, meghallották a kolomp hangját, mely odalent is tisztán és ünnepélyesen hangzott.
S a víz, mely az előbb még derékvastagságban ömlött, már csak éppen szivárgott, csorgadozott a szilánkosra tört deszkák között.
Megálltak.
De nem, mintha a világ állt volna meg.
De nem, az mégsem. Ők álltak meg.
Vagyis hát nem ők, hanem a bárka.
A föld, a víz, az idő. Túlpart, valódi part nélkül.
Lényegében mindegy. Megálltak. Megfeneklettek.
Jáfet, amint fölállt, már a ládában érezte a földet, az egésznek egy kicsiny darabját…” (104. oldal).
A megfeneklett idő, mely talán azóta sem pörög és forog másabbul, mint a ládaforma mentőbárkának jövőt adó pillanatban, azóta sem kecsegtet többel, mint a lehetséges élettel a lehetséges halálok között… A lehetséges regény ettől nem kevesebb, sőt teljesebben időlegesebb. A „határvíz”, az „angyalvíz” éppúgy, mint a sorsfinomságok apró jelei, vagy Noé hatszáz éves jelképtudási rutinja, is kevés ahhoz, hogy a kötet „válasz” lehessen. Még „irányregény” sem lehet (a vízözönnek még iránya sincs…), még meseregény sem lehet, jellemregény sem (már és még nincs kihez mérni a jellemeket, ha új létet kezdünk), s fejlődésregény sem (hisz a visszafejlődésről szól éppen). Eközben ugyanakkor mitológiai mögöttese évezredesen bonyolultabb, mint az „úton” levés eseménytörténete, a karakterek típustana, vagy az álomképek tenger alatti és mennybéli impressziói… Talán leginkább csak Noé regénye, s meg is érdemli, oly túl gyakori főszereplővé válása úgyis ritka a prózairodalomban. Ám olykor ő is inkább a hiányával van jelen, az elérkezés pillanata, lehet, neki már a beérkezésé is egyúttal. A Parancsolatok Könyve felől nézve a Teremtés maga is büntetés, az újrakezdés sem csekélyebb teher, mint a „révbe” érés, majd a könyv parancsolatáig vezető még hosszabb út.
„A fedélzetre lépő Gestina és Jáfet megtorpant az erős fénytől, a járásuk is bizonytalan volt egyébként, mint különben mindenkié. Hozzászoktak a ringáshoz. De most szinte újra meg kellett tanulniuk, hogyan tegyék a lábaikat.
Nem szóltak egymáshoz. Várták a sátorlap lebbenését.
És ez a csönd és ez a várakozás még sokáig eltartott. És egyelőre azt sem lehetett tudni, hol és merre értek partot, és azt sem, hogy melyik és miféle időben.
A bárka a hosszú út alatt megtelt elhallgatott mesékkel és kibeszéletlen némasággal.
Megérkeztek. És ez a nap is, hogy épp csak elkezdődött, már véget is ért.” (106. oldal)
Aztán elérjük-e, ami egykor cél, vagy „túlpart”, vagy képzelt helyszín, vagy a megtett út képzete és élménye maradt? És ha elértük, ennyi-e a jövő, vagy indul mindez elölről? Ez mind volt már egyszer… S lesz is. Ha lesz. Az emberből, ha Mirjam, ha Sém vagy Kám, Jáfet vagy tengerre bocsátott csecsemő, mitológiai alak vagy képzelt angyal, aligha lesz másabb, több, jobb, érdemesebb. S kell-e akkor a jövő…?
A három pontos zárás patetikussága nem a regényé. Ez már a miénk, a jelené, amely a Bárka lakóinak még jövő. De hát hát érdemesek vagyunk-e a világvége-mentesebb jobb jövőre? Ezt kérdezi talán egész regényével Papp András. S ha meglátjuk már a túlpartot, elérhetővé is lett nemcsak a Bibliában, az utópiákban, a klasszikus bölcselmek könyvtárnyi forrásművében, hanem a Bárkában is, vajon érdemes-e kiszállni, esetleg csak újraformálni a hordozó masinát, s elkezdeni begyűjteni a még jövőbb jövő lényeit egy majd még eljövő „egyszer”-hez. Mert az a nap is éppen elkezdődött, s máris vége lett szinte.
A regénynek csakúgy. Ekként pedig az ismertetőnek is. Ilyen is volt már egyszer.
A. Gergely András
1 József Attila Kör – Kijárat Kiadó, Budapest, 1997., 106 oldal. Az alább idézett részletek az Új Forrás, 1997/5. számából valók. On-line: https://epa.oszk.hu/00000/00016/00025/970501.htm