A. Gergely András: Bűn mint Élet

Végel László naplóregényéről

Egy regénynek mondott könyvnél a saját értékelő szempont keresése, a közéleti-közpolitikai reflexiók erősödő igénye és ebbe egyes uralmi korok, háborúk, illegalitások és illegitimitások betolakodása akkor is jelen van, ha nem éppen szeretnénk ilyesmit. De talán éppen ezért mind erősebb szükség volna arra, hogy Végel László naplóregényeit őszinte és aprólékos regénynaplóként olvassuk meg. A társas-társadalmi lét folyamatába illesztett műfajkritikai nézőpontok között így arra is sor kerülhetne, hogy egyszer elmerengjünk a Végel könyvei esetében folytonosan változó kint és bent, itt és ott, képzet és tény, esemény és reflexió rétegződésein. Egyik műre a másik, mintegy kétévente új könyv, mégis valahol és valahogy egybehangzóan emelkedett, összefüggő, sodrásaiban is kitartó, személyes, drámaian költői, igézően közérdekű mindegyik.

Mintha bizony valamely író írná. De ha ebben semmi meglepő nincs is, azért az elismerő hála mégis hozzátartozik! S a dilemma is: mikor nem napló (is) egy regény, ha személyes? Sőt, a fogalmi csűrcsavar sokkal kíméletesebb, ha kimondjuk: a naplóregény műtörténeti és irodalomhistóriai előzményei részben már sejtetik, hogyan lehet, hogyan kell és hogyan is volna fontos az aprólékos követés, az értelmezés sodrába vont elemző rálátás és a kritikai felülnézet kölcsönhatásai között is meglelni a szerzői intenció és az olvasó reflexiók határvonalát. Végel műfaja már magában is interpretáció, irodalmi beszély, narratív identitáspolitika erős kevercse, s ha ebből még válogatott értelmezési „felhő” szerint kiemelni, aláhúzni, fokozni, átértelmezni is kívánunk, vagy akár csak személyesíteni, elérteni, sajátunkká tenni, akkor az máris a blogok blogja, mívesen megmunkált bejegyzések felszínes kitoldása, s ez is önálló rendszert alkot, amennyiben konzekvens – de el is emelkedik tárgyától a személyes jelentéstulajdonítás felé, s egyenesen a határátjárás eszközével. Mégannyira ilyen a helyzet, ha – mint az alábbi eset(ek)ben hangsúlyosan –, amikor a szerzői sorok eleve szerzői sorokra és idézetekre, intenciókra épülnek. A Négyszemközt Máraival. Naplójegyzetek, 1992–2014 (Noran Libro, Budapest, 2014) valójában írói viszontválasz volt írói kérdésekre és életműre, életútra és helytállásra, polgári ideálok és posztpolgári hiányérzetek vagy csalódások történeti valóságára, ezek képzelt és nosztalgikus, létező vagy hiánypótló képzeteire. S e sorokat – szinte Végel László napló-példáit véve alapul – már leírtam egyszer, itt csupán „bejegyzésként” ismétlem. Ismétlem, mert szószövedékei között Ő is ezt teszi. Megerősít, kiemel, provokál, emlékeztet vele. Eszköz a felkiáltójelek sokasága helyett, miként további mestermunkája a szövegkezelés technikája a saját eszközei között. Kijegyzetelés, megjegyzés, feljegyzés, befirkálás, blog, firkagyűjtemény, reflexió, s még egy sor azonosító eszköz lehetne az alábbi is, ha a Márai-olvasatot követném. De itt most egy másik érzékelés-rétegről lesz szó, mely a maga polgári, illuzórikus, eszméltető, deklasszáltságában is méltóságos szerzői ént tükrözi.

A bácskai magyar író naplóregénye, a Bűnhődés. Úti szövegek már fedlapján ékesen hordozza az állapotjellemzőket. Szikáran erős fa, kitartó, földbe markolóan sokfelé tartó kemény gyökérzet, alatta a kimosódó-kikopó föld, amint lassan már majd elereszti tartását és kidőlni hagyja a támaszték-maradékaira görcsölődő növényt… – rémisztő hangulattal idézi meg a vajdasági magyar író „hovátartozását”, identitását, kettős vagy többes kilétét. Markolva a ragaszkodás helyszínét, de növekedve az égig vagy a kidőlésig, megmakacskodva a kimosódó talaj maradékaiban – ez valóban a szerves kötődés, a jelenlét akarásának drámai összképe. Útjai során – merthogy a kötet telve van ilyenekkel – bizonnyal láthatott, megismerhetett, megfigyelhetett nem egyet a „balkáni” szerző, akinek német, magyar, de akár adriai fogadtatása is legtöbbször a bamba visszakérdezés. „Hogyan…? Szerbiában magyar? Az meg miféle?”. S hát nem a büszke válasz terepe a kapaszkodó túlélésre, a gyökereitől szinte elválasztott históriára hivatkozás, sem a monarchiás időkre, sem a világháborúra, sem a „hideg napok” korára, sem a titói rendszerre, sem a délszláv háborúra utalás mint a saját identitás meglelésének utalása. Utalásnak, „mentségnek” elegendő talán – főként ott, ahol az együttérzés még moccantható valamelyest –, de mintha valamely megnevezhetetlen, el sem követett bűn venné körül, vagy elébe tolakodna mint élmény.

A bűnhődés kötetcím – túl az elsődleges Dosztojevszkij-analógián is – mindenekelőtt a bűn nyomába ered. Avagy a bűnösség felől kérdez, a bűn (bűnök) felé vezető út (különböző utak és sorsok) göröngyei, vízmosott pártázata, megszikkadt talaja és csuszamlós alakváltozásai felé kanyarog. Sőt, kanyargása még lehetne célba, végállomásba vezető, a kötet fortélyos anyaga mégis mintha a céltalanságba fordult irányzatosság hiányérzete, elmúlt világok definiálható milyensége révén a megesett-elszenvedett, kivárt és kiérdemelt nyugatosodás csalfa élményétől kapna alaptónust. Az önironikus búcsú a szocializmustól, az önkritikus találkozó 1988 Berlinjével, a lepusztulni hagyott újvidéki belvárosi kávézó névváltoztatásai és lerobbanásának mikrotörténete mint ellenpont a bécsi kapucíneres világ Fal utáni Berlinjének képtelenségével – oly hangulatos dramaturgiai események, melyek még igazolni is képesek a címlapra került „BerlYn” falfirka esetlegességét, a Berlinre hangolt naplóregény több fejezetét, s valamiképpen a rendszerváltó poszt-yugo korszak egész újhullámosan képtelen identitás-zavarát.

Van-e tehát bűne a bűnhődést invokáló bácskai írónak? Van-e még jelentése a bácskainak, a vajdaságinak, a szenttamásinak vagy a kikindainak, a szerb íróvá lét és magyar nyelvűség „katalogizálhatatlan” mivoltának, aki/ami a Nyugat számára csupán „balkáni”, a balkáni számára kisebbségi magyar, a magyarhon számára nem definiált sorsközösség szószólója, a saját közösség számára kívülálló, a nemzetépítők felől nézve meg valaminő „egységet bomlasztó” morális gondolkodó leírhatóságának jegye lenne, ekként pedig mintegy egész entitásának, egzisztálásának vitatására alkalmas. Ha nem élcelődne-példálózna maga is a kötetben családneve származási, besorolási, eredeti mivoltával, vagy nem hivatkozná örömmel egyik kedves irodalomkritikusa „hogyan lettünk végeliánusok” kifejezését – akkor talán túlzás lenne a sekélyes meghatározás: Végel-számolást készít Végel László arról a pre/posztszocialista világról, mely naplóformán a rendszerváltást a váltás rendszereként jeleníti meg, ami még belefér a közlésmódok kortárs rendszerébe, s beleillik megannyi további műve stiláris egységébe is. Az „éppen rendszert váltunk” pillanata nyilván nem a bűnelkövetés ideje, az azt megelőző már sok bekezdésben, a kötet alaptónusában ugyanakkor az egész poszt-jugoszláv többnemzetiségű háborús katyvaszt és pártprivatizációs cirkuszt jeleníti meg mint potenciális bűnbeesést, beleértve a Délvidék megfontolt világnézeti vágyképét a Nyugatról is, meg a megtapasztalt nyugat valódi arcának honosítási trükkjeit is. A bűn ekként „közös bűn”, a feloldozás ekképpen képtelen elvárás is, a bűntelenség miatti bűnhődés meg még ezekre rárakódó abszurdum is.

Az abszurdtól Végel távol van – de az abszurditások kelet-európai válogatott gyűjteményétől bizony korántsem. Stiláris tisztasága, visszafogott és önkreatív közlés-ökonómiája olyan íróra vall, aki nem heveny indulattal és sebesen, hanem szóról szóra és bejegyzésről asszociációra aprólékosan építkezve konstruálja meg saját világát. Szituatív énelbeszélés, történéstükör, szerepkontrasztok közé ékelt mormogás, közérdekű erkölcslázadás, vallomásos identitáskörkép. Kreálja hozzá a „regény” szót, melynek fő- és mellékszereplője szinte csak egymaga, ugyanakkor vallottan első személyű (a napló révén), melybe a közeli vagy messzi Mások leginkább úgy férnek bele, ha nevet vagy funkciót, szerepet vagy habitust ad nekik, esetleg mindössze megnevezi, ami ismert, ami tudott, ami az egész szocializmus keltetőgépében mindenkori üzemzavar és önemésztő nyűg volt, s ami már előtte sem volt kevésbé kifacsart, hogy ugyanis mily szép is az a múlt, amelyben a „balkáni népek” oly testvéries egységben és harmóniában éltek. Mert hát ez nem így volt, s nem is maradt így.

De ami még nem maradt „úgy”, az maga a magyar identitás, vagy ha úgy egészségesebb a kifejezés: a (bácskai) magyarlét. Az a létezés, mely mintegy útban van szerbnek és olykor horvátnak is, melynek még neve is alig van, ha bosnyákok vagy albánok körében mutatkozik be, s aminek egész öntudata, lételeme, létértelme olyasféle kisebbségi egzisztálás, mely ha akarna sem tudna függetlenedni a szerb többségtől, akár két vagy négy nyelven szóljon is saját hangja. A Bűnhődés-kötet szinte úgy számol a bűnnel, mint leginkább azzal a kérdéssel: milyen az kelet-európaiként is marginalitásban, az út vagy határ vagy térkép vagy domborzat szélén lenni, avagy a történelem csuszamlós perifériáján élni. Merthogy e létnek még igazolása sincsen, sőt léte is kétséges, ha a körülötte dúló háborúságokat tekintjük. Mindezt még elbeszélni sem lehet „igazul”, bűn nélküli tónusban, hiszen vagy panasznak, vagy óberkodásnak, vagy nevetséges vágyképnek, néha provokatív másságnak hat leginkább. Ami meg „mögötte” van, a történések, a létezés módja, a kultúra, a társas kapcsolatok, a rokonságok valódi és képzelt közössége, a „határon túli nemzethez tartozás” valaminő képzete, ez meg aztán végképp a bűn partnere, cinkosa, gyanús fészke. Sőt, mindezt még kimondani sem igen lehet, hisz „Kelet-Közép-Európában a legnagyobb hazugság éppen a valóság…” – ahogyan pontos kíméletlenséggel magfogalmazza a kötet elején (is). Azután már az, kinek szól a valóság szóba öltöztetett tónusa, vágyakkal kisminkelt igazsága, reményekkel kibélelt feltételessége…, valóban csak hosszú bűnvallomás során derülhet ki. Végel azonban nemcsak átjárja a „centrum”-Európa és a „háborús Balkán” közti élményvonalat, de határon kívülre is helyezi azokat a vaksi határolásokat, melyeknek engedelmeskednie sorskérdés, élethelyzet vagy állapot időlegessége, alkalmi kényszer vagy tanulási folyamat eredménye vagy velejárója lehet. Első fejezetétől a még sokkal keményebb harmadikig folytonosan küzd az „énkép” és a Másságkép kísérteteivel, oszlopszentjeivel, zsoldosaival és mellékszereplőivel. Átjárja a bambaságok és korlátoltságok útjait, elkerüli a politikusokra érvényes indulatáttételek kifejezését, átível a történelmi otrombaságok mai béklyói fölött, s elvágyakozik valaminő csudás Európába, egy Másikba, egy „olyanba”, amiben hihetett két generáción keresztül. Azután odaért, körülnézett…, hallott, értelmezett, elemzett…, majd szárnyaszegetten megsemmisült. Nemcsak mert mint „balkáni” magyar nem bír definiálható jelentéssel, s nemcsak mert mint „jugómagyar” nem kíván kivagyibb lenni, mint bárki lehetne a maga identitásával, hanem mert az a bizonyos „Európa” sincs, az is csak képzet, költemény, remény, önigazoló egység, képzelt entitás. Olykor épp azzal, hogy határai sincsenek a történelemtől függetlenül, a nemzetközi erőpolitikáktól befolyásolhatatlanul, a migrációs nyomások és mozgások adatai nélkül, a piaci kereslet és háborús részvétel históriája nélkül, az uniós centrum képzelt egysége nélkül… – s akkor a képzelthez a képzelhetetlent méricskélni hát miféle feladat…?

S bár fennebb rákérdeztem, vajon miféle bűn is volt az, melynek bűnhődés a természetes ára…, valójában a kérdés álságos volt, hisz jószerével az egész kötet erről és ennek képtelenségéről (is) szól. Mégpedig rétegekben, idői, térbeli, történeti, értelmezési rétegekben is, érzelmiekben mégúgy. Az időbeliség mintegy az „endékás” Berlin-élmény felől és Berlinből kérdez rá (Nach Berlin…) a hovátartozás-hovávonzódás körülményeire; a második blokk a poszt-jugóból berlini gastarbeiter-lét felé mozgást és miliőt idézi meg (Bűnhődés); majd a harmadik egység a „képzelt nemzet” képzelt országából (What is Yugoslavia?) a háború dúlta valódi létbe vezet, és képzelt végkifejlet kapcsán halad a nyelv (több nyelv és a többnyelvűség) fordítás-képtelenségei felé, a definiált hovátartozásból az elveszített anyaország jelentésképtelensége felé, a nyelvi jelentés állítmányi minőségéből az identitás értelemközi ragozássá válása felé. Az időiséget minduntalan rétegző térbeliség a falutól a világvárosig, a nem-helyektől a bécsi vagy trieszti kávézóig, az irodalmi életvilágok és az alkotói magány intimitásáig ível föl és le, megosztva dilemmát és kételyt – elsősorban is azokkal, akik megértik ezt a bűnös belső osztottságot és nyelviséget. Amúgy meg…, nemcsak nyelviséget, hanem másságosságot, a kelet-európaiság hordozható örökségként megmaradt intimitásait, az értetlenségek és avas büszkeségek képtelen (haseki, hrabali, kafkai, grotowskii, ionescoi mérvű) dúlását, szinte penetráns jelenlétét is. A kötet „alcíme”, vagy még inkább magyaráz(kod)ó címtartozéka is hozza ezt a turisztikai fenséggel megjelenített bűnrészességet:

„– Arról az útszéli toalettről, csak annyit, hogy a finnyásak ne használják, mert ez még nem az igazi Európa. Odabenn elég nagy bűz terjeng, az erős klór szaga facsarja az orrunkat. Igaz, akkora bűz azért még sincs mint Szerbiában, de sokkalta nagyobb, mint Németországban vagy Svédországban. Mert nem dicsekvésképpen mondom, csak megemlítem, mindent tudok az európai toalettekről. A dánok és a hollandok még a németeknél is jobbak, kiváló minőségűek a szagelszívóik, olyanokat szerelnek be, ami kellemessé teszi a levegőt. Mert nem ér semmit az illatfelhő, ha rossz a szagelszívó. A szagelszívó nagyon fontos, mert számítsuk csak ki, hogy mennyi időt töltünk a toaletten. Szerintem, több évet. Csakhogy mi ebben is lemaradtunk. Ezt jól megfigyeltem, amikor a Belgrád-Ljubljana vonalon dolgoztam. Nos, elég volt betérnem a toalettbe és pontosan tudtam, melyik ország területén vagyok. Szerbiában az ember elszédült a bűztől, Horvátországban a belgrád-zágrábi autóúton, Zágráb felé haladva egyre higiénikusabbak a toalettek. Zágráb előtt már a kézszárítókat is használhatjuk, nem kell bajlódni a papírkéztörlővel. Szlovéniában makulátlanok a toalettek. Nos, kérdem én Önöktől, hogyan lehetett volna összetartani egy országot, ahol ekkora különbségek vannak WC és WC között? Az a baja az Európai Uniónak, is, mint Titónak. Magyarországon klórszag terjeng a WC-ékben, Berlinben viszont illatoznak, és halk zene szól, miközben az ember szükségét végzi…”.

A már közép-európaiak számára is csak sok körmondattal magyarázható kelet-európaiság még a nyelvi kalandon túli ismerkedés terhével is meg kell küzdjön Végel saját nyelviségében. Hol német, hol szerb, esetenként az angol, leginkább a kétnyelvűségben is megülepedett „köztes” nyelvtartomány az, ahol otthon van. Egyenként sem a kötet moszkvai írókalandjában részt vevő oroszok, sem a bosnyák vendégmunkások, sem az „európaiasodott” idegenvezető, sem a német író, sem a szerb környezet nem bír ezzel a nyelvi rétegzettséget igénylő és megvalósító értelmező kedvvel. Önmagára csukott nyelvi burok ez, minden poliglott mivoltában is. Kisebbségi bűn, melyre nem válasz a magyarnak a szerb íróként lét, szerbnek a magyar identitás nyelvi kódjai, németnek a „valami balkáni” vegyesség, orosznak a könyvtári katalógusban helye nincs „nemzetiségi” megjelenés, angol nyelvoktatónak a peremlét elbeszélhetetlen végletessége, s még erre a bűnre rakódik az újvidékiség, a falusiság, a művelt európaiság, az énkeresés értelmiségi nyűgje, az íróiság fogalomtisztaságra törekvő nettsége, a közírói és közszereplési stílusréteg, továbbá a mindenkori önmagával számvetésre képes személyiség bátorsága. Ezek így együtt bűnök, s ha lehet válogatni, a környezet meg is teszi. Közös bűnök, de csak azok számára, akik magukra veszik, megfogalmazzák, értelmezni próbálják és közreadják.

Van egy sajátos rétege ennek a „bűn és bűnhődés” narratívának. A bűn még „egzakt” lenne: aki nacionalista indulattal legyilkolja az újvidéki zsidókat, magyarokat, svábokat, horvátokat, az nyilvánvaló emberiesség elleni bűnért felelős, függetlenül attól, hogy megválasztott vezérpolitikus vagy terepruhás partizán. A bűntelenség már fogalmilag is a „kizárt” kategória ebben a miliőben, így ezzel számolni sem lehet. Marad biztos alapnak a közös bűn, a megosztott felelősség, az általánosító indulat, a vádaskodó vélekedés, a gyalázkodó beszéd. És marad mindezek mellett is, mögött is, időben is, térben is az elmaradottság, a hozott hátrányok, a periferizált lét láthatatlan bűne. A trampliságé, a kisstílűségé, a bugrisságé, a műveletlenségé, a fantáziátlanságé, a hinni és megbocsátani képtelenségé, a vélt vagy valódi „elmaradottság” örök bélyege, a megmásíthatatlanság és jobbra képtelenség gyarmatosítói besorolása. A berlini német felől nézve egyszerűbb a képlet: „Az ő szemükben ott kezdődik az európai igazságtalanság, ahol a fal kezdődik – és ott is fejeződik be” (17. old.). A leleményes vendégmunkás számára ott, ahol a túlélés primér ösztöne győzedelmeskedik a szabályozottság és egyezményesség intézménye fölött: amikor a Berlinbe tartó buszban dicsőség tárgya lesz a hamis útlevéllel utazás, mely ugyan mindenkinek ártalmára lehet, de a vállalkozás mersze/kényszere épp azok leleménye, akiknek veszteni valója sosem volt több, mint egy alkalmi megálló az autópályán. Az úti-kalandban, a margóról „befelé” igyekvők számára pedig ott lebeg a fényesebb vágykép, mely akár még a bűnnel együtt is a teljesebb, az álmokkal telibb, az illúziókból nem üzletet, hanem mérlegre tehető súlyt formáz: a remélhető jobb lét, sőt a „valamilyen” minőségű lét esélyét. Ennek pedig beáldozható akár a történelem is: „Elvesztetted otthonod, mert a peremvidéken az igazi Európára vágytál, elvesztetted Európát, mert az nem ismeri saját peremvidékét”. Mert európainak lenni az ismerhetőség igényével és a nyelvismeret, kultúrahasználat, eligazodás-biztonság élményének átélésével sokkalta könnyebb, mint a szembesülés a „balkániság” vagy „félig és mindig gyanús európaiság” sorstalanságával, a mindenhol honvágy állandóságával, a köztesség idült állapottá válásával küzdeni folytonosan.

Végel itt a „jugomadzsar” identitás tényleges cáfolatait vonultatja fel, miközben nemcsak arra döbben rá berlini ottléte vagy budapesti megfordulásai alkalmával, hogy a „kétarcúság” vagy „periféria-lét” szinte mások és önmaga számára is egyaránt fölismerhetetlenné teszi a kilétet, de a kötet végére eljut a legkarakteresebb önjellemzés visszafogottan indulatos jelképéig, a kentaurságig, melyet magamagára alkalmaz. Ennek beszédes mögöttese az „európaiság” illúziójába táplált hitremény sorstalanságba fordulása, az „európaiak” vagy berliniek tétova értetlensége a balkáni kisebbség körülhatárolhatatlansága kapcsán, vagy a maradék megoldás, mely a kisebbségit még éltetni képes talán: a mitologizálódás, az „én” elvesztésének élményével egy másik, képzelt én individuummal felruházása, ami azonnal megoldásnak tetszik – hisz „definiálható” az egyén felől is, képre rajzolható a Mások felől is, öntudatra érdemesít a sértett entitás álarcok közötti megfelelésében is. Így lesz egyre kevésbé létezhető és védhető entitása „európai identitás”, amely csakis messziről nézve létezik, egy bécsi vagy berlini kávézóban már meghasonlik hatféle egységre. Példázza ezt kétfélével Végel regényes élményképlete is: a trieszti úri kávéházba nylonzacskósan felpakolt csóróként toppan be, ahol az elegáns kapucíner reményében rövid megbékélést és álmodozást remél, de a „földiként” definiált pincér fölvilágosítja: ne tegye, nem ér annyit, számoljon le csalfa ábrándjaival, ez nem az a hely, ahol a magafajták kávézgatni szoktak. De ugyanitt a képzeletjáték is helyet kap: mi lenne, ha a Duna-könyvével elhíresült Claudio Magris lehetne kávépartnere, aki még a népek testvéri szeretetének és ölelő kedvességének illúzióját írhatta meg, nem számolva a vérbosszú és a felturbózott hazafiság balkáni indulataival, fegyvereivel, halottaival, sem a rá következő és mindenkori alávetés kegyetlenségeivel, a hétköznapok kentaur-létének kínjaival, s a meg sem szűnt balkáni háború örökölt indulataival. A helyi „multikulturalizmus” ebbe a két idői szférába, a titói jugo mítosz-szabadságba és a balkáni bombázás internacionalizmusába vetített képe tényleg lenyűgözően illusztrálja a regionális világtapasztalatot, hogy maszkok nélkül még csak törzsi világ sem létezik, európai maszkok nélkül még Európa sem, s talán kentaur-maszk nélkül mi magunk sem. Hiába szorít, hiába fura, de kínosan az egyetlen még lehetséges szerepválasztás…

A lehetségesség képtelensége egyúttal az álcázkodás mindenkori bűn-faktora is. Mintha egyik oka lenne annak, hogy Európa nem talál (ismert és használt definíciók mellett sem) illő meghatározást a „balkánitól” eltérő, kettős vagy többes identitásra, ennek megőrizhetőségére, de még az írói lét egzisztenciális képtelenségeire sem. Ahogyan Jugoszlávia sem talált mást, mint álcázott önkormányzatiságot, álcázott szomszédsági közösségeket, álcázott kapitalizmust, álcákkal élő „multikuturalizmus” képzetét. Végel László igazán méltó (s igencsak európai) válasza a kötet hármas tagolásában a stiláris kalandozás, a remélt „utazás”, a kilépés, az Európa „láthatatlan és ledönthetetlen falainak” űzöttséggel együtt is méltóságos megnevezése, az ideológiai sérelmektől sem mentes historikus emlékezet Berlin-fejezete, az élménydús kalandfilm középső bűn-járata és a „micsodás Jugó” talányos harmadik blokkja. Ezek stiláris láncolata már önmagában is három eltérő stílusréteget köt össze, hiába neveztetik naplónak a regényen belül, vagy regénynek a napló elemeivel… A még teljesebb válasz tehát a történelem lehetséges (vagy legalább hitelesnek tetsző) értelmezésére az identitások megtartásának maszkírozás nélküli, védett örökségnek tekintése, s ekként megtartása mindenfajta határátlépések között is. S ebben kulcsszerepe van a megélt történelemnek, a 20. századba vesző kiszolgáltatottságok együttes tudásának, az időrétegek egymásra rakódásának:

„A nagyapám először az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgára volt, majd a királyi Jugoszláviáé, aztán Magyarország honpolgára lett, végül a szocialista Jugoszláviáé, holott egy emberöltőn keresztül ugyanabban a faluban lévő házikójában élt… A magyar hatóságok kommunistagyanúsnak tartották, és a szegedi Csillag börtönbe zárták, a kommunista partizánok fasisztát láttak benne, és a saját háza előtt véresre verték, megnyomorították. Ilyesfajta túlélő volt az apám is” (82. old.).

S benne rejlik ebben a historikus rétegben a saját élettörténeti egyvelege is, a bandázós gyerekkorral, a fagylalttal megvásárolható mindig vesztes cigánylurkókkal, a tévéképernyő és rádió, farmer és endékás utazás, adriai nyaralás és némelyek német vendégmunkás-létből szerzett vagyonának hazai feltornyozása is. A saját gyermek-idillben a szocialista dalnokság vagy a hantapalintázó párttitkárok semmivel sem emberibbek innen nézve, mint a rendszerátalakulásban lecserélt utcanevek és önképüket átfestő politikusok hamiskás arculatváltása: „ragyogott a titóizmus, mint a tévéképernyő, ami mögötte volt, az viszont teli volt veszélyes és hamis ígéretekkel, amelyekben jó volt hinni, mert másképpen nem lehetett volna túlélni...” (169. old).

A történeti kontraszt személyességének és jelenvalóságának kétarcúsága a „két Berlin” kettős arcával is harmóniába kerül:

„Talán nekik is jobb, ha nem emlékeznek semmire. Ha beszédbe elegyedtem velük, kiderült, hogy ők is a távoli tenger és a távoli mennyboltozat között bolyonganak. Egyetlen szóval sem utaltak azokra a németekre, akikről az iskolában tanultam. Azokra sem, akiket az olvasmányélményeimből ismertem meg. A nyitott Berlin némán bűnhődött, amíg Berlin rajongói is bűnhődtek. Mindenki barátságos volt, mindenki kedves, még az utca embere is szívélyesen válaszolt, ha számomra ismeretlen utca vagy metróállomás felől érdeklődtem. Már-már túlságosan barátságosak voltak, túlságosan nyitottak, mintha csak ezzel is saját titkukat kívánták volna leplezni. Kezdtem gyanakodni, hogy a németek a titkok népe, titkot hordanak magukban, amiket nem mernek senki előtt sem feltárni. Még maguk előtt is ügyesen palástolják. Mi lesz velük, ha egyszer feltörnek belőlük?” (144. old.).

A titkok népét a feltárás népének fiaként megismerő, Berlint járó Végel László a zárt és nyitott világok OTT is jelenlévő egyvelegére talál, ahogyan saját szenttamási, újvidéki, perifériára szorult vagy budapesti entitásában sem rejti mélyebbre meglátásait. Talán legszikárabban a kiadó kötetvégi „ajánlása” fogja ezt össze, imígyen: „kreatív sokszínűségével vonzza az ebből (abból) az érzésből korábban elzárt, kizárt közép-kelet-európai és ’balkáni’ magyart. Sok szép szomorúságélményt nyújtó, ám szeretnivalóan nosztalgikus pokoljárás ez a kivételes naplóregény”.