Kivételesen, szinte választékosan képtelen állapot a mai: úgy jött össze ez a hétvégi olvasás-terv, hogy röpke számítás szerint 2223 oldal jut a weekend-örömöknek elolvasásra, a fennmaradó idő szinte teljes egészében a reflexiók megírására. Két tudományos kötet, egy vaskos publicisztikai válogatás, egy regény és egy ezer oldalnál is vaskosabb Festschrift „rövid szemlézése” a fejadag.
Ehhez kell mérni az alábbiakat. Igen, méltatlanul kevés maradt rá, de nem először van így, és immár nem is halogathatóan. Rövid leszek tehát, mert a mindent elemésztő idő a legkegyetlenebb éppen a jelzőkészlet árnyalásában, a mondandó formálásában, az üzenet alakításában szorongat. De ami fontosabb: az alant kiválasztott mű nem életút-lezáró, alkalmi megemlékező, átfogóan kivonatos, szaktudományosan decens opusz, hanem a Szerző által is tudatosan vállalt „publicisztikai írások” alcímre hallgat. Sok olyan tudományos szféra van a láthatáromon, ahol az ilyes „tudásszint-meghatározásra” keserű legyintés a válasz: a „thodomány objektivitása” nem engedi meg a vallottan „újságírós”, közügyi fontoskodást tükröző, a „magas tudás” és „magvas irodalom” közötti kommunikációs rétegben keletkező művecskék méltó értékelését… Maradna viszont a publicisztikai miliő, melyben azonban a „túl tudományos” jelzőt kapná a kötet, s a politikai, amelyben a „felszínesen újságírós” jelző dukál még utálatosabban. Bodó Barna kötete azonban mindegyik érdeklődési iránynak, szakmai közegnek, közírásnak és politikai publicisztikának, közéleti reflexiónak és kisebbségi válaszkényszernek, oktatásnak és embernevelésnek egyaránt kínálja a megfontolnivalót, a vitatémát, az értelmező olvasatot. A Meggyötört valóság (Irodalmi Jelen, Arad, 2020., 296 oldal) mégis olyan kötet, melyet a politológus, egykor felelős aktív politikus, civil mozgalomvezető, könyvkiadó, társadalomkutató, egyetemi tanár, politikai aktivista, még korábban újságíró, rovatvezető, közéleti ügyek gondnoka, kisebbségi szakkérdések felelőse, társadalomkutatási műhelyfőnök, és még néhány közfunkciót ne is feledjek…, egyszóval korunk romániai magyar ügyeinek egyik interpretátora röviden „publicisztikai írások” címen szedett egyetlen munkába. Belátom, kellően nehéz mindezt akár egyetlen, akár több szakmai megfigyelőpontról egészében értékelni. De hogy csak azért hagyjuk némán a könyvet, mert sokféle, vagy azért, mert vegyesen van benne irodalmi reflexió, kultúratörténeti észrevétel, portré, levél, vitairat, szóváltás, észrevétel, esszé, kisebb tanulmány, sajtócikk, karcolat, szemle, híradás, helytörténet, köszöntés, helyzetjelentés és replikázás… – az talán méltatlan túlzás lenne. Avagy nem is túlzás, de épp az ellenkezője annak, amit a kötet szellemiség, a Szerző egész életútja, szakmai pályája, világképe, erkölcsisége, közlésmódja elvárna mindenkitől, aki érintett vagy érdeklődő lehet talán.
Publicisztikai írások… Egyszóval nem soktíz oldalas tanulmányok gyűjteménye (de néha efféle igényességet tükröz), nem közéleti szakvélemény (de több tucatnyi ilyen is akad a könyvben), nem tudományos vázlat (de helyette sokszor annak is megfelelő „kivonat”), nem egyetemi előadás (de korunk rövid műfajokra specifikálódott egyetemi oktatása egyenként is túlsúlyosnak minősítené az írások többségét, mondván: ennyi nem fér bele egy egyetemi órába…!), s még sorolni lehetne a „mi minden nem…” klasszifikációs lajstrom tételeit. Holott ezek egyenként is éppen azt tükrözik, mire juthatott idő és kurázsi egy életút során, amikor a fennebb jelzett „sűrű weekend” nem kivételes pillanat, hanem mindenhetes állapot, mert ugyanarra a hétvégére jut projektzáró jelentés készítése, költségterv egy következőhöz, beszámoló egy harmadikhoz, szerkesztés egy kiadványban, lektorálás egy kötethez, óraterv egy egyetemi előadáshoz, ismertető egy életút-emlékezésbe, felszólalási szöveg egy aktuális rendezvényen, nem mellesleg doktorandusok segítése napi kontroll, olvasmány-javaslatok, terv-vázlatok, kutatási programterv, koncepció-átalakítás sugallata, néhány közéleti telefonhívás, tanácsadás és köszöntés, ünneplés és rendezvényszervezés, olvasmány- és írásfeladat egyszerre.
Mármost Bodó kötete éppen ezt tükrözi. A „semelyik sem kevésbé fontos” állapotát, az el nem hanyagolható késztetettségeket, a „vonni kell, mert más nem hurcolja” kényszerét, az elköteleződés hangját, a kisebbségi képviselet felelősségét, a közreadás igényét, a beleszólás muszáj-át, a tiszteletadás nemességét, a respektus attitűdjét, a vitaképesség szándékát, s még számos egyebet is, amit híven fölmutat a kötet alaphangja. S akkor még „tematikusan” nem is jeleztem belőle semmit sem. De itt van a választékosan megmunkált publicisztikának az a műfaji profilja is, amely nem a „nesze neked, megmondom én a pofádba is!” durvaságával él, hanem az „…állj meg, Ember…, mondhatok itt egy szót…?!” kommunikatív bájával, a „régiesnek” is mondható „társasági ember” kapcsolati kultúrájával, a kérdezve válaszadó, tréfálva tanító, egyszerre több szempontot is alkalmazni bíró, a közlést átlátható rendszerbe tagoló, s a közléssel a „megcélzott befogadó” személyét nem megbántó, hanem megtisztelő gesztusaira épül. Itt van az illő respektusok sora, tisztelnivaló elődökkel és átölelni való barátokkal (Kultúránk arcai vagy az Akik előttünk járnak fejezet, Ormós Zsigmonddal, Balázs Sándorral, Kántor Zoltánnal, Mandics Györggyel, Toró Tiborral, Somai Józseffel), küzdőtársakkal és egykori tanárokkal (Sorskovácsok – tanáraimról, fél évszázad múltán), partnerekkel és vitapartnerekkel (Szemlén innen, bírálaton túl), szakmai körökkel és más érdekkörökkel (Közéletünk ösvényein, Civil helykeresés), életvilág-reflexiókkal és tehetséggondozással (Szemen szedett szavak), szórványgondozástól kistérségi kutatásig, elő- és utószavak kiadványokhoz, áttekintések a temesvári, bánsági, erdélyi, határhelyzeti, székely, kolozsvári, aradi közéletiségekről, egész kiadvány-sorozatok szemléje (úgymint FESS – Feleljünk együtt saját sorunkért – füzetsorozat, 2004–2013; Romániai Magyar Évkönyv sorozat – 2001–2011; Bánsági Magyar Panteon sorozat – 2009–2014; Régi(j)óvilág helytörténeti folyóirat – 2006–2016; Erdélyi Magyar Civil Évkönyv 2013–; Határhelyzetek. A Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégiumának Évkönyvei – 2016–2018). Jelzem: ezek csupán a nagyobb fejezetek átfogó címei.
Akkor hát hol vagyunk, ha ezekbe még bele is lapozunk, föl is idézünk, kivonatolunk, értelmezünk, kontextusokba ágyazzuk, ellenpontozzuk, harmóniába rendezzük, vagy amiként Bodó nem utolsó, de „választott szakmája”, érdeklődési köre, a zene igényelné – ha mindezt valamely óriási templomi mise-sorozatba celebrálnánk, ahol zenekar és kórus, vendégelőadók és akusztikai tér, tónusok és tartalmak, érzékletes üzenetek és celebrált ünnepélyesség kell együtt lakozzon, hogy az esemény pompája se sérüljön…?!
Meglehet, van egy pont, egy pillanat, egy tónus, amikor abba kell hagyni, amikor be kell látni: a mintegy háromszáz oldalas könyv nem „ágyba vitt” egyestés olvasmány, de nem is hosszú téli délutánok olvasószemüveges tanulmány-válogatása, amikor pisszenés se essék körülöttem…! Könyv, melynek hangja sem egytónusú, regiszterei is számosak, történeti időben is több évtizedesek, tematikusan is átfogóak, tudástárnak is hosszabb távúak, korlenyomatnak meg még időtállóbbak. De…, épp ezért is, rosszul kezdtem, amikor a hétvégi feladatok sorával indítottam: nem az a lényeges, mi minden vár még, hanem az, mit választ az ember és miért?! Így esett, hogy e könyvet az első helyre vettem, mert fontossága és időisége így kívánta. De végigtanulni biztosan nem tudtam, hiába próbálnék megfelelni Bodó professzor úr szigorának. Belenéztem, lapoztam, elakadtam, folytattam. Így lesz ezzel más is.
Találkozunk még…, ahogyan a remény hangja súgja, s lesz még nem egy indulásunk is a kötet felé nyúlva. Ami talán ez „ajánlásnál” még fontosabb: találja meg a Könyv az olvasóját, s közben Olvasó a könyvét…! Ez meg már a befogadó feladata, sőt lehetősége, esélye, öröme lehet. Bodó „csupán” kínálja rá a lehetőséget.