Duna-tájon – avagy két világ szülőföld-határán

Más tájakon bizonnyal mások a szokások, más a tudomány hevülete, s talán más az érdeklődés is a tudóskodás iránt… A népek közötti kapcsolat mindig (és az Eufrátész vagy a Gangesz vidékén szintúgy) élénkebb ott, ahol nem magas sziklák és kőszáli sasok, hanem kikötők, folyók, olykor csak szimbolikus határok választják el és kötik is össze a „szemben” lakó népeket. Egykoron a Duna kutatásával kezdve el valamiféle „a folyó antropológiája” hangulatú etnológiai gyűjtést, egyhamar rá kellett ébredjünk, hogy nemcsak a Duna forrásának első cseppjei, de később minden folyókilométere elválaszt és összeköt egyszerre, s messzi évtizedekre kéne kutatni indulni, ha a Duna-deltáig akarnánk futó képet alkotni a folyómenti lét milyenségéről. De mert erről sok tudós, megannyi kutató, egy seregnyi szaktudomány éppen eleget írt és gyűjtött már korábban is (már amennyire én ismerem, egyedül a magyar akadémiai Duna-kutatás szerény kötete nyolcszáz oldalas volt, s immár jó tíz esztendeje…!), érdemes hát megelégedni egy kisebb határfelülettel, s az is éppen elég, sőt sokféle tudást, kínt, örömet, sejtelmet rejt magában…! Ám ez sem mai felfedezés, hisz van, aki a kisebbségi lét határainak és határmenti kultúráinak, létformáinak és históriájának már régóta kutatója, ismerője, kutatóintézeti vezetője, s bizonyos Duna-tájon alighanem az egyik legtekintélyesebb szakember. Érdemes hát Őt olvasni, s munkatársait, akik mást is olvasnak és Őt is megtisztelik ugyanakkor.

Nos, épp a Duna-táji társadalmi terek és idők rejtelmeinek, mindennapjainak leíró, vitatkozó, áttekintően elemző térségi tájképét nyújtják azok a tisztelgő tanulmányok, melyek a közép-európaiság burka alatt keresik vissza a népcserék, etnikai konfliktusok és harmóniák, ki- és betérések történeti kalandjait, az önkeresések és közösség- vagy nemzet-definíciók megannyi árnyalatát. E könyv az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének (Budapest) és a Selye János Egyetem Történelem Tanszékének (Komárom) szakmai műhelyeiben készült szerzői tanulmányokból áll,ⁱ s ezekből egyetemi és akadémiai kutatóintézeti kollégái, diákjai komponáltak üdvözlő kötetet a 60 éves Szarka László történésznek is (szerényen, közel 700 oldalon). A címlapon szereplő archaizáló tónusú és antik pompában mutatkozó testekkel, a szülőföldért küzdő és elesett torzókkal a kötet egésze mintegy a küzdelmek és győzedelmek korát, esélyeit, kudarcait idézi. Nem szembesítő, hanem megértő és konstruktív dicséret, szelíden ellentmondó és kritikai tónust sem kímélő derű sugárzik ugyanakkor a könyvből, mintegy komplex mindennapisággal, s éppen úgy, ahogyan a könyv fejezetei is illusztrálják a témakörök kölcsönhatásait, a határok képlékenységét, a kultúrák parttalanságát és az érintett társadalmak/nagycsoportok identitását is. Szülőföldek, nemzetek, határok és társas viszonyok írják körül a társnemzeti-kisebbségi viszonyokat, létmódokat, identitásokat e tanulmányokban, s e kötet közép-európaisága, dicsérettel és folytonos kritikával illetett „szülőföldisége” a hazai kisebbségkutatás intézményesülésében főszerepet vivő Szarka László ürügyén és üdvözlése által is igazolja, mennyire és miként szolgál kutatási harmóniákkal a multidiszciplinaritás, miféle etnopolitikák és nemzetépítési gyakorlatok, milyen etnikai és hatalmi erőviszonyok, etnokulturális küzdések, autonómia-tervek és akaródzások kerül(het)nek harmóniába a komplex feldolgozás révén. Helyet kap Szarka szakmai akadémiai köreiből, kutatótársainak életművéből a nemzeti történetírás sérelempolitikai tónusa, a helyi etnokultúrák értékének fontossága, a regionális vagy transznacionális szemlélet, a történeti és kulturális antropológiai vagy etnoszociológiai megközelítés alkalmazásának megannyi perspektívája, a magyar kisebbségi identitáspolitika útkereséseinek értelmezése európai összehasonlításban, magyar és szlovák perspektívából egyaránt. Valamiképp a kötet egészére kihat, hogy bár hangsúlyok kerülnek a történelmi sérelmek, az etnikai-kulturális keveredés, a vegyes identitások, a nyelvpolitika, a stratégiai kihívások állapotaira és ezek értelmező meghaladására, a Kárpát-medence magyar kisebbségei által lakott régióinak vergődéseire, önképére, de a történő történelem kritikai olvasatát és „objektivitások” szakmai elvárásrendjét tükröző reflexív szemlélet ötvözésére is elegendő figyelem terelődik.

Szinte kecses képtelenség lenne itt mind a harminckilenc szerző fölsorolása, tematikáik gazdagsága pedig több kötetre való ismeretanyagot rejt. A nagyobb, összefoglaló fejezetcímek kvázitematikus kereteket szimbolizálnak, így listába vételük csupán körülír, de így is árulkodóan beszédes: a „Hatalomkalkuláció” a nemzetpolitikai és etnicitás-retorikai, alkotmányozási témakör beszédes kerete; az „Eszközök és eszköztelenségek” az uniós, kisebbségi főbiztosi, szintéziskereső, nemzeti harcokat nemzetközivé tévő kérdéskör kibontási övezete; a „A nacionalizmus új ruhája” a fölény, revízió, politikai propaganda, kopjafa-szimbólum divatját teszi kirakatba; a „Sapienti sat” fejezet a nyelvi és kulturális, területi és identitás-autonómia átfogó esélyeinek idézése lehet leginkább; a „Roma közösségek” az informális terek, viselkedésmódok, adaptációs törekvések intézményes világaiba invitál; a „Hétköznapi lokalitás” a hitekkel közös, kisebbségi viselkedésmódok vagy szakrális kondíciók közötti létformák helyi különbözőségeire és különbségeikben is rejtekező hasonlóságokra fókuszál; a „Nyelvek és világképek” a hazafogalom, a többnyelvűség erdélyi, bánsági, horvátországi világaiba vezető utak kanyarulatait sejteti; a „Veszteségek és javak” az őrvidéki, zoborvidéki, generációs vagy nyelvtechnológiai eltérésmódok környezetrajzának szférájába csábít, a „Két világ határán” pedig a történeti átmenetek, félbemaradt mártíromságok, kisebbség-diplomáciák, sajtóreflexiók, békekonferenciák és kiegyezés-kísérletek történeti tablói irányában keres határátjárási helyzeteket. Megvan ugyanakkor az összhang, a Duna-tájiság spirituális tisztaságának keresése is, továbbá a kiegyezés-képesség rangja és becsülete úgyszintén, amikor a kisebbségi léthelyzetek, „tér és terep” kutatási élménye, egy szakember életművének hatása kerül mérlegre… – és Szarka László esetében bőven van mit méricskélni történészi, kutatói, intézményvezetői, kutatástámogatói, egyetemi oktatói munkásságában.

Kisebbségi konfliktusok és kezelési kísérleteik, nemzetlét, mikro-identitás, nemzetpolitikai cselek, uniós törekvések, jogi vagy alku-hátterek, revíziók és harcok, szentek és hívek, régiók és nagytájak, romák és nyelvek, határok és átalakulások, külpolitika és autonómia… – mindez történeti, kutatási, elméleti és empirikus mezőkben kiterjesztve, kortárs kutatók munkáiban és partnerkapcsolati gazdagságban együtt kínálkozik a kötetben. A terek és terepek antropológiai, földrajzi, történeti, kisebbségtudományi, nyelvi ügyletei, meg a közel- s távolnézet időbeli, a külső látszatok és belső víziók közösségkutatási, a dicsőségek és bukások az emlékezeti kultúrák horizontját fogják át, vállaltan-vallottan Szarka László munkássága, művei, emberi kapcsolatai, szakpolitikai rálátásai, kapcsolat- és intézmény-építő tevékenysége elismeréséül. Méltó és harmonikus Festschrift ez, tónusosan a korábbi intézményigazgató elismerését, baráti vitatását, munkásságának hatását is tükröző határmentiségekben fogant elemzésekből. E „Duna-táji dilemmák” – mint Szarka László egyik egykori művének üzenetében is – valamiképp az együtt/egymás ellen élő népek lehetséges harmóniáit, szomszédsági határoltságát tükröző szemléletmódokat sejtetnek, adalékként a nemzeti önismeret és kortárs szomszédságpolitikák interetnikus viszonyrendszeréhez. Emlékezés helyett érintettség, kinyilatkoztatás helyett kérdező őszinteség, „jobbantudás” helyett belátó bátorság, ami alaphangja a kötetnek. Esély az olvasónak, remény az együttélő népeknek, szomszédság a távolságtartóknak – ezt sugallja a könyv, tudományos hitellel.

De ha már a megtisztelt kolléga, Szarka László neve felmerült, engedtessék legalább röviden felmutatni egyik saját könyvének érdemét is. Ugyanis A multietnikus nemzetállam 1918–1992. Kísérletek, kudarcok és kompromisszumok Csehszlovákia nemzetiségi politikájábanⁱⁱ olyan kötet, amelyben sokáig lehet lapozgatni, lehet memorizálni, margójegyzetekkel preparálni, újraértelmező megoldásokkal kísérletezni, de nehéz „pontos helyre” a polcra fektetni, mert testében egyszerre történettudomány, világtörténet, Közép-Európa, politológia, politikaelmélet, államtudomány, kisebbségkutatás, nemzetiségi kérdések foglalata, konfliktuselméleti háttérmunka, nemzetállami szemle, a csehszlovák kudarcok és kísérletek és kompromisszumok nemzetiségi forrásműve, Kelet-Európa-politikai drámák és nemzetpolitikai ürügyek etnikai feszengéseinek „hosszú” évszázados kutatási anyaga is. A mű egyik erénye (és nyilván vitatható kérdésköre is) a periodizáció, a korszakolás rendszere, amely már visszahat a soknemzetiségű államalakulat belső és külső határoktóli függésrendjére, a háromféle köztársaság (1918–1948) nemzetközi politikai státuszára, és utána a negyvenegy évig regnáló pártállam kisebbség- és térségpolitikájának kérdéseire is – végül talán arra, „miért nem tudott minden érintett számára elfogadható csoportos és etnospecifikus megoldásokat kialakítani” a partnerségben, a határmentiségben, a Trianonhoz tartozás identitás-momentumaiban, a népességcserékben és asszimilációs folyamatokban kulcsfontosságú kérdések terén. A hátoldali ajánló szerint „A csehek és szlovákok számára az európai egyenjogúságot jelentette az első Csehszlovák Köztársaság, de a ’csehszlovák politikai nemzet’ konstrukciójával szemben a szlovákok mindig is különállásukért küzdöttek. A ruszinok és a zsidók pozitív változások lehetőségét látták az új államban. Kárpátalja szovjeteknek való átadása, a holokauszt tragédiája azonban rácáfolt a reményekre. A ’masaryki republika’ határkisebbségei – a németek, magyarok és lengyelek – eleve történeti kényszerhelyzetként élték meg a soknemzetiségű Csehszlovákiát, s emiatt jórészt anyaországaik revíziós törekvéseire hagyatkoztak. Hárommilliónál több német elűzése, a magyar kisebbség felszámolásának kísérlete és a lengyel határkonfliktusok sorozata jelezte, hogy a multietnikus nemzetállam nemzetiségpolitikai kísérletei kudarccal végződtek. Az 1920-as, majd az 1960-as évek felemás etnopolitikai próbálkozásai megtorpantak. Autonóm nemzeti közösségek szabad társulása helyett a többségi diszkrimináció, az államideológia szintjére emelt kisebbségellenesség, a revízió támogatását a ’kollektív bűnösség’ elve alapján etnikai tisztogatásokkal büntető nemzetállami logika győzelmét hozták…”. Így hát a nemzetállami „győzelmek” akár kudarcként is megnevezhetők lennének, „a csehszlovák (cseh-szlovák) nemzetállam által kipróbált etnopolitikai alternatívákat főleg a magyar kisebbség, illetve a magyar–cseh-szlovák államközi viszonyt befolyásoló nemzetiségi viszonyok alapján vizsgálva” (15. old.) pedig mindez talán nem is felvethető kérdés és egyetlen válasz.

A mű tartalmi egységekben nézve négy nagyobb tömböt formál, ebből az első rész (27-132. old.) Kelet-Közép-Európa nemzetál­lami átváltozása címen ad történeti előképet a vízválasztók és nacionalizmusok első világháború végéig terjedő korszakának kérdéseiről, a szlovák kiválásról és nemzetállami átalakulásról, az európai nagyhatalmak hadiállapot-változásairól, sőt feszültségeiről, de a nemzeti kisebbségek függetlenségi törekvéseinek esélyeiről, kísérleteiről, meghatározó momentumairól is. Mivel a többségi állameszme és a kisebbségi lojalitás viszonyrendszere korántsem volt ismeretlen e tájon, még meglepetést sem okozott, amikor négy masszív multietnikus nagyhatalom (az Osztrák–Magyar Monarchia, az Orosz, a Német, és az Oszmán Birodalom) háborús dühöngése közepette sodródtak a világháborúba, majd a központi hatalmak háborús veresége után a kelet-közép-európai kis nem­zetállamok nyomorúságos megalakulásának hétköznapjaiban próbáltak képzelt szuverenitást megfogalmazni maguknak, beleértve a csehszlovák állameszme kialakításának érvrendszerét (116-132. old.). „A nemzeti önrendelkezés történeti értelmezésében, értékelésében a cseh és a szlovák történetírás általában Masaryk és Beneš érveit ismétli: Csehország esetében a történeti államjog alapján egységesnek és oszthatatlannak tekintett történeti államterületről, Szlovákia és Kárpátalja esetében pedig a stratégiai, gazdasági, katonai rendezőelvek figyelembevételének szükségességéről”, valamint „szlovák kérdés megoldatlansága mellett arra is felhívja a figyelmet, hogy az 1920. február 29-i első csehszlovák alkotmány az egységes csehszlovák nemzet államként határozta meg a köztársaságot, de említést sem tett az ország lakosságának egyharmadát kitevő kisebbségekről” írja összegzően (131-132. old.).

Az erre következő második egységben a csehszlovák történelmi „nyolcasokban” is szimbolizálódó (1918, 1938, 1948, 1968-as évek eseményeinek) cseh–szlovák kérdéseiből szemezget a nemzetállami kisebbségpolitika néha alkotmányosnak látszó, de a „kényszerkisebbségek” az önszerveződés kínlódásai, a status quo állapotai és a revízió képzetei, mindebben az elitek szerepének problematikái közül (133-202. old.). „Az újonnan létrehozott államok területén a kisebbségek aránya mindenütt meghaladta a 20 százalékot: Csehszlovákiában a cseh és szlovák többséginek tekintett nemzet mellett 34,6%, Lengyelországban 31,2%, Romániában 28,8%, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban a három névadó nemzet mellett 20,7%. Az új államhatárok kijelölésében a békekonferencia főtanácsának elvi utasításai és a területi bizottságok döntései egyaránt olyan vegyes megoldásokat alakítottak ki, amelyekben az etnikai elv mellett hol azonos, hol meg annál lényegesen nagyobb súllyal estek latba a történeti-államjogi, gazdasági, stratégiai, közlekedési kritériumok. Mindennek a következményei már a német és az osztrák békeszerződés területi rendelkezéseiben is megmutatkoztak…” (138. old.). Szarka már a Bevezetőben is hangsúlyozta, hogy „a nemzetállami eszme és valóság” kudarcos viszonyt tükröznek, s e kudarcok folyamata megmaradt a két háború közötti társadalmi egység-képzetekben, revíziók és aspirációk bűvkörében, a bonyodalmak sorozatának időszakában is. A müncheni szerződés, a második köztársaság ideje, a német befolyás korszaka, majd az 1942 és 1948 közötti homogenizáló elgondolások, a csehszlovákiai „magyarkérdés” megoldását és nyugati visszhangját tekintve tárgyalt időszak (Hitler és Sztálin árnyékában, 203-257. old.) sűrű sodrásában, a „nagyhatalmi beleegyezés hiányában” megmaradó megoldási útjai eltértek az „Endlösung” kinyilvánításától, „csupán” tárgyalásokra kényszerítették Magyarországot (1946. II. 27.). Ebben azonban az ismeretes egyenlőtlen lakosságcsere-egyezménnyel „1947–1948-ban összesen 70-72 ezer szlovákiai magyart telepítettek át Magyarországra a csehszlovák hatóságok, és ugyanők ugyanennyi szlovákot toboroztak Magyarországon az áttelepüléshez. A párizsi békekonferencián az amerikai vétónak köszönhetően nem teljesült a csehszlovák békedelegáció követelése, hogy a reszlovakizáció és a lakosságcsere után fennmaradó 200 ezer szlovákiai magyart egyoldalúan áttelepíthessék Magyarországra. A magyarkérdés belső megoldási módozataival (csehországi deportálások, vagyonelkobzások, tömeges népbírósági ítéletek stb.) a prágai kormány 1946 februárjában az úgynevezett lakosságcsere-egyezmény megkötésére kényszerítette Magyarországot. Ennek alapján csehszlovák részről annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, ahány magyarországi szlovák nemzetiségű lakos volt hajlandó önként áttelepülni a Csehszlovák Köztársaságba. A Magyarország által engedélyezett, nagyszabású szlovák propaganda ellenére a magyarországi szlovákok közül mindössze 73.273 fő vállalkozott a Csehszlovákiába való áttelepülésre. 76 ezer szlovákiai magyart jelöltek ki csereként a magyarországi áttelepítésre. Az etnikai homogenizációt szolgáló akciók azonban már korábban megkezdődtek: 1944–1945 telén mintegy 30 ezer csehszlovákiai magyar polgári személyt deportáltak kényszermunkára a Szovjetunióba, 1945 nyarán pedig több mint 36 ezer magyart toloncoltak ki szülőföldjéről. (A kitoloncolás elsősorban a bécsi döntést követően felvidéki területekre költöző hivatalnokokat, tanítókat, valamint pozsonyi, kassai magyarokat érintette. 1945 végén és 1946/47 telén pedig mintegy 45 ezer embert deportáltak Csehországba (a kitelepített szudétanémetek helyére) kényszermunkára. Több ezer magyart tartottak szlovákiai munkatáborokban, illetve koncentrációs táborokban” (253-255. old. térképpel). Az áttelepítések senkire és semmire nem voltak tekintettel, ezt akkor is, ma is, folyamatosan lehetett tudni és érzékelni, de a miértekre választ kereső kutató szinte csak újabb és újabb verziókra talál. A csehszlovákiai magyar kisebbségi lét nemcsak események, sérelmek, remények, vagy a kisebbségi magyar érdekvédelmi lehetőségek múltbeli rajzolata is. Ha így tekintjük az 1938-as reménykedést (az 1937. decemberi határok megtartásához és a csehszlovákiai német és magyar kisebbség felszámolásához hittel ragaszkodó Beneš korszakos hatásától, meg a fenyegető polgárháborús vészhelyzetben föláldozott kisebbségi német és magyar áldozatoktól vissza sem rettenő csehszlovák demokratikus rendszer szovjeteknek tett hatalomátadási gesztusától kezdve (1948. február 25.) a kommunista hatalomátvétel perspektíváit, akkor a „szláv nemzetállam” és a „kommunista pártállam” szerencsés fúziója látszik a folytatásban. E fejezetekben világosan mutatkozik, hogy a „pártállami (inter)nacionalizmus” korszaka, a Husák-féle erős államnacionalista politikai időszak húsz esztendeje, a Dél-Szlovákiában jelentősen csökkenő magyar lakosságszám, és a kivételesnek mondható egyet­len kisebbségi magyar érdekvédelmi szervezet, a Csemadok négy reformtervezete mutatják a reformok esélyét, de A pártállami (inter)nacionalizmus című negyedik fejezet (259-318. old.) érzékeny időket ismertet a politikai alkuk folyamatából: „Az önálló és a többségivel azonos értékű kisebbségi kultúra fejlesztéséhez megfelelő intézményi és pénzügyi háttér biztosítását kérték. Mindennek fejében a dokumentum biztosította a pártvezetést, hogy a Csemadok továbbra is kiemelten fontosnak tartja ’a csehszlovákiai magyar dolgozók kommunista szellemben való nevelését, a párt és a köztársaság iránti hűség és odaadás elmélyítését, a proletár internacionalizmusból fakadó szocialista hazafiság és egészséges nemzeti öntudat fejlesztését” (285. old.).

A késő-szocializmus időszakára eső reformfolyamat vitái, a társadalmi és az érdekképviseleti képzetek eltérései sokáig nem csillapodhattak, még a „cseh fölénytudattal és szlovák kisebbrendűségi komple­xussal” (102-103. old.) megvert régi szembenállás, a cseh-morva régiók és a keleti terü­letek financiális-modernizációs különbségeiből fakadó eltérései sem lehettek viszont akadályai annak, hogy a ’89-es változásokat követő szétválás valamely különfejlődés útjába torkolljon. A folytatásról, de a konklúziókról is többet árul el a Szerző, mint amennyit én képes lehetek itt összefoglalni. Szarka még a kényszer-, sor- és feladatközösségek generálódásának első időszakáról, a Trianont követő helyzetről hangsúlyozza: „a kisebbségi magyar közösségek jogsérelmei, folyamatos demográfiai fogyása, a magyarországi magyar társadalomtól, nyelvhasználattól, kultúrától való távoltartása egyrészt a kisebbségi magyar társadalmak különfejlődésének tendenciáját, másrészt viszont a Magyarországgal és a többi hasonló helyzetbe jutott csoporttal való együttműködés igényét hordozza magában. Az ’egységes’, ’egyetemes’, illetve ’felosztott’ vagy ’többpólusú’ magyar nemzet koncepciójának többnyire latens, kibeszéletlen párhuzamosságai részben parttalan viták, részben viszont termékeny közösségi konstrukciók alapjává váltak…” – írja (149. old.). Nem bizonyosan nyugtat meg bennünket arról, mennyiben változott azóta ez, s mivé változott „a rendszerváltás és a kisebbségi többpártrendszer kialakulása” óta (298-317. old.). Sőt, a reményt keltő zárszó egyértelmű trendjei mellett is meghagyja a kérdést, hogy az érdekvezérelt és konfliktusos nemzetállami logikák sorsa, a regionalizálódás vagy a transznacionális kezdeményezések optimista reménye jelez-e valamit a „rövid 20. század” határfenntartási és civilizatorikus képtelenségeiből, a felzárkózási perspektívák 1989 óta reményteli képzeteiből. „A hetvennégy évnyi közös cseh–szlovák múlt – talán a magyar történelem trianoni tapasztalatainál is erősebben – jelzi ennek a felismerésnek a szükségességét. A multietnikus cseh–szlovák nemzetállam bukása, kétszeri felbomlása, kettéválása komoly figyelmeztetés mindenfajta nemzetállami kizárólagosság számára. Az 1993 óta kialakult, kiváló cseh–szlovák kapcsolatok pozitív példája jól mutatja a regionális együttgondolkodás, a nyitott szomszédságpolitika fontosságát. A kisebbségi kérdések kezelésében a cseh-szlovák nemzetállamban kipróbált képviseleti, részvételi, társulásos modellkísérletek nem jutottak el az alkotmányosan garantált és intézményesített megoldásokig./…/ A kisebbségi közösségek lojalitásának biztosításához, a közösségek önszerveződésének, a kisebbségek által lakott kistérségekben a demokratikus hatalommegosztásnak az intézményeire szükség van ahhoz, hogy az erőteljes asszimilációs, migrációs folyamatok kezelhetőek, a konfliktusok megelőzhetőek, az együttélés hagyományosan jó gyakorlatai továbbfejleszthetőek legyenek” (317. old.).

Ám a jó gyakorlatok esélye, mint az előző háromszáz oldal is mutatja, még a multietnikus világok és nagytérségi átalakulások Duna-táji társadalmi tereiben és zúzós idők rejtelmeiben is sokféle tájkép mutatható fel, ahogyan Szarka László kollégái is igazolják kötetükkel. A nemzeti önkeresések és közösség- vagy nemzet-definíciók megannyi árnyalatát felmutatva a kisebbségtudomány egy meghatározó korszakát testesítik meg értelmezési horizontjukat összefoglaló kötetükben.ⁱⁱⁱ

A. Gergely András

i A közép-európaiság dicsérete és kritikája. Szerkesztette Fedinec Csilla – Ilyés Zoltán – Simon Attila – Vizi Balázs. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2013., 668 oldal.

ii Kalligram Kiadó, Pozsony, 2016., 376 oldal

iii A kötet egészében, elektronikusan is elérhető, itt: http://real.mtak.hu/44244/