Talán egy főtér sarkán, egy mellékutca kitüremkedésében, vagy a Várkert merengő- és csókolódzóhelyén futnak össze a szálak, vagy egy fotóalbum lapjain, mindegy is. Az emlékezetben mindenesetre, a megidéző, a tisztelgő, a látvány mellett a hordozó sorsokban összegződő tudásban, a hely szellemében, a létbenyomásban. Bruno Schulz „fahajas boltjai” és Hrabal önironikus kocsma-partyjai között vagyunk, térben is, időben is. Volt város, községgé lefokozva, maradék pompáival, lakosaival, iskoláival, felekezetiségével. Az idői közelítés már a szűkölő köröket rója: „már a Felvidék egy részét is megkaptuk”…, „már Erdély egy része is visszatért”…, „már a Délvidék…” – de nem mindent, ami kapható lett volna. „Nem elég szolgálatkésznek lenni, azt ki is kell érdemelni!” – ahogyan az iskolai tanári kar megállapítja a zsidótörvények szellemében, vagy a leventeoktató előtt parírozva.
Árnyas főutca a mi utcánk. Azaz, legyen szabad az elbeszélőnek még időben pontosítani: nem árnyas ez, mert fái alig-alig vannak, s derűvel süti a nap, ha úgy tartja kedve. S mégcsak nem is főutca, afféle bulvár vagy miegyéb, kelet-európai kisvárosi piactér, ahol lovas szekér, cukrászda, hivatal, de tán még a két rivális papírkereskedés mellett néhány kocsma is akad. Átmenőhely, kisvárosnak éppcsak csúfolható nagyfalu, elvett városrangja bűvkörében még tetszelegve, de szomszédságoknak mindig alárendelve. A szomszédságok meg Rozsnyó vagy Balassagyarmat távolabb, felvidéki vegyesfalvak határövezeti mikéntisége, s a határok nemcsak változóban így a második nagy háború előestéjén, de szinte napra nap átíródva, felülmúlva, eltörölve és újraalkotva.
Mint a legtöbb hasonló helyen, a határ nem is a földrajzi vagy állami, hanem a közösségi-emberi, felekezeti, gazdasági. Van úri kastély, van mi hozzá kell, vannak reménytelenül szegények, fityingért aratók, megtűrten kishivatalnoki funkcióba ültetettek, vannak irigyek és bolondok, rokkantak és özvegyek. S ha a szerzői önkény úgy nem kívánná, mondhatnánk úgy is, van helyi zsidóság, ameddig-addig, aztán már az emlékük és a jótevők által kifosztott kredencük is alig. Van-volt rabbi is, de csak Gyarmatról kölcsönbe, s vannak emberi huzakodások, kocsmai kártyázások, zsidótörvények, kereskedelmi rendeletek, vagyonleltárak, idővel deportálás is dukál. Van helyi fotós is, műteremmel, család-, gyerek- és iskolai portrékkal, s vannak az Ipolyon fekete vízben lecsorgó papírképek is, szürkévé mattosodva, még foszlányokban is alig felderíthetően. No meg vannak családok, élénk emberi élet, zúzós közélet, pökhendi kakastollasozás meg karszalagos zsidótlanítás, van a Nagy Haza, a nemzet hübrisze, a híveiül hódoló nádpálcás tanárokkal, várkerti csókolódzással, csokoládés nagymamival meg főzelékes nagymamival, helyi bírósággal, emlékek önkényével és a történelem kényével együttesen.
Az Árnyas főutca valójában Márton László regénye (1999, majd 2015., Kalligram, Budapest, 133 oldal), melynek nyitó mondatai már önmaguk cáfolatai is egyben, avagy a regényé, mely nem lehet tényleges cáfolat, ha regény. Ez meg hát az, sűrű literátori vehemenciával megformált historikus poéma, mely nem attól historikus, hogy híven követné az eseményeket, hanem hogy a visszaemlékezés méltóságával minduntalan azokat a veretesen 20. századelejiesre formált mondatokat is megtekeri, jövőbe vezeti, alternatív elbeszélői réseket nyit számukra, hogy végül is a történés maga szinte alig, a tartalom viszont maga a teljesség gőgje és érdemtelensége. Saját szavai szerint maga az árnyasság is annak helyszíne, ahol „nem történik semmi”. Azaz mégis, de nem úgy, mint történés, nem úgy, mint elbeszélés, nem sztori és nem fejlődésregény, de mindkettő is meg kollektív emlékezet még úgyabbul.
Már a felhangolóban megnevezett fényképgyűjtemény is csak felidézhető ürügy marad, „a képzelet munkája révén életre kelthető” fotókon látott arcok közös és fordulatos megjelenítése is csupán a szerző intimitása maradt, a képzelet szüleménye, mely a drámainál mégiscsak valóságosabban huszadik századi história-szövedék. „Az árnyas főutca nem azért árnyas, mert árnyat adó fák szegélyezik, hanem azért, mert árnyak mutatkoznak mindkét oldalán, emberi lények árnyai. Nem állítható róluk, hogy nem léteznek, hiszen aki valaha létezett, az létező személy marad mindörökre, ám az sem állítható róluk, hogy nem a képzelet szülöttei, mert annyiban tudnak bizonyságot tenni létezésükről, amennyiben gondolunk rájuk és felidézzük őket; amennyiben pedig gondolunk rájuk és felidézzük őket, annyiban nekünk kell ujjászülnünk őket saját képzeletünkből. Némelyikük arcát meg lehet pillantani: véletlenül fennmaradt fényképekről, családi albumok maradványairól néznek vissza ránk; a többiek mintha félrefordítanák fejüket, vagy mintha ott állnának a hátunk mögött, akárcsak a fényképész, aki maga is az árnyak egyike…” (9. old.)
A sosem nyerő sorsjegynek megfelelően, amikor végül mégis nyeremény vetődik mögé, a maga kivételességével tragikus következménnyel együtt, a ritka pillanatok egyik ráadás-nyereménye a sorsjegy, melyen a regény egyik kétszer visszatérő kulcsmondata áll: „Lesz ez még rosszabb is, ne félj!”. Rosszabb tényleg lesz, s a regénytapasztalat kelet-európai miliőjében a sorskegyelem reménytelenségei szinte alig kínálnak üdvösebbet, mint a jobb jövő hiányában megelégelhető jelen derűjét. Akár a fel-, akár a dél-, akár a Kárpátok-vidéki próza szinte alig kecsegtet más reménnyel, mint ezekkel a (Thomka Beáta pontos szavaival élve) befejezetlen elbeszélői olvasattal, „az elbeszélt azonosság újraélt és újraírt önértéssé” válásával, „a történelmi demitologizálás egyben a kulturális azonosság mindenkor időszerű kritikai újrafogalmazásának alkalmával” válik közössé.1
S még ha „demitologizálás” lenne csupán, talán nem is lenne képtelen analógia. De úgy emlékállítás, hogy mindennek állított emlék, legyen az öklömnyi nagy barack, cukorka-jutalom a nagyságostól, cselédsors a kastélyban, levélkihordó-életút a hivatalban, gazdagodás és siker, vagyonelkobzás és hadizsákmány, német családfa és zsidó életvitel, „fahajas boltok” és főtéri hetivásár, futballmeccs a Borjúpáston és légiriadó-próba a sötétlő fellegek előterében. Márton László prózai tónusában a csalhatatlan századelős hivatalos prózanyelv, sajtóközlések tónusa, intézmények bikfanyelve, nagymamák ölelő selyemszava egyszerre van jelen a messzi-késői kortárs prózanyelv önleleplező vallomásosságával, a mesebeszéd hitelesítésének egyezményes csalafintaságával, a képzeletjáték repedt valóságosságával, s minden szaglással, indulattal, irigységgel és visszafogott félszekkel, kiskamaszos vágyreménnyel és aggleányos fanyarsággal, a kortárs képzeletet kisvárosias vizitbe invitáló hantapalintás játszadozással. Elbűvölő sodrás ez, szinte minden mondat további hat tagmondatból és négy irányváltásból, önkorrekcióból és az alternatív meseváltozatok további három útválasztásából áll. A lehetségespróza határterületén vagyunk, ahol a meseszövés a csokipapíron folytatódik, de mielőtt a fénylő széléig érne, onnan is lecsorog, szinte képzeletbe olvadóan idézve föl önleleplezés-változatokat és végenincs sejtéseket. Márton azonban a csavarással is az emlékfoszlány-maradékot tekeri szorosabbra, majd fellazítja az idővel, végtelenbe tereli az analógiákkal:
„Nemcsak az élőktől választja el őket láthatatlan határ, hanem egy másik láthatatlan határ elválasztja őket a többi halottaktól is, az a határ, amelyet még életük során jelöltek ki az ebből a célból hatályba lépő korabeli törvények, és ez a határvonal, bár az őt kijelölő törvények hatályukat veszítették, nem tüntethető el visszamenőleg, tehát sehogyan sem tüntethető el. Éppúgy nem tehető semmissé, ahogy az árnyaktól sem lehet megszabadulni; nekünk pedig az alábbiak során, miközben azon fáradozunk, hogy elbeszéljük, amit észrevettünk rajtuk és körülöttük, ezért a határvonalon kell átjárnunk, oda-vissza. És ha esetleg magunkra vonjuk az árnyak neheztelését, amiért nemcsak azt mondjuk el, amit láttunk, hanem azt is, amit látni véltünk, vagyis megbízható értesüléseinket homályosuló visszaemlékezésekkel párosítjuk és mendemondák foszlányaihoz keverjük, ezeket pedig élők és túlélők nemegyszer indulatos ítéleteivel szembesítjük, egyszersmind megtoldjuk képzeletükkel és elbeszélői döntéseinkkel, s ha egyáltalán, a cselekmény súlyát nem látják arányban állónak a bonyolítás mértékével: úgy másfelől talán ki fogja engesztelni őket a határvonal átjárhatósága, ha munkánk célhoz ér” (10. old.).
Ez a prózatechnikai csapda, melyben az írói megoldás egyben az olvasói megoldás előtere is, a történeti megoldás pedig a megesettek respektusaival teljessé lenni kívánkozik, szinte mindvégig helyén ül a regényben, mely a jelenetköziségben a kivételesség-dramaturgiát éppúgy követi, mint a szereplőcsoportok epikai stílusjáradékait, melyek kibontásaival és kilengéseivel mintegy kilengeti magát a történést is a vizsgálhatóság és folytonosság állandóságából. Thomka Beáta a hasonló helyzetekre alkalmazza Paul Ricoeur tézisét, melyben az „önélet” irodalmi vizsgálatából kihangzó, szerfelett gazdag megjelenésmóddal meglepő fiktív történetek soráról, melyek magára az elbeszélés módjára, a „refiguráció” folytonosan változó karakterére jellemzőek, s amelyben a napok eseményei között térben mozgó és a térbeli cselekvést az idői síkon reprezentáló személy mint „közelítő-távolodó” mozgást segít megélni (Thomka 2001:3). Ez Ricoeur-i „életrajzolásra” alkalmazott nézőpontja Thomka analízisében nemcsak „az önrekonstrukció műfajai”, fiktív metszetek sorozatai alakjában megjelenő változatok, hanem olyanok, amelyek számos „mértékben a kort, a külső világ körülményeit dokumentáló tanúságtételek. Az olvasásmódok különbségei és lehetőségei, a fókuszálás, nagyítás, összpontosítás műveletei történetszerű, narratív, vagy éppen historikus, más esetben lélektani vagy akár művelődéstörténeti olvasatot is eredményezhetnek” (Thomka uo.). Ebben az olvasati előtérben Thomka szinte végenincs következetessége is jelen lehet, folytonosan ott lakozik. Egyszerre van jelen a „fikciós diaszpórák” és a kettős kötődés ezekben a moccanatlan terekben, de a „virtuális azonosságok” egész nagy idő-íve, a „hozott anyag” a regényben, a „beköltözés a nyelvbe” és a „komparatív belülnézet” egyszerre-érvényessége is ott, ahol a „többnyelvű éntudat, polifon identitás” mint a nemzeti önmeghatározás átalakulási iránya, a megmozdult (vagy Kosztolányiban mintegy a kitartóan mozgó) és szemléletváltásokat vagy „áthelyeződő hangsúlyokat” szinte „Európa nyelvévé” változtató attitűd maradt meg, ahol „a szellem nemzeti kompenzációs emlékezetként” élése, a Danilo Kis-féle po-etikák lezárulási és folytatási-újrakezdése, mersze vagy expatriálása, s párhuzamosan a „kihátrálás a világból, nyelvből” kockázatossága is egzisztál az „ego sum” feltételeként – csak hogy legutóbbi kötetének kulcsszavait idézzem szinte tartalommutatóként… (11-110 old.).2
Vagyis az értelmiség- és írástudó-kritikai felhang éppúgy része a műnek, mint a devalvált érzelmek tragikai sorsfordulatai, a „főhősök” mellékszereplőkénti háttérbe tolása is ugyanolyan eszköz, mint az eseménytelen lét legapróbb zizzenéseinek preciőz lejegyzései. Ebbe a felvezető részben (s később is olykori emlékeztetőül) bevonva az olvasó cinkos részvételét szereplőválasztás és helyszínkeresés eseteiben, s megosztva a cikkcakkos időrendben elbeszélhető bármikori jelenmegértés gondjait is, végül Márton csak-csak beleszövi a lineárisnak kevéssé nevezhető történetmesélési nagy etapokat, eljutva a negyvenes évektől a hetvenesekig is, mintegy mértéktartó körülírással folytonosan ott lebeg a holokauszt árnya, az „egy piaci nap” závadai légköre, a zoltángábori „orgia” mindenkori eseménysora is. Könnyített tónusban lebeg a fekete füstté válás véghelyzete, a feljelentésre mindig kész házmesterné pökhendisége és a túlélő öregasszony burkolt végzete – de mindig a prózapoétikai csempézet mögötti szférába tuszakolva a direkt megnevezéseket. Keserbús önirónia ez, történeti kegyeletfosztásnak tetsző, de mélyen őszinte és lakonikusan tudomásulvevő.
Az árnyaktól szabadulás tragikomikus zárójelenetében a mindenkori múlt keveredik a megmaradt fotók, a nemzetlelkűen megszólaló farsangi kuplé és a Purim ünnepéből kihangzó mindenkori békülés tónusa. A történelem, ha nem is nevetve szabadultunk tőle, a felerészben elnyert és egészében elvesztegetett erények, a hősi halált sem haltak hősiessége, a tologatható határok moccanthatatlan belsővé válása felé masíroz közben. A záró bekezdések tónusa visszafelé is megidézi a könyv egészének méltó habitusát:
„Becsületes arcú, délceg csendőrök. Jóságos keretlegények. Falvédőről és mézeskalács-szívről szakasztott, rózsatőről metszett nyilasok. Még egy kifestőkönyvbe illő, mosolygós SS-kommandó is körülveszi a tájat; kolbászból fonják a szögesdrótkerítést.
Csont kürttel kürtölnek. Arany deszkák hasadnak. Mozgásba lendül a világ. Mindenki mozog, mint a férgek.
Szívükben egymás iránti kiengesztelődéssel suhannak el az árnyak egykori otthonaik előtt, ahol nincsenek otthon többé” (133. old.)
A. Gergely András
/A szöveg egy változata az újvidéki Szövet/Irodalom számára készült/
1 Az értelmezés gazdagabb árnyalatait lásd Elbeszélő térképészet. In Prózai archívum. Szövegközi műveletek. Kijárat Kiadó, Budapest, 2007:69-78. old.
2 lásd Regénytapasztalat. Kijárat Kiadó, Budapest, 2018.