Múlt-kép, kutatás, „talált örökség”

Egy emlékezeti gesztusról.

Van egy korántsem egyezményes, de örökérvényűnek mondható érték-elv, mely a kisebbségek esetében rendszerint akkor is érvényesül, ha azt „akadémiai” tudásminőség feltételei nem okvetlenül jellemzik az érdeklődő szándékot. Ez pedig (talán elnagyoltan) úgy hangzik, hogy ameddig még egyetlen kaporszakállú öreg ember még van, aki el képes mondani, mi és hogyan történt, ki és mit tett, miért és meddig alakult úgy a világ dolga, ahogy…, azt rögzíteni kell, menteni, értékként megóvni, becsben tartani. Az alábbi kiadvány ilyen, minden színes véletlenszerűségével és sötét múlt-képével együtt is.

Felteszem, az sem véletlen, hogy a könyv egy elegáns, mélykéken fénylő Tóra-köntösbe öltöztetve jelent meg mint Hrbácsek-Noszek Magdaléna Zsidó hagyományok Galántán és környékén monográfiája, felvidéki kiadónál.¹ Az első pillantásra is megnyerő címlap – az 1899-ben felszentelt klasszicista stílusú zsinagóga látképével. Ugyanis nemcsak meggyőz arról, hogy a galántai rabbinátushoz tartozó 29 település, az itt előfordult jeles rabbik, a Talmud Egyesület, a Jótékony Nőegylet, a jesiva, a mikve, a rabbiképző intézet, a nyomda és további épületes körülmények olyan hagyománytartás helyszínei lehettek, melynek a drámai lakosságcsökkenés, a soá, a kivándorlások megpecsételték 20. századi sorsát, hanem mindezt a történeti feldolgozáshoz alapvetően szükséges adatgyűjtéssel még valamelyest menthetővé is tette a szerzői-kutatói szándék. Kevés, ami maradt – de az maradhasson a jövőnek is! Így hát a Szerző méltó gyűjteményt tett könyvespolcunkra, a legkevésbé sem titkolva, hogy az utolsó utáni pillanatban még feltárható anyag méltó közzététele nemcsak hagyománytartás, örökség és felelősség kérdése volt, hanem az „add tovább fiaidnak” legőszintébb vállalása is, aminél fontosabb feladat kevés van a zsidóság mentalitástörténetében, de bizonnyal így van ez más kisebbségi kultúrában is.

Az örökségesítés és értékmentés terén nem csekélyebb a kötet hangoltsága, „felszereltsége” a befogadó közeg, az érintettek szempontjából sem. Radnóti Zoltán pesti rabbi „ajánlása” szinte a legmelegebb hangú értékelés, amit forrásmunka és emlékállítási szándék csak kaphat: »„És kezdetben teremtette az Örökkévaló...” (Mózes első könyve, első fejezet, első vers) Teremtette a világot. A rendet. Az embert. A Törvényt. A hagyományt. Teremtette Galántát és Galántán a zsidó asszonyokat és édesapákat. Gyermekeket és unokákat. Teremtette a vőlegény hangját és a menyasszony hangját, a szombat kacagását és a temető csöndjét. Teremtette a zsidó-magyar együttélést és a zsidó-magyar különválást. Teremtette a nemzeti törvényeket és a zsidó törvényeket. ,,A többi néma csend...” És ez a milliónyi élmény és emlék mind-mind benne van Hrbácsek-Noszek Magdaléna nagyon igényes és alapos munkájában. Benne van a képekben és szavakban. A diagramokban és a táblázatokban. A monológokban és a diskurzusokban. És ez mind megírva tollal, könnyel és érzelmekkel. A szerző minden mondatán érződik az alázat, amivel a témához, illetve a téma érzékenységéhez fordult« (7. oldal).

S talán mert múló örökségről van szó, talán fölösleges itt „utólagos” kritikát gyakorolni a témakör feldolgozási módszeréről (merjünk-e „módszertant” mondani a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának adjunktus oktatójának?). A feltáró munka valójában két/háromfelé tereli az olvasó respektusát. Egyik, s ténylegesen talán a legmeghatározóbb szempont az emlékállítás, főképpen a népesebb települési zsidóságnak emlékezetéül, melynek négyötödét 1944-ben haláltáborokba hurcolták (a szerzői becslés ezt 1400 főre teszi). Az emlékállítás és értékmentés célja bizonnyal a legfontosabb, s nem kételkedhetünk abban sem, hogy a kivitelezés őszinte szándékát kifejező tárgyfotók is ezt szolgálják, az emlékművek és emléktáblák állításának, szertartások és szokásgyakorlatok megidézésének is hitelesítő célja van. Kicsit „keverten” ugyan, de legalább a teljesség érzetével kínálva.

Eközben a talán nem kevésbé titkolt másik szerzői cél ugyancsak egyértelművé lesz: a településen a maradék mintegy ötven lelkes zsidó csoportot (amíg még lehet) megfaggatni mentális és történeti öröksége, szakrális hagyományai és vallásgyakorlata felől. A további célképzet már jóval szerényebb: a sorsválasztás, identitás és önreprezentáció terén felmérni, adatlapok és szociológiai olvasat eszközével megőrizhető hagyatékként leltározni a válaszképes populációt a lét élménye, szorongatottsága és lehetetlensége terén (is). A kötet („a zsidó kultúra lenyomatát kutató könyv” – 11. oldal) első nagyobb egysége a múlt képe és folyamata, a második a kutatás során nyert adatok ábrákkal igazolt tömbje, melynek egyes fejezetei, blokkjai viszont önmagukban kevesek, együttesen vegyesek, metodikai szempontból kuszák, s végül mégis azt a képzetet hivatottak erősíteni, hogy a lehetséges teljes feldolgozás megtörtént. Itt érhetjük tetten azt a metodikai bizonytalanságot, mely nem lesz haszontalanná, de átlapozható roppant vegyessége révén kölcsönös megerősítések helyett egymás mellé rendelt fejezetek keveredését hagyja érzékelni. Nem egyedi, sőt éppen ezért nem is módszertanilag új ez a közelítésmód, melynek jogosságát nincs „fölérendelt szempont”, mely elvitathatná, de amely a maga színes esetlegességével kevesebbet mutat, mint önképe szerint ez megtörtént.

A szerző a történeti fejezetekben hol nagytérségi, hol környéki, hol galántai, hol meg (nehezebben azonosítható) regionális utalásokkal él, de nem összehasonlító módon, hanem adatlelemény formában. E strukturálatlanság ugyancsak megjelenik a képanyagban, melyek közt intim és míves változat éppúgy előfordul, mint fotóként értékelhetetlen kattintás, a dokumentumok körében ugyanez a „talált örökség” feltárási módja, az (életút-)interjúk során nem különben. Amikor helyi szertartás-leírást közöl (pl. „A megemlékezés nem csupán a helybélieket vonzza, túlmutat a regionális kereteken, hiszen Pöstyén, Pozsony környékéről is lejárnak a galántai imaházba, hogy együtt lehessen a környék zsidó közössége”), mintegy rejtve marad, mennyi ebből a szerzői lelkesültség, mennyi a szokásnéprajzi hitelességű „adat”, vagy az, hogy az elnagyolt megfogalmazás voltaképpen mit rejt mint szakrális néprajzi tényt. „A hagyomány szerint a Chevra Kadisa tagjaiból álló csoport Minján Ádár 7-ének reggelén a Mesin Jechajét énekelve házról házra járnak, és felkeresnek minden zsidó családot. Egyetlen családot sem hagynak ki, még a betegeket is meglátogatják. A Minján tagjait, akik bort és ezüstkorsót visznek maguk­kal, mindenütt megvendégelik az ünnepien megterített asztalnál…” – ez éppúgy lehetne kicsit „iszósabb” csoport udvarias gesztusa, mint revitalizált szokás: „Zain Adar nem ünnep. Mózes születésének és halálának emléknapja. Ahogyan Galántán emlékeznek erre a napra, az egyedi a világban. Nagyon kevés helyen van ilyen, legalábbis én így tudom…” – írja egy helyütt. Lehetne nem kevesebb, hanem több, mint „a regionális kereteken” túlmutató szertartás, melynek valójában semmi köze ahhoz, hogy a messzebbről jöttek is életeseményként becsülnék meg azt, hogy „együtt lehessen a környék zsidó közössége”. A szokásnéprajz tengernyi hasonlót ismer, de nem köti kényszeredetten a „kiválasztott nép” eszmeiségéhez, vagy a kiválasztottságtudat történelmi tradíciójához, mint Hrbácsek-Noszek Magdaléna. Ráadásképpen mintha azt sem döntötte volna el, hogy helytörténeti munkát végez, adatmentéssel, fotógyűjtéssel, beszélgetésekkel, szertartások rögzítésével és méltó közzétételével, vagy alapszintű zsidóságismereti olvasókönyvet szerkeszt a helyi iskolásoknak. Mindkettő külön-külön is elfogadható lenne, de együtt szinte ömlesztettek. Ugyanabban a bekezdésben kezeli egyenrangú fogalmakként a másságot, az identitás-változókat, a holokauszt-emlékezetet, a pusztuló közösség önérzetét és a tradíció-kötöttséget, alkalmasint egyetlen jelzővel illetve mindezeket („érdekes”). Ez érdekes ugyan, de kevés, vagy nem oly mélyen méltó, mint lehetne…

A Szombat hetilap hasábjain közölt kutatás-bemutató írásában erre még adekvátabb példa szolgál: „Érdekes, olykor drámai hangvételű identitáselemet is felszínre hoznak a szenvedés-történetek, melyek a vallási neveltetéssel mélyen a tudatukba vésődtek. A közösség gyásza az egyéné is, meg az öröme is. A réges-régi felmenők szenvedéstörténeteit, örömeit viszik tovább… Ebben a történelmi tudatban, a kollektív emlékezetben, vagy közös tudásban van egy vízválasztó szenvedéstörténeti pont, mégpedig a soá. … Sokszor rutinszerűen aktualizáljuk identitásunkat, amilyet épp a helyzet kíván. A soá nem ilyen helyzet volt. A minden évben történő megemlékezés a mártírokról, az aszkara is drámai, az egyén belső feszültségeitől sem mentes folyamatba torkollik”.² A szöveg egyszerre lírai, tudományos, ismeretközlő és tudáshitelesítő szándéka ezáltal olyan keveredés eszköze lesz, amelyben egyik aspektus a másiktól vonja el a figyelmet, miközben nem egymást igazolják vagy erősítik, hanem a felszínes történeti közelítés mintha-drámaiságának adnak tápot. De csak tápot, s nem eredményes igazolást, hitelesítést, miközben ez lenne a vállalás lényege a szerzői szándék szerint…!

Akár kisebb települések szórvány adat-anyagának kellő mélységű feldolgozása korántsem ismeretlen a judaisztikai szakirodalomban (melynek sajnos alapművei is fájóan hiányoznak a könyv amúgy nem csekély szakirodalmi lajstromából, de amelyek ettől azért még léteznek!), így még zavaróbb, hogy tudományterület-nagy kérdésköröket (életút-interjú, történeti emlékezet, identitástudat, lokális kapcsolatháló, diaszpóra-szakirodalom, stb.) oly könnyed gesztussal von be tárgyköreibe, ahogyan azt tudományos igényű alkotó sosem tenné. S ha az Olvasónak itt föltűnne, hogy indító soraimmal ellentétes az, amiről a feltárás-módszertani kritikát fogalmazom, csak megerősítéssel élhetek. Igen, Radnóti rabbi szavait megerősítve, fontos, hogy a teremtett Ember teremtett hagyományáról az élmény és emlék tónusában is elmondassék, ami „képekben és szavakban” fontosnak minősül, de mindez ne csupán a „tollal, könnyel és érzelmekkel” szólaljon meg, hanem a tudományos igényesség diadalával, igazával, érvényességével! Az alázat alapszükséglet egy kutatásban, mégannyira egy értelmezésben, de a témakör is megkívánja a magáét, hisz a hivatkozások nem azért lesznek érvényesek, mint egy Valaki mondta ki őket, hanem mert az értelmezés öröme megkívánja befogadásukat és továbbgondolásukat, vagy direkt továbbadásukat is!

Csupán egyetlen példa a hiányérzetekre: a harmadik fejezet „A galántai zsidó közösség tárgyi és szellemi kultúrája” címmel indul. Majd fél oldalnyi ismeretközlés következik, ekként: „…elengedhetetlennek tartom, hogy leszögezzük, a zsidó vallás a világ egyik legrégibb monoteista vallása…” – majd a Zsidó Biblia részeinek bemutatása következik, hogy kifusson a fejezetnek alaphangot adó okfejtésre: „Az identitás tárgyi önreprezentációjának megjelenése Galántán elképzelhetetlen az egyetemes zsidóság szimbólumainak, szakrális tárgyainak rövid magyarázatával, ugyanis a valláshoz kötődő egyetemes zsidó szellemi és tárgyi kultúra hagyatéka egyértelműen vetítődik le a diaszpórában élők életére. Az eltéréseket, különbözőségeket, amelyeket a népélet hívott életre, az interjúalanyok orális önreprezentációival bővítem”. Amit itt nem értünk, a nyelvi hibákon vagy kifejezési ferdüléseken túl maga a kontextus. A galántaiak néhány féltve őrzött tárgya (melyeknek ez után húsz oldalnyi színes-képes leírása következik) bizonnyal és kétségtelenül magán viseli az „egyetemes” jelképtár nyomait (menóra, kettős kőtábla, tálit, tfilin, sófár, tóra-díszek, persely, fűszertartó), de ezek ismeretközlő leírása semmilyen kapcsolatot nem mutat a galántaiak közösségének diaszpórával összefüggésbe hozott mivoltával. A „rövid magyarázat” elképzelhetetlensége éppenhogy elképzelhetőségbe megy át, de a tárgyi kultúrát utcakép, levetett imasál, kipát viselő férfi portréja, kohanita jelkép fényképes illusztrációja követi, az „éppen kézre esett” asszociatív mezőjében, s ugyancsak függetlenül a diaszpórától. Az „orális önreprezentációval bővítés” olykor elhangzott mondatot vagy tárgyfeliratot jelent, még egymástól is független rendben… Hol egy „népszerű-tudományos” közlés vezet be egy tárgyat, Raj Tamás szótárából vett hosszú idézetekkel, hol „egyetemesnek ható” értelmezés kapja meg az alaphangot, eltérően a fejezetcímtől és a „kutatás” tárgyától. Az ötödik fejezet viszont „Az ünnepek igézetében” címmel igazán gazdag, de nemcsak galántai, hanem környéki temetőképek, imaház-belső, jeles ünnepek liturgiai szerepe terén is leíró anyagot rejt, mely szinte „kilóg” a kötetből, bár képanyaga ugyancsak lehangolóan szedett-vedett. Az egész VI. fejezet a kutatást hivatott bemutatni kérdőíves bázison, „helyzetképként”, „nem az egyénre, hanem a sokaságra irányuló” feltárással, melybe „beépíti” a külső megfigyelőként kinyert adatok anyagát is – értelmezésem szerint így épp a „reprezentatív kutatás” adatait teszi kétségessé. A zárt kérdésként (vagyis előre adott válaszlehetőségek közötti mérlegelés esélyével) megformált húsz kérdésre kapott feleletek színes ábrákba komponálásával szépecske lapozót komponál, de kétségkívül semmit sem kezdhetünk olyan megoldásokkal, mint a 15. kérdés esetében: „Igyekszik továbbadni a zsidó hagyományokat a gyermekeknek?’ „a) igen, b) nem, c) liberális vagyok, a gyermekeim választhatnak” – ilyen esélyek közül bizony markáns válaszadó legyen a partner, ha e vagylagosságból utólag kielemezhető feleletre merészkedik! Mert mi köze a „liberális vagyok” attitűdnek (amúgy nemcsak a liberálisok gyermekei választhatnak hagyományok között!) a zsidó hagyomány átadásának szándékához és értékéhez?

A Szerző az „Önreprezentáció, önazonosság és sorsválasztás” fejezet egészében valami olyféle identitás-hányadossal számol, amelyet sehol sem érez pontosítandónak. Szlovákiáról van szó, annak 20. századi egyesülési, szétesési, háborús, kisebbségellenes, fasiszta, szocialista, asszimilatív, kirekesztő, áldemokratikus, megosztó, zsaroló, fegyelmező, sőt fenyegető politikai klímája egész évszázadáról… – mégsincs egyetlen adat sem, amely a szlovákok és magyarok, magyarok és zsidók, zsidók és reformátusok, németek és szlávok, kisebbségiek és többségiek valamely érintőleges dimenziójáról, válaszáról, kérdéséről, identitásáról, kapcsolatokról, partnerségekről, kényszerekről és csáberőkről, asszimilációról vagy integrációról szólna. Nem használja a valóban megindult zsidó helytörténeti monográfiák közül sem a kézbe vehetőket (Zsolnáról, Homonnáról, Komárom zsidóságának múltjáról szólókat), sem a felvidéki, észak-magyarországi hasonlókat. Alig érzékelteti (inkább interjú-szövegben hagyja meg csupán) a vegyesházasságok hatását, rítusok változásában okozott szerepét, ahogyan a galántai zsidó oktatást méltató fejezeteivel sem veti össze a megváltozott kommunikációs, tájékozódási, oktatási, netwörk-építési tapasztalatokat sem, amelyek a generációs változásokat tükröznék, a tolerancia-szintek módosulásai irányában megértő kutatásokra épülnének, stb. Egyáltalán nem különíti el a „diaszpóra” fogalmi használatában az izraeli, amerikai elvándoroltakat a maradék zsidóság önmaga szlovákiai kisebbségévé válásától, vagy ahol mégis, ott a módszertani bizonyításkényszer, a „szociológiai kutatás” elvégzése akadályozza a megértő elemzést. Sőt: az „összefoglalás helyetti” fejezetben (167-168. oldal), a kutató szubjektív szava okán a munka „sűrű leírás” jellegéről szól, miközben a fogalom kimódolójától és alkalmazójától (Gilbert Ryle, Clifford Geertz) sem annak alapművét nem hivatkozza, sem a leírás „sűrűségének” értelmezési mélységét nem követi – sűrűnek azt veszi, amit fejezeteiben egymásra halmozott. Nem tudakolja meg kérdezettjeitől, mennyit és mit vállalnak a zsidóság fennmaradásáért – helyette felmutat egy temetői fotót a holokauszt áldozatainak névsorolvasási ceremóniájáról, s ezzel mintha már be is teljesült volna a kutatás…! Lajstromokat közöl költségvetésekből, de elmulasztja tisztázni, milyen asszimilációs folyamatok jellemzik az elmúlt százötven évet! Nem láthatjuk át, mit és miként használ fel a narratív történetírás forrásanyagából, az elbeszélés történeti struktúrájából, az „elbeszélő ember” szerepköreinek szakirodalmi kételyeiből. Nem tudjuk meg, milyen nyelven készültek a beszélgetések, mit tükröz a nyelvértés, a két- vagy többnyelvűség, a többrétegű kultúra, s mennyi szólt az „egyetemi tanárnőnek”, mennyi a néprajzkutatónak, szociológusnak, „kulturális antropológusnak” (amit úgyszintén magára vesz, habár kulturális antropológusok nem jó, ha félszázas nagyságrendű közösségben adatlapokon firtatják az identitás meglétét vagy hiányát…).

Nem folytatom. Azt hiszem, úgy vallom: Hrbácsek-Noszek Magdaléna nem történeti művet készített, de vannak (olykor kuszán egymásra halmozódó tematikájú) történeti fejezetei, nem szociológiai kutatást végzett el, de igénye volna ilyesmire, nem zsidóságtörténeti áttekintést kínál, de számos közlés-eleme ehhez kiváló adalék lenne, s nem kultúrakutató szerepkörben vizsgálódott, de (a helyenként közös többesben megszólaló) galántai identitása több mint kétségkívül hozzájárul ahhoz, hogy a még hasonló áttekintés hiányában sokak számára első forrásként értékelhető műve számos értékét elismerjük. Talán csak kezdet ez, remény egy összehasonlító munkához, esély egy szélesebb spektrumú vállaláshoz, sőt forrásanyag is sok mindenki számára, kinek épp ez a kérdéskör izgatná fantáziáját. Emlékkönyvet formált, melyben nemcsak a kérdezettek, olykor a kutató „csendje” is jelen van – ez esetben a Tóra köntösének színébe öltöztetve. Milliónyi élmény és emlék benne van – az olvasat kérdése pedig a közlés másik felének, másik szereplőjének gondja legyen immár befogadóként.

/Az írás egy változata megjelent a Restancia zsidó kulturális folyóirat hasábjain/.

A. Gergely András

1 AB-ART Kiadó, Pozsony, 2014., 206 oldal

2 https://www.szombat.org/tortenelem/zsido-hagyomanyok-galantan-es-kornyeken