Végel László Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja kötetében1 semmi nem az, ami. Főhőse Slemil, a nagyapa, kinek unokája meséli el család- és személyiségtörténeti élményeit. De ő sem egészen az, aki, vagy akinek lennie kéne. A kötet valójában zegzugos történelmi nyomozásba illő, valójában a kisebbségi kiszolgáltatottság lenyomatait érzékenyen kereső-ábrázoló szövegláncolat, megannyi képtelennek tetsző esemény hű rajzolata közepette. A „balkáni szépség” igaziból egy kimustrált belgrádi lokál-táncosnő, aki ifjabb éveit egy bécsi festőnővel töltötte, s egyébre sem vágyik, mint a hatalomváltó miliőből, a szerb világból a világi Nyugatra eljutni ismét… – alteregója ráadásul egy kegyetlen jugoszláv partizánnő alakjában tűnik föl ismét. A főhős Slemil, aki fémlakatos-inasként lép elénk, valójában mesterként éli életét, miután a műhelyt őrzésére bízva a tulajdonos eltávozott a jobb jövőbe…, de szolgakész magaviselete épp ellenkezője annak, amilyen körülmények között lennie hivatott. Lánya, akit mindvégig élethivatás-szerűen postakisasszonyi szerepre szán, valójában az épp uralgó idegeneknek kitett, postának lenni csöppet sem akaródzó lélek. A cím két meghatározó komponenséről ekképpen meg is lehet véleményünk az írói sugallat nyomán. De van még egy főszereplő a könyvben, ez pedig a hazafiság, a haza illúziója, a hovátartozás alapkérdése, no meg a képzet, hogy mindez nekünk és értünk való, mi pedig cserébe éppen érte valók lennénk. Aztán minden másképpen lesz. Egy „alattomos betegség kínoz bennünket, amit felelőtlenül reménynek nevezünk” (162.) – mondja Franjo, az unoka, mikor nagyapja lehetséges hősiessége és még lehetségesebb megalkuvásának esélyeiről formál értékítéletet. Slemil számára „A haza ott van, ahol az ember a szerszámait tartja” (40. old.) – de kell-e ehhez tényleg haza és hazafiság is? „…hazája csak annak van, akinek van saját testőrsége. Meg tűzfegyvere. A szerencsétlen bebeszélte magának, hogy van hazája. Vajon miért is? Minek kell, hogy az embernek legyen hazája? Nagyapának sem volt, mégis túlélte” – idézi meg az unoka a regény egyik kulcskérdését. Nagyapának ugyanis, bár nem is oly tág világa lehetett ez – mindössze egyetlen falusi-kisvárosi miliő, egyetlen család egyetlen nagyapa-sorsa –, de történéseiben és lényében ott rejtőzik a délvidéki egzisztencia minden historikus otrombasága és mívessége, képtelensége és reménytelen élhetősége. A közismert képlet, melyben a bácsi ki sem mozdul házából háromnegyed évszázadon át, mégis az Osztrák–Magyar Monarchia, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, a Jugoszláv Királyság, a király nélküli Magyar Királyság, Jugoszlávia és a Szerb Köztársaság polgára lehetett anélkül, hogy minderről folytonosan csak késve értesült. De környezetében is ugyanígy változik minden köznév, közszereplő, ideológia, nyelv és értékrend, csak győzze követni az impériumok hajszáját. A rendszertúlélő képesség, amikor már hajlammá rögzül, mintegy környezeti kontrasztba is hajlik: a ferencjóskás idők vigécei éppúgy riadnak a mélymagyar darutollas vitézkedéstől, mint a félelemdús háborús folyamattól – de azért a szálló mindvégig működik, pincérei is alkalmazkodásra készek, a postahivatal is legföllebb nevet vagy zászlót vált, de túlél minden világomlást, a Slemil gondjára bízott műhely is színmintát cserél, ha a sasos szerb királyi címer helyett a trianonos magyar vagy a vörös csillagos változatra van több megrendelő.
Végel regényében az állandóság legfőbb őre maga a változás, mely kitartó kiszámíthatatlanságával mindennek alapja és boldogító következménye is tud lenni, egyúttal hitremények és képzetek, bátorságok és csalárdságok melegágya is lehet. S ami még ezen túl is a bizonyosság része, az nem más, mint az „egy életünk van” kétes öröme és kihívása, melynek forrása és valósága maga a jelleg nélküli teljesség, a „hírét sem kaptuk” háborús változások, a kovácsműhely zajáig el sem jutó világzaj meglepő mivolta. Nos, a kalandos sora épp erre épül, a maradandóság képtelenségére, a jelenkorig elhúzódó és átláthatatlanságával talányokba ringató mivolta, a régi örökség őrzése és maga az őrzés képtelensége is (a kötet végén az unoka tiltakozásképp felgyújtja a házat és a műhelyt, megtagadva a hagyaték tovább-őrzésének képtelen feladatát. Végel László ezzel sem nyugtat, nem is kecsegtet. Az elbeszélt sorsok kegyetlenségei nemigen hagyják a megértésre való világ látszatát annyinak, amennyi lehetne. S olvasóként is kérdés marad: mennyi lehetne? Mindennapi emberként találkozni tudunk vele, de megfelelni már annál is nehezebb, az „egyszerű” ember (és senki sem az, mint az író érzékelteti), még a bonyodalmas história fordulatain keresztül sem szembesülhetnek a „másként-történés” esélyeivel.
A Slemil-história inkább a képzelni saját élettörténetet tónusában meghatározó. Slemil igyekezete, hogy beilleszkedve maradjon, elvegyüljön, ne is lássák szem előtt – de sorsa épp ellenkezőjére formálódásával ennek reménytelenségével meghatározott mivolta a regény építményének fő kötőanyaga, párbeszédeinek inspiráló háttere, vakvéletlen okozatok függetlenséget meg sem engedő következménye lesz, épp ezáltal válik a regény délvidékies hangulatképéből a személyesbe, majd a közpolitikaiba, majd a léten túli intimbe zúduló érzéki világgá. Olyan spektrum, mintegy panorámakép ez, melyet a kelet-európai kisvárosok életképeiből vagy másfél évszázada forgalmaznak levlapokon, írói elbeszélésekben, identitáskutatási tapasztalatban a vajdasági alkotók. A szövegkorpusz teremtő ereje itt a lelkiismeret – szemben a világtörténéssel; az intimitás – ellentétben a nagypolitikai sodrásokkal; a fürdőző nő képzelt tónusa – szemben a feleség elmenekülésével; a változó fensőbbség – szemben a joviális főnök úrral; a kiszolgáltatottság lelkisége – ellentétben a lakóhelyi életközösség életvilág-szerűen konzisztens mivoltával. A panorámakép egyes pillanatairól azonban mozdulatszerű közvetlenségig alapos víziónk lesz és marad is, a tájképben a történelem nem kisebb dúlással vonul végig, mint a Duna-menti táj pusztai érdektelensége és falusias miliője. A vakond-perspektíva időnkénti nyitása rendre a megtorlások betolakodásához vezet, a meg-sem-érdemelten megkapott kerekesszék a beteljesülő jövő előképe marad a regény kétharmadában, a regényfolyam epizódjai úgy követik egymást, hogy szinte ironikusnál is abszurdabb végkifejlethez vezetnek a sorsösszefüggések rendjétől távol is. Mikrovilágba zárt makrotörténet, a félrevezető élet-képzelmény reménytelensége, a kitettség alapállapotának állandósulása az, ami Slemil életútjába kódolva a „hétköznapi történelem” hazudni-sem-érdemes módján formálja meg a lehetséges dinamikákat. S mindezt a mindennapi életben észrevehetetlennek tűnő apró változások érzékletes szemléje révén, esendőséggel és vágyképekkel kiegészülve, a történetesztétikai részjelenségek árnyalt rajzaival pontosítva. A szinte képszerű narratíva – miközben az ember, kinek optikáját át láthatjuk a harmadik személyben elbeszélt történetet, szinte nevesincs valaki, azaz német és szerb és magyar neve is van, de épp ez – végül akadályt is jelent az asszimilációs részcélok között sikerre jutni, önmagára találni, feladattudaton túl is önérvényesítő programossággal létezni. Ez a pszichokulturális mintázat, mely Végel tollán a bácskai-délvidéki magyarság létének alighanem alaptónusa, helyenként már komikai elemekkel teljes, parodisztikus alaptónust hordoz, miközben a közlés dámainál is súlyosabb érzületi képe a szánalom és együttérzés eldöntetlen hangjait találja meg olvasójában.
Minden egységes eltörik, amit mívesen reprezentál Végel már más regényeinek hősein keresztül – de a sorsok és históriák fordulatain át még inkább, itt válik egyenesen képtelenséggé: hőseinek neve, szerepe, elrendeződési szerkezetek, meghatározó szereplők életútja és drámája csak részei az egésznek, az árnyalt idői és szereplői panorámának a megszokások éppúgy alkotóelemei, mint az értékek és viszonyulások, megfelelések és dacolások, kiállások és kullogások, bevállalások és meghunyászkodások. Slemil névtelen iparosból ismertté válása éppoly abszurd szituációkon át vezet, mint életművének és munkáinak (festett birodalmi címereinek) kietlen sorsa, saját morális merszének és alkuinak nemkonvencionális megoldásai, sorsfordulatainak reményteljessége és apró drámái. Életútja már unokája számára is képtelen cikk-cakkjai a környezet szemében hol durva alkuk, hol bátor kiállások és radikális döntések morális kompromisszumokba tagolt mindennapiságával hangzanak fel (Horthy-nótától szerb himnuszon át német nyelvtanulásig és magyar üdvözlégyig még a nyelvi kontextus is emberpróbáló marad ezáltal), egészen haláláig, melynek jegyzői nyilvántartásban és valóságos életvezetésben is kétféle lenyomata él egyszerre. S a mellékesség, a lét párhuzamosságai akár meg is bélyegezhetnék a sors egyes korszakait, de emberi-szomszédsági környezete ebbe is egypólusú, egycélú vagy egylényegű világképet vetít bele a korhangulat révén, csöppet sem kímélve az egymás melletti életvilágok egybecsúszásait, a korszellemben lakozó közösségiség kötelezettségeit és oksági magyarázatait. Békés érdektelenségben is élhetne akár, de az idilli és a nyomasztó nemzettörténések szakaszos változásai úgy söpörnek át életén, ahogyan a bácskai fellegek vagy ködök, dunai szelek vagy emberi romlások pillanatai. Otthonának s műhelyének romása szinte lassúbb, mint a közintézmények (városháza, postahivatal, rendőrség, szállodai klientúra-bázis) omlása és tulajdonváltása, környezetének száműzetése vagy kivándorlása, politikai sodródása vagy újraépülése. Az egyetlen, ami talán állandó, az a „Balkáni szépség” imázsa, élő vagy emlékképe, festménye vagy újramegtestesült kíméletlen valósága, melynek puszta jelenléte is elegendő ahhoz, hogy életpótlékkal ajándékozza meg nagyapát. S mikor a túlélők éppen félik az új uralmi rend kezdődő fenyegetését, látva látszik annak reménytelensége is, hogy a sors bármely ideájával alkura lehet keveredni.
Slemil létében így a test- és szenvedéstörténet láthatósági próbái (vágyak, megveretések, fenyegetések és képzelődések, kinevezések, elismerések, pofonok és megcsalatások) mintegy állandósult elemként tartósítják a kisemberi egzisztencia-válságot, a sodródás és beilleszkedés eposzi képtelenségét, a morális kiállásnak tetsző meghunyászkodás felmentési lehetetlenségét. Ám végig szinte tartós provokációként marad meg a talány, honnan is látjuk ezt a sorsot? Talán magából a sorsból, vagy a környezetből, a világfolyamat közhelyes optikáján át, vagy elsősorban unokája konzekvens história-elbeszéléséből, a világváltások élőképei felől, a sorsrontó változások más szereplői felől nézve is. Mindebből a hazában is otthontalan, a mindegyre jellemző bomlási-omlási folyamatok között is megmaradni próbáló, a legbiztosabbnak tűnő bizonytalanságot is kijátszani képes létforma látszatai, a kérlelhetetlenség vaskos élménytára formálódik elszántan. Ha ugyan az efféle élettörténeti metszetek bárhol és bármivel összetalálkozni képesek lehetnek…
E lehetetlen képességét Végel roppant szoros eseményszerkezetbe szervezi, szélesebb távlatok nélküli mikrovilágba ülteti, ahol a vélt vagy valódi, képzelt vagy részben teljes összefüggések rendje csak a biztos megsemmisülések felé vezető út részrajzaiban válik esélyessé. A civilizatorikus esetlegesség, a marginálisnál is bizonytalanabb egzisztencia, a szolgálni kész megfeleléskényszer mint környezet is háttere annak a világnak, melyben akár fattyúvá lenni is lehetséges megtestesülés, hisz mindaz, ami keletkezési és fennmaradási lehetősége, nem kevesebb, mint ironikus-morbid kibontakozása annak, amit hajlamosak vagyunk létnek nevezni. Végel Balkáni szépség-e a szépség lehetséges balkániságába merül, vagy párhuzamosságába, olykor váltakozó himnuszainak tónusába is. Az egyedüli, akinek talán mindez nem drámai, Cucu és bandája, akik „senkinek sem ártanak” tónusban rendelésre játszanak nótát és világképet, nem kevésbé kiszolgáltatottan a sors forgandóságának és a pálinka mennyiségének. S talán igazuk is van, az eperpálinka még sosem függött a történelem válságaitól. De még a Balkán magábanvaló szépségétől sem.
A. Gergely András
1 Noran Libro, Budapest, 2015., 313 oldal