Talán bizony valami hírlapolvasói megoldás, álcázott sajtószemle, történeti csúsztatás és elcsempült remények sejtett ideje csúszik itt össze, ebben a címben, ebben a kettőzött üzenetben. Így van ez, nem tagadom, ugyanis valóban sajtótermék szemlézése következik, s nem csak a vonzó vagy talányos jelzés a célom. Jelzés arról, ami szépecskén igaz is így, meg nem is lehetségesen az. Egy magyar sajtótermék, éppenséggel a legjobbak közötti, a Magyar Narancs válogatott össze vezércikkeiből egy kötetnyit. Lapokból kötetnyit, melyek közül közel minden lap méltóképpen többet hordoz történeti szimbólumként, semhogy mindennapossá legyen, de egyúttal a napi-heti termelés nyomait is viseli fókuszával, kiemelésekkel, decens humorral, csalfa iróniákkal, összegző tónusú átkötésekkel, esszé-értékű írásokkal. Sőt, a címhez illően valamiféle rebellióval is, valaminő felforgatással, fölháborodott dúlással, nevezzük akár forradalomnak az ilyesmit, akár a forrongás vérbő indulatának, vagy a visszafogott fortyogás kotlának.
Címlapján – jó sárgán, igazi „magyar narancs” mivoltában is rikítóan, egy „fej nélküli lovas” vadnyugati története köszön vissza: a vágtázó kardos huszár magányos lovasrohamának éppcsak a feje helyén világoló üresség ad irányt és tartalmat. Sejtelmes, ám a kötet egésze szempontjából igencsak Gerhes Gáborosan telitalálat a svarcgelb-osztatú borítón előre-harcra vágtató magányos huszár. Huszárosan üres, talányosan rajzos, élethűen lehangoló mindez, s ha nem a Magyar Narancs kötete lenne (a citromsárga alapszín netán Bacsó Péteresen félresikerült Tanú magyar narancstermesztési sikeréről vallhat…!), már tenném is le mint célját vesztett üzenetet. De a cím még kihívóbb talán: Minden héten forradalom. A szerk. 2010–2014. Az elmúlt négy év 141 tételben.i
A lényeget rögtön sugározza is: az erős, kardos, érzelgés nélküli küzdésképesség, s ami ezt korszakossá teszi, a történetíróknak hála, későbbi évszázadokból is bőven értesít majd korunk folytonos háborús légköréről, a névtelen dakota indiánozás társadalmi hajcihőiről, a folytonos magyar vágtákban bővelkedő időkről, amikor a rebellis fölhorkanás nem ritka, csak időszakos, ám a harcképes szabadságküzdelem valóságossá vált kormányprogram is egyúttal. Innen, kellően messziről nézve nem kínos kimondani: a klasszikus emlékezet-építés mindig megfontoltan és kitartóan, számítóan és bőségesen él a hősök kiemelésével, közben a kortörténészek gazdagon értesítenek is a lázadások időszakairól, igaz: a rebelliók idővel ideológiává válnak, az uralkodók időnként belebuknak a felkelésekbe, s nemzeti históriánként előfordultak korszakok, amikor évszázadonként néhány háború dúlt, később már csak kevesebb, a 20. századra nagyszüléimnek még jutott kettő is, apámnak már csak egyetlen, nekem még annyi sem. Hát lehet így hősnek lenni mostanság…?! S miféle hősiesség jut majd az utódokra, ha már ennyi sem jár az embernek a minapában? Méghogy „minden héten forradalom”! Mi marad ebből a szerteszórt forrongásból a csendesebb utókornak vagy lapuló jelennek? Talán csak a sejtés: kár, hogy így alakult… Ránk volt bízva, oszt mi lett belőle? A sejtés megtört tükre, nem több.
De legalább egy méltó műfaj méltó sejtései a forradalmak permanens jelenlétéről…! Publicisztikák ezek. Megkonstruált, kiváló írások, cseles címekkel, értesítő szándékkal, szerzői véleménnyel. Vezércikkek, esszék, pamfletek, életjelek. Mindenről, ami a címben jelzett dátumok közé szorulhatott a Narancs oldalain. Kiadói felületen és a fülszöveg soraiban végig A szerk. a főszereplő, az Ő kezében van a toll, övé a tinta, a keretezés, a grafikai- vagy fotó-illusztráció, a kiemelés, a kulcsszavak megállapítása. Mint a hátsó fül súgja: „A Magyar Narancs A Szerk. rovatát írja és szerkeszti: Bojtár B. Endre, Bundula István és Turcsányi Sándor. Rajtuk kívül 2010 és 2014 között a vezércikkek szerzői voltak még: Barotányi Zoltán, Mészáros Bálint, Urfi Péter és Vári György”. Az aprólékos és pontos kereső rovatban a kulcsfogalmak négy oldalnyi apróbetűje, a tartalomjegyzék legalább minden második sora olvasásra invitál. Nem zsákbamacska, a kötet hátoldalán „húzónevek” kínálják a portékát. „A Narancs számomra nem más, mint a gerezdenként adagolt magyar valóság. Az pedig nem az újságírók hibája, sokkal inkább erénye, hogy evés közben mindig keserű lesz a szám. Pedig én az édeset szeretem” (Krizsó Szilvia)…; „Éles mondatok, lazán nyakló mondatok, vagyis nyelvismeret (a hazafiság egy fokmérője), aztán tárgyismeret, honismeret, világismeret, önismeret – tisztesség, tehetség, pártfüggetlenség. Én ezért” (Esterházy Péter)…
Folytatható a sor. De nem ezért vesszük-olvassuk-kedveljük. Talán a fej nélküli lovasért. Ahogy az nekiruccan, kivont karddal a jövőnek, hát hallod, az tényleg a múlt! Magabiztos győzelem, talán savanyú is, mint a citrancsos magyar narancstermény, de legalább a miénk! Merthogy ahol rebelliók vannak, ott a rebellionidászok is sűrűn vonulgatnak át a színen! A forradalmat meg ne keresd. Egyetlen forradalom-szó sem szerepel a kötetben, háromszázhúsz oldalon. Rákerestem. De mert az egész voltjelen győzedelmesség már magában a fejnélküliségben és papírhősiességben tündöklik, a forradalom is úgy van jelen, hogy betűformán nem szerepel. Csak mint alap. A mindennapi hiányérzet mellett a „minden héten forradalom” dukál. Olyan, amilyen. Iránytalan, fejetlen, vakvágta, a magyaros mentében is elszánt hiábavalóság terepe. Kevés vitézzel is győztesen, egyenest az orrroszlán ellenében merész, a „létező szotyializmus” és „A varázsszivola” közötti időben is „A vérturul” és a „Térdre, imához” undok negédessége közötti hangulat tolmácsaként e cikkek valahol ott „ülnek”, ahol ücsörögni tán jó is lenne, ha nem EZ a láthatár volna miénk.
„Ha lenne egy test nélküli, éteri nézőpont, egy semleges kilátóhely a világban, az univerzumban, és onnan nézhetné a következő, cirka 300 oldalon kibontakozó, s e sorok írásakor még befejezetlen történetet, sokkal könnyebb dolga lenne az olvasónak. Onnan a groteszk figurák tobzódása, az eleve értelmetlen vagy önmaguk paródiájába forduló szavak, frázisok, gondolatfoszlányok, az abszurd hazugságok és az elrontott, tönkretett dolgok hosszú felvonulása, de még maga a színtiszta gonoszság is jóval szórakoztatóbb látványt nyújtana. Onnan jóízűen lehetne röhögni rajtuk – és tény, kicsit rá is játszottunk erre. Hisz ha nem vesszük őket komolyan, szabadok is vagyunk tőlük. Nincs fölöttünk hatalmuk” – hangzik békítő megnyugtatásul az Előszóból. De hogy kerete is legyen a műnek, az utolsó szövegoldalon még sötétlő csíkban (mintegy „leed”) fehér ártatlansággal kiemelt nevek konokul visszatükrözik a mibenlét és kibenlét előző háromszáz oldalát: „Álmos, Előd, Ond, Kohn, Lakatos, Huba, Töhötöm”.
Szeretek irkálni, el-elmerülgetni a történésrend mesélhetőségében, a barokkos jelzőkészlet kincstárában, kiemelni ezt-meg-azt finnyásan és eszélyesen. De itt most – okkal és nem indok nélkül – készséggel föladom. Ha létezik méltó műfaja a sajtónak, ha van az újságírásnak még rangja és becse, ha lehet még hitele annyi, mint egy pillanatképnek a múlt századból, akkor ezt is örömmel hagyom unokámnak a dohányzóasztal sarkán. A szerk. itt az a Szerző, akinek érdemes volt ezt a műfajt művészetté tennie. Mert ez itt most így sikeredett!
Szárnyatlan szavakkal szólni róla éppoly keserű kacaj részese lehetne, mint legtöbbször maguk a szövegek édes-savanyú felhangjai. Négy év, négy „elmúltév”, s azóta még újabb négy telt el, s majdnem újra ugyanannyi. Mit lehet ebből kiemelni? Talán csak azt, amit a Kiadó is kiemelt, a hátoldali méltatások közé tett – s attól, akinél keserédesebb rendszerkritikai mesét I. Fülkefor győzelemnapos forradalmáról és vidékéről tán senki sem formált: „Euinnen, Európa jobb tájain ez a válogatás merő fikció volna, annak is túlzás. Igaz, euntúl van, ahol meg se jelenhetne, bár ezen nem örvendeznék e barnásszürke sávban, kompótországéban, ami a hazám. A Narancs mindenesetre szólt. A szerzők, ha tévedtek, csak abban, hogy olykor maguk sem hittek a szemüknek. Fontos könyv, olvastatja magát, ökölbe szorult szívvel. Oda lehet vágni a sarokba, de letenni nem lehet” (Parti Nagy Lajos)
Letenni tényleg nem. Ökölbe szorult szívvel sem.
A. Gergely András