Olyan ez, mintha nem idevaló lenne. Idegen, erővel betolakodó, közlésidegen mondandó… Olyan, mintha szakmai kötet, tematikus kiadvány része lenne inkább, s nem sajtócikk. Pedig – az is. Egy témakör, mely többre érdemes, több figyelemre áhítozik, több megbecsülést kíván. Alaptézise az, hogy bölcs lenne belátnunk, miféle viszony van a „szép”irodalom és az életvilágok közötti kölcsönhatásokban. „Az olvasás, ha élvezetet okoz, segít átélni és túlélni” – fogalmazta meg Vekerdi László irodalom- és művelődéstörténész egy köznapi megnyilvánulásában. S valóban, az életvezetési minták sokféle gyűjteményének egyik bázisa, alapja, forrása és érdemi lelőhelye a szépirodalom kincsestára…
Persze, minimum két vagy három értelmező dilemmát kellene érdemben eldöntenem, mielőtt az alábbiakban az irodalom mint elbeszélt életvilág, a társadalmi közlésmódok (értsd: kommunikáció) többfélesége, és az irodalomtudomány szociológiába oltott műfaja, valamint az irodalomszociológia lehetséges nézőpontjainak kérdését itt most az Olvasó elé tálalom. Az első az alcímbe emelt kérdés lenne: ad-e az irodalom életismereti tudást, s érdemes-e egyáltalán ilyesmivel foglalkozni – erre pedig a válaszom igen, mert fölöttébb fontos és érvényes kérdés ez, de számtalan válasz és feltétel közül is kitetszik az, hogy régóta foglalkoznak már ilyesfajta tépelődéssel, s miért is ne kellene akkor ma is érdemi válaszok között kutakodni. A második maga a tudásvilág kérdése: találkozik-e, s ha igen hol és hogyan az irodalom a maga tudományával, a rokon bölcseleti vagy társ-tudományi érdeklődéssel – s erre alább keresgélek majd kézenfekvőnek látszó válaszokat… A harmadik maga az irodalom, az irodalomtudományon túli (vagy inneni?), rokon tudásokkal találkozó, s korántsem egyetlen vagy örök válaszra méltó kérdés: van-e irodalom társadalom nélkül, van-e társadalom irodalmi hatások nélkül, (a válaszom persze egyértelmű nem!), s ha ezek mégis kölcsönhatásban állnak valamiképpen, az hogyan zajlik hétköznapi esetekben és egyes korszakokban.
A „többre érdemes témakör” ugyanakkor riasztó is lehetne. Írásom nem akar persze elrettentően szakszerű lenni, valójában inkább a dilemmázást rejti, amit a legközvetlenebbül tegnapi-mai olvasmányok ébresztettek. Az éppen most megjelenő Kultúra és Közösség tematikus 2020/3. számában több írás is a történetmesélés, az evolúció-elméletekbe illeszkedő kortárs értelmezések, a biográfiai életút-elemzések és a kritikai kultúrakutatás körül hangzik fel – ide értve a paraszti polgárosodás székelyföldi folyamatát (Laczkó-Albert Elemér életút-elemzésében), a biográfia paradigmáinak nemzetközi vitáit (az elmúlt húsz év legkardosabb megütközéseivel, Bögre Zsuzsanna elmélettörténeti dolgozatában), az új típusú archívumok interaktív és digitális kihívásaival összefüggő emlékezet-szelekciós mechanizmusokat (Pósa Fanni tanulmányában), valamint az önéletírás mint vallomás mikrokérdéseinek alapos szemlézését (Bánlaky Pál saját önéletrajzi könyvének, a Megéltem nyolcvan évet részleteivel)…, végül egy recenziót Hévizi Ottó újabb kötetéről (Lovász Ádám Beavatás a filozófiai pluralizmusba címen összegzett áttekintésével, melyben e lehetséges pluralizmus számomra az írás és olvasás terében ugyanilyen masszív episztemológiai alapkérdésként kandikál elő). S nem mert mindezek olvasása előírásos feladata lehetne bárkinek, csak mert az írások tónusában rejtőzködik egy „érvényes-e a világ efféle olvasata?” kérdőjel, osztom meg további dilemmáimat.
Olvasmányairól persze mindenki maga tehet – talán. Ám mégsem egészen. E folyóirat-szám nem „mindennaposan” taglalja az ilyen volumenű kérdéseket, de most valamiképpen szinte megsűrűsödött a „biográfia, mintakészlet, elbeszélés” kérdéskörbe illő írások sora. Mintegy ráadásként – ez most sem nem sajtószemle, sem nem direkt könyvismertetés… – a napi „rendes” irodalom-olvasás kötelező polcán megjelent a szemem előtt több olyan kötet, melyek az olvasás, az Olvasó, az olvasat aktualitásait nem a hatvanas évek befogadás-kutatásaival körvonalazzák csupán, hanem a mai kihívásokra keresnek részválaszokat. Ezek (úgy látszik) azóta sem haltak el, s bár vannak, akik nemzetközi hírnévre is szert tettek azzal, hogy eszetlen következetességgel terjesztik az irodalmi művek, írói sorsok, olvasókkal közös események mindennapos fontosságát (ilyen példaképpen a francia „nemzeti” televízió egyik leghíresebb közszereplője, Bernard Pivot, aki a „Kultúrgulyás” című műsorában a legkiválóbb szaktekintélyek vendéglátója, összehangolója, ráadásképpen a francia „olvasó-mozgalom” első számú élharcosa…),i mégis láthatóvá teszi, hogy a „fogyasztásra” rábeszélő „kultúrharc” folytonossága nemcsak az olvasó típusú emberek megerősítését szolgálja, de szándékolt ellenpélda is a nemolvasók táborával szembeni attraktivitásban. Erre persze talán szükség is van, ezt nem tudhatjuk biztosan… Tény, hogy egyre fogynak. Magyarországon még a nyolcvanas évek elején a népesség kb. 5-7%-a volt a „sem nem ír, sem nem olvas” analfabéta (minden közoktatási reformtervek dacára), ma ennek aránya 11-13% a teljes népességben… Ezzel szemben például Edmund Burke a francia forradalom idején a brit „írástudók” (nevüket leírni, pár szót kiolvasni képesek) arányát 1,5%-ra becsüli, a franciák ugyanekkor (még az „olvasás forradalma” előtt) szinte teljesen ugyanilyen arányban voltak írástudatlanok, a németek szintúgy, de a svédek vagy oroszok sem maradtak el az írástudatlanság terén, s ez a huszadik század elején sem lett sokkal biztatóbb…, egyes térségekben a mai állapotok is sajátlagosak maradtak a „parasztiratok” vagy a szóbeli emlékezet rögzített funkciói terén (lásd Wittman 2000; Pogány 2013; Vajda 2013:81-237).ii
Az olvasóvá lét mindenesetre konstans eleme a kultúrának, oktatásnak, életképességnek, alkalmazkodásnak, munkapiacnak, időháztartásnak – jószerével évszázadok óta. Sőt magának az irodalomnak még régebb óta is, melyet maguk a kritikusok és alkotók taglalnak érdemdús vitaanyagként Az olvasó lázadása? című kötetben.iii Ebben már mintegy „kalligrafálva” is megvan a kulcskérdések sora (Dunajcsik Mátyás tanulmányának címében) Az olvasó lázadása, avagy túléli-e a kortárs irodalmi élet arcvesztés nélkül az online nyilvánosság robbanását? (123-134. old.), ekként fogalmazódik meg fájlalóan exponálva az első a „blogszféra” elleni megszólalások sodra, a kapcsolati tőke visszaszorulása, az olvasás-élvezet elsatnyulása, a kritikai közélet és a „gyávaság hálójának” nehéz kapcsolata, az irodalomértés mintegy „cultural studies”-zá válásának problematikája, a közéleti bíráló és az „agóra-hiány” sántaságai, a vitakultúra satnyulása, a funkcionális analfabéták gyarapodása és a reflexió-szintek soványodása egyaránt. A jelek nem kevesebbről vallanak, mint „a kritikus mint olvasó” lassú elnémulásáról, a reflektálatlanul maradó olvasói beszűkülés szomorú tapasztalatáról, a fogyasztási szokások divatoknak és eszköztáraknak kitettségéről, vagyis mintegy valaminő visszatérésről (de ez már saját analógiám, nem Dunajcsiké!) ama korszakhoz, amikor az olvasásszociológia, a befogadáskutatás vagy az irodalom-értelmezés még valamely „új felvilágosodás” reményének adhatott hangot. Nem is említve itt a korai magyar strukturalista vitákat, Hankiss Elemér két kötetes szöveggyűjteményét (1971), az akadémiai kiadású Irodalomelméleti tanulmányok Strukturalizmus-vita anyagát (Akadémiai Kiadó, 1977), vagy mindama kutatásokat, melyek már idejekorán exponálták az alapkérdést és feltételrendszert (így például Józsa Péter jóvoltából), mely szerint a Lévi-Strauss elemezte struktúrák és szimbólumok gazdag rendszerében a társadalmi valóság annyiban az, ami, amennyiben „szimbolizálja magát” és megjeleníti a társadalmi struktúra megfelelő színterein, de „nem a rendszerelmélet holisztikus értelemben vett objektív, dinamikus feladatmegoldó rendszere” szerint, hanem „annak a rendszere, ahogyan az embercsoport a maga viselkedési problematikáját éppen e viselkedés alakjában rendezi” el, vagyis „a társadalom mint szituáció ’formalizálásának’ szubjektív-objektív logikája” szerint (lásd Józsa 1980:26).iv
Igen, ezen a ponton mintha kezdene a fennebb elindított gondolatmenet követhetetlenül széttartani. Pedig ez nem szándékom, egyszerűen csak a kortárs narratívák kívánják meg az emlékezet kontrolljaként az újraolvasás szükségességét, ez pedig a további rárakódások velejáróit idézi meg. Visszafelé is görgetve az érvelés metódusát, az látnivaló, hogy egy-egy kiválasztott érv, meggyőzően hangzó tézis csakis akkor áll össze rendezett „struktúrába”, vagyis a szubjektív rálátást az objektív rendszerezéssel társító belátás alakjába, ha megengedődik ez a jelentés-értelmezés mint megoldás. A Józsa „esztétikai élmény nyomában” indított értelmezői megoldása nem magában való, s nem tisztán a hatvanas évek közepén már erőteljesen dúló strukturalista nyelvfilozófia, kultúraelmélet, irodalombefogadás irányát és kérdéseire adható válaszait egyértelműsíti, hanem előzményeire is utal. Így például a „struktúra vagy kultúra” vitakérdésre, a „szemiotika vagy interpretáció” kihívásra, közelebbről a korszak irodalompolitikájának meghatározó „főirányára” adott válaszok éppúgy benne rejlenek már, mint saját élményalakzatokra vonatkozó tapasztalati tudása, kortársainak hasonló tematikájú elemzéseire adott reflexiók, vagy akár csak a rendszerkritikai logikai igény, mely a kulturális főirány (v.ö. marxista irodalomelmélet, haladó irodalom, munkásirodalom, életvezetési mintákat kínáló olvasmányélmények, „szocialista emberideált” és progresszív lelkiséget elváró pragmatikusság) ellenében szólal meg érdemi alternatívák megfogalmazásával.v
Józsa Péter persze nem járt egyedül – habár a strukturalizmus és főképpen a szakrális vagy funkcionális változatai, melyek akár a művészi önkifejezésben, akár az életvitel, értékrend és életvilág-szempontok között már földerengtek egyes komponensek a korai szemiotikai kutatásokban, már részben meg is előzték ezeket –, így ha a kulturális befogadás, alkotói kreativitás és történeti életmód-modellek komplex kutatási irányait tekintjük, ebben Józsa csupán egyik volt a sok közül. Időben előtte már elmélyült kultusza alakult ki a marxista és „szocialista” nemzeti kultúrafelfogástól érdemben eltérő művészeti befogadás episztemológiailag elkülönült ágazata körül, továbbá Hauser Arnold művészet- és befogadás-szociológiai életművéből, melyre Tibori Timea úgy tér ki nem régi visszatekintésében, mint a „művészettörténet filozófiája” és „a szociológia alapproblémája” fókuszába került tárgykörre. „Az ideológia fogalma a művészetekben” kérdéskör iránti érdeklődést összefoglaló tanulmánya a hetvenes évek végétől már jelen lévő „szemléleti” vagy kutatási problematikára utal a Hauser munkásságát elemző áttekintés révén.vi E kritikai esszé tisztázza az értékközpontú gondolkodás dilemmáit a művészeti befogadás és a kreatív alkotás viszonylatában, ahol főképpen a már magában is értékszempontú értékteremtés és műbefogadás, esztétikai és társadalmi érték kölcsönös meghatározódása mint kaotikusnak tetsző alakzat jeleire figyelmeztet. Részint cáfolva is Hauser elfogultan és konzervatívan esztétizáló nézőpontját, eközben rögzítve azt a pozícióját, mely szerint Hauser ellentmondást alapozóan szembeszegül „a művészetet vizsgáló összes tudomány számára alapvető dilemmával: nem veszíti-e el a művészet, a művészi alkotás önmagában zárt egységéből adódó lényegi értéket azáltal, hogy ezt az egységet megbontja, figyelmen kívül hagyja, és általános sémákig egyszerűsíti a tudomány, a vizsgálhatóság érdekében. A művészet az esztétikai élményért van, ezt azonban kíméletlenül félresöpri a szisztematikus racionalitásnak hódoló tudomány. »A művészet minden tudományos vizsgálata a közvetlen – és végső soron pótolhatatlan – művészetélmény elvesztésével fizet az általa nyert ismeretekért«” – fejezi be Hauser szavaival (i.m., 33-34. old.).
S amiért itt Józsa hatását egy újabb „körrel” próbálom teljesebb látképbe illeszteni, az a két további szempont, melyeket a bevezetőben említett kommunikatív szférákból csiholtam elő: a tudáshatárok és megismerési spektrumok találkozási esélyeinek kérdése, bizonyos értelemben „a társadalom jeleinek” köre, no meg az irodalomtudomány és a társadalmi valóság-viszony aktualitásai, probléma-öröksége, s megoldásai a részválaszokban. Érdemes fölidézni annyit, hogy a jellegzetesen egy huszadik század második harmadára jellemző (poszt-háborús, „elveszett nemzedékes”, totalitárius rendszerekkel szembehelyezkedő) korszakban az egyén mint individuum is önálló entitásként kezdte/próbálta meghatározni önnön túlélési esélyeit, s erre hovatovább az irodalom is (ilyesfajta, ennek megfelelő) hősökkel reagált. Ebből adódóan azután az olvasók is ugyanezt a kört szélesítették, nem véletlen ezért Józsa Péter klasszifikáló tétele a tömbökben rétegződő olvasói körről, az irányzatos irodalmi törekvések új korszakának delelőjén, az irodalmi műfajok és műnemek újraindult kultuszainak hajnalán. Épp az imént került kezembe az a kötet, melyet egykoron, akkor azon frissiben már olvastam, de ennek éppen negyven éve, s éppen ideje volt újra elővenni – éppen erről a tárgykörről. A mű pedig nem más, mint Stéphane Sarkany Az irodalomelmélet mint társadalomtudomány /Kriterion, 1979/ című esszékötete, ami fejezetekre tagolt kismonográfia inkább, de lapozgatása közben épp az a fő kérdés: „elavul-e” az egykor megkonstruált elméletek rendszere, új keletkezik s hatja át a világot, vagy mindezek együttese adja-kínálja a teljesebb és mélyebb összképet, s ha igen, mégis hogyan? A korszak, melyben a kortárs irodalomelméletben a szociológiai kereső szempontok kapnak hangsúlyt (Sarkany előbb Aix-Marseille, később Ottawa egyetemi oktatója, az összehasonlító irodalomelmélet és a szemiotika kutatója, a kultúraelmélet és az irodalomantropológia jeles kanadai szakértője), s mindez a javarészt Csehi Gyula fordította kötetben már úgy jelenik meg a kortárs irodalom tükröződése révén, mint életelbeszélések kérdésköre, melyben a közlés már evidensen tolmácsolás, fordítás, az irodalmi forma nyelvi alakzatba illeszkedő tüneménye. Vagyis hasonló, sőt több ponton „ugyanaz” a kérdésfelvetése a hetvenes évek végén elméleti dilemmáit elbeszélő társadalomkutatónak, amilyen a meghatározó narratívája a 21. század második évtizede idején a kritikai kultúrakutatóknak. S amiért éppen ezek „rímelnek” egymásra, talán nem több s nem is kevesebb, mint maga a textus, a szöveg természete, hatása, megformáltsága, jelentéstartalma – no meg ennek mindenkori viszonya a szövegalkotó személyéhez, személyiségéhez, szándékaihoz.vii S bár az is kétségtelen, hogy a szövegalkotó személye, és másik „póluson” a befogadó-értelmező közeg természetes tagoltsága régtől jelen van az irodalomban vagy körülötte (Erasmus, Luther, de akár az ókori szerzők óta, sőt Mózes öt könyvének héber eredetije óta, az antik ind, az iszlám forráskritikai és értelmezési viták óta mindenképp helyet foglal közöttünk), de az is megáll mint tapasztalat, hogy Sarkany könyve óta egy egész szöveguniverzum állt össze Roland Barthes, Michel Foucault, Umberto Eco, Jorge Luis Borges, Paul de Man értelmezéseiben… Mindenesetre a hetvenes évekig életre kelt elméletek közül szükségszerűen a legmarkánsabb kiemelés e kötet bevezető részeiben a Sartre megfogalmazta aforizmatikus meghatározás: hogy „mi az irodalom?”, nos, „az irodalom az, amit olvasnak (és nem az, amit írnak!)”. Itt tehát „a kutatás objektivitásához és a szöveg megismeréséhez okvetlenül ismernünk kell annak funkcióit, érzékelését, műveltség-értékét – egyszóval a használatot” – írja bevezető körvonalainak konklúzióként Sarkany (7. old.).
Fennebb jeleztem: Józsa nem véletlenül, habár kellőképpen újszerűen beszéli el az irodalom társadalmi hatása és a társadalom irodalmi jelenléte súlyponti kérdéseit a maga kutatásaival, esszéiben, elemző tanulmányaiban, de ezek is kézenfekvően tagolódni látszanak a kor fennálló értelmezési rendszereiben. A szövegfunkciók és a használat, a feltételezett „hatás” és a szemiotikai eszközrendszer olyan jelek egységévé áll össze (ott, akkor, sőt innen és aktuálisan nézve is), hogy a közlés szándéka, a jelentés (jelentésesség, a „szöveg mélyén” megbúvó közlés értelmezési bűvköre) és e „triangulum” alkotó és befogadó oldala közé kényelmesen befészkelődhet olyan hatás, mely maga a szemiotikai hatóerő, ekként pedig közvetítő közeg révén (hisz lényegében a kommunikáció felületein) közös eszközzé válhat az irodalombefogadás folyamatában. S ha csak a befogadásban volna jelen az imaginált tartalom, még „kezelhetőbbnek” tetszhetne maga a folyamat – de mindez ott rejlik a társadalomkutatások legújabb közegében, az életút-elbeszélések személyességében, a jel-elméletek régi és újabb narratíváiban, a regényelemzések kortárs eszköztárában, a művészeti alkotások projektív szféráinak elemzéseiben, s még számos más területen is.viii A közlésformáknak ez az „implicit szemiotikája” (hogy Kelemen János korai nyelvelméleti tanulmányok közötti alapozó írására utaljak)ix nemcsak a néprajzi, regényirodalmi, rajzfilm-tartalmi, magatartásvizsgálati vagy zenei logikai szféráiban jelentkeztek már a hetvenes években, de konstans elemmé váltak a művelődés- és művészettörténet megannyi szférájában is. Sőt a jelszerűség az értelem és a nyelvi megtestesülés adekvát tartományaiban is hódító útjára indult (lásd még az „értelem”, a struktúrák, a logikai kutatások, az etnoszemiotika, a racionalista pszichológia és számos további terület befogadói attitűdöket jellemző tartományait, v.ö. Szemiotika és művészet, 1979)x – egyszóval mindaz, amit az irodalomelmélet vagy a művészetpszichológia számos egyéb tudástartományban magabiztosan körvonalaz, formáló eszközzé, visszaható komponenssé válik e korszak elemző megközelítéseiben.xi Nem retten meg ez elemzők többsége attól, hogy a zárt jelrendszerek, a természeti jelenségek, a kreatív kompozíciós megoldások vagy az ismétlődés funkcióját elemezve akár építészeti, filmi, nyelvészeti vagy épp történetfilozófiai gondolattársítások vidékén fölfedezhető kódok továbbértelmezése felé tegyen kísérletet, s az eltelt fél évszázad e narratívák sokszorozásával, az ismétlődés vagy a rendszerszemléleti és folyamatelemző miliőkben a közléstartományok gazdag hálózatára ne utaljon. A folklór-elemek, a konstans vagy folytonos lírai és epikai intenciók, az értékrendek és (akár) viselkedési panelek egyre markánsabb jelenléte pedig nemcsak a kor kutatóit, elemzőit, de magát a társadalomkutatás vagy társadalomismeret módszertanát, tematikáit, megközelítési aspektusait is áthatotta – szükségképpen visszaigazolva a társadalmi értékrendek fomálódásának roppant sokféle formáját.xii
S itt engedtessék meg a „repetíció”, hogy a korismeret és az irodalmi mű adekvát témakörét mintegy visszavezessem a mai, kortárs értelmezési tartományok meghatározó hangneméhez, az elbeszélhető világok kérdésköréhez. A fennebb utalt legfrissebb tanulmányok között is érdemi tematikaként jelenik meg a paraszti létfeltételek és életvilágok interpretálásának izgalmas kérdésköre abban a világban, ahol látszólag változatlan a lét (pl. gyergyói székely életvilág, kelet-franciaországi pékek életút-interjúit követő viták, vagy a kritikai kultúrakutatás és az ellenkultúrák lenyomatait megőrző új muzeológiai törekvések kontrasztjai – v.ö. Laczkó-Albert 2020; Bögre 2020; Pósa 2020).xiii A léthelyzetek és életvilágok kortárs föltárásába itt már bele sem pillantok, annyiféle újdonatúj megközelítés kelt már lábra, hogy követni is képtelenség szinte. Bögre Zsuzsanna például alaposan elemzi a kritikai kultúrakutatás megközelítési módszerei körüli vitákat, jelesül a biográfiai szemléletmód és értékrend témakörét, mely szerint „a valóságot nem lehet közvetlenül, percepció és szimbólumok értelmezése nélkül elérni. Az a valóságkép, amelyet nem kell átbeszélni, mert VAN, az egy nagyon premodern felfogásra utal. Kérdés tehát az, hogy ki hogyan értelmezi a realitást. Az objektivitás kifejezést régi értelemben már nem lehet használni, mert ma már nincs privilegizált nézőpont. Még akkor sem, ha megpróbáljuk az objektív tudást, ami a valósághoz illeszkedik, úgy nézni, hogy kizárjuk a koncepciókat, az észlelést, és a diskurzust”, ezt pedig leginkább a hermeneutikai esetrekonstrukció révén teheti meg a kutató, mivel ez egyáltalán nem anti-realista megoldás, ha létezhet is a „narrativisták” és az „új-idealisták” válasza az élettörténet interszubjektivitása, társadalmilag konstruált volta az egyén és a társadalom közötti kapcsolat eredményei között (lásd Bögre 2020). Ugyanakkor az egyén, a társadalmi szereplő életeseményeinek narratíváit közvetítő, időbeniségük alapján is megkülönböztető szemléletmódok az epikus elbeszélő történetekkel illusztrált megnyilvánulásokban mint „narrált történelem”, mint emlékezési alakzatok élő szövegfolyamba illeszkedő változatai mutatkoznak (lásd Laczkó-Albert 2020), melyek rendre visszatérnek részletes mellékelbeszélések vagy magyarázatok formájában. Mindez pedig „a hivatalos nemzeti történelem mellett a 19. század végétől kezdve… gyakorivá váló lokális történelem szerkesztése, letétbe helyezése, kiállítása, sokszorosítása” révén kiemelődik a kommunikatív emlékezetből, szociális használatba kerül, kulturális tőkévé és az aktualitások narratív megjelenítése révén a mindennapi történetmondás részévé, jelentés-hozzárendelésekké válik a történetmondók eszköztárában, így pedig a kutató aktuális szótárában is (lásd még ehhez Keszeg Vilmos alapmunkáját, 2013).xiv
A történetmondás analízisei és a társadalomkutatás egész módszertanának gyarapodása, kiegészülése olyasfajta gazdagodást tükröz egy eszköztárral, mely a társadalmi közlésmódok lehetséges változataihoz (is) kapcsolja immár az érvényesség, az adekváció indirekt technikáit. Ez pedig nemegyszer közvetlenül is találkozik az irodalomantropológia szemléletmódjával, mely nem csupán a szereplő- és hőstípusok, társadalmi funkcionalitások aspektusában hozott újat az utóbbi évtizedekben, de egyenesen a releváns társadalomismereti tudás részeként kezdte kezelni az autentikus megnyilvánulások rögzítésének módszertanát, az irodalom fogalmát pedig oly széles értelemben veszi, ahogy talán az veszi magát az antropológiáét. De ezt itt nem is folytatom tovább, hisz korábban éppen itt, Kaleidoszkóp-formában írtam róla árnyaltabban.xv Ami itt kiemelendő viszont, az épp cikkem leglényege: az irodalom hatása, az értelmezés merészsége része, háttere, serkentő táptalaja a korismeret (nem elégséges, de eléggé szükséges) szintjének. S ehhez közelítve, az irodalmi mű, a társadalom valóságképe épp azért nem egyéb, mint másfajta narratíva, amiért az elbeszélők elbeszélései mindig is részei, részesei voltak a világról való tudásunknak. Funkcionalistán vagy konstruktivistán, impresszionisztikusan vagy értelmező távolságtartással az öntudatunkban, de ott lapultak és lapulnak ma is a világképeink mélyebb tartományaiban.
Ami sajtószemle pedig ehhez szükséges, már túlmegy a napi megközelítések érvényességén. Újabb korszakok, szemléletmódok, összehasonlító hatások egyvelege kell hozzá, ha mindennek sikerét, közvetlen tudásunk részévé válását erősebben akarnánk. S persze akarhatnánk is éppen, hisz az írástudomány, a közléselméletek, de magukban a mindenkori mesék és elbeszélések sem szolgálnak mást, mint leginkább a korismeret értelmét, az átélés és túlélés valamelyes esélyét…
i Pivo, Bernard 2001 Le métier de lire. Réponses à Pierre Nore. D’Apostrophes à Bouillon de culture. Gallimard, Paris, 353 oldal
ii Pogány György 2013 „Honleányok” és a könyvek − Leányolvasók és leányolvasmányok a reformkorban. EPA01245_konyv_es_neveles_2013_1_06
Vajda András 2013 Az írás és az írott szó hatalma. Az írás a mindennapokban egy Maros menti településen. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 300+mell. oldal
Wittmann, Reinhard 2000 Az olvasás forradalma a 18. század végén? In Guglielmo Cavallo – Roger Chartier szerk. Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Balassi Könyvkiadó, Bp., 321-347.
iii Bárány Tibor – Rónai András szerk. 2008 Az olvasó lázadása? – Kritika, vita, internet. Kalligram – JAK, Budapest, 295 oldal
iv Józsa Péter 1980 Lévi-Strauss, strukturalizmus, szemiotika. Akadémiai Kiadó, Budapest.
v Talán nem kell túl sok forrásmű ide, elegendő beleolvasni Gondos Ernő: Mű és valóság. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965. munkájába; vagy az egy-egy mű valódi és teljes életrajzáról áttekintő elemzést nyújtó Fogarassy Miklós – Kamarás István: Olvasó a labirintusban. Tankönyvkiadó, Budapest, 1981. monográfiájába; Veres András elemzéseibe, a marxizmus hatását keresve Lukács György vagy József Attila életművében, esetleg a Nyírő Lajossal közösen szerkesztett A marxista irodalomelmélet története – A kezdetektől 1945-ig (tanulmányok). Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1981. vidékén; Kamarás István: Az olvasó munkások és az irodalom. Táncsics Könyvkiadó, Budapest, 1981; Gondos Ernő: Olvasói ízléstípusok. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975; Józsa Péter: Kulturális blokkok Budapesten. Népművelési Intézet, Budapest, 1972; vagy az „elit-kultúra”, a „közép” kultúrája és az „alsó” néprétegek kultúrája közötti átmeneteket érdemben kimutató Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor tanulmányba: Józsa Péter és a kulturális blokkok kutatása. Hommage a Józsa Péter tanulmányba (2003) http://www.vasiszemle.hu/2003/02/kapitany.htm
vi Tibori Timea 2012 Gondolatok Hauser Arnold művészetszociológiai nézeteiről. Kultúra és Közösség, 1–2:25-35.
vii Talán sok olvasót emlékeztethet a Regény és tapasztalat. Modern amerikai irodalmi tanulmányok kötet (Modern könyvtár, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978), melyben Malcolm Cowley, Norman Mailer, Maxwell Geismar, Ihab Hassan és mások tanulmányai körvonalazzák az irodalmi hős, a tragikum és komikum szerepe, a prózastílus nyugalmassága, a szépirodalom határai, hagyományos európai formákat indulatosan tagadó stílusnemek, és végső soron a társadalmi válaszok kérdésköreiben meglepő „múlt-tagadással” ellentétes analízisig kísérik a kortárs kritikai szellemiséget.
viii Talán legfrissebb példaként lásd Gagyi József: Régi ember új világban. Sztrátya Domokos életútja. (Dissertationes Ethnographice Transylvanicae, Kriza János Néprajzi Társaság – L’Harmattan, Kolozsvár – Budapest, 2019., 208 oldal), melyben a Jobbágyfalván készült interjúk „hosszú beszélgetés” műfajába tartozó módszertanával az életút- és világkép-rekonstrukció esettanulmányaival pontosítja személyes kutatói stratégiáját.
ix Szemiotika és filozófiai nyelvanalízis. In A társadalom jelei. (Szemiotikai tanulmányok.) Népművelési Intézet Kutatási Osztálya, Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 1978:110-123.
x Szemiotika és művészet. MTA Irodalomtudományi Intézete – SZTA Gorkij Világirodalmi Intézete, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979.
xi lásd Janine Chasseguet-Smirgel 1971 Pour une psychanalyse de l’art et de la créativités. Petit Bibliothéque Payot, Paris; Horváth Iván – Veres András szerk. 1980 Ismétlődés a művészetben. Irodalomelméleti tanulmányok 5., Akadémiai Kiadó, Budapest; Józsa Péter 1978 Szemiotika és kommunikációelmélet. In Kód – kultúra – kommunikáció. Népművelési Propaganda Iroda, Budapest, 107-134; Szegedi-Maszák Mihály 1980 A művészi ismétlődés néhány változata az irodalomban és a zenében. In Horváth – Veres i.m., 77-159.
xii Lásd még ehhez Roland Barthes: A szöveg öröme. Osiris könyvtár, Budapest, 1998; Tzvetan Todorov: Az emlékezet hasznáról és káráról. Napvilág Kiadó, Budapest, 2003; Arnold Gehlen: Kor-képek 1907-1914. Gondolat, Budapest, 1987; Mihail Mihajlovics Bahtyin: A szó esztétikája. Gondolat, Budapest, 1976.
xiii Bourdieu, Pierre 1986 L’illusion biographique. Actes de la Recherche en Sciences Sociales, 62–63:69-72. https://doi.org/10.3406/arss.1986.2317; Bögre Zsuzsa 2003 Élettörténeti módszer elméletben és gyakorlatban. Szociológiai Szemle, 1:155-168; Laczkó-Albert Elemér 2020 A „paraszttalanodás” kulturális folyamata: polgárosodás? Kultúra és Közösség, 3. (kézirat, kiadás alatt); Bögre Zsuzsanna 2020 Még egyszer: mire jó a biográfia? Tanulságok egy paradigma-vita kapcsán. Kultúra és Közösség, 3. szám (kézirat, kiadás alatt).
xiv Keszeg Vilmos 2013 A 20. század történetei. Néprajzi Látóhatár, 4:6-11. old. On-line:
https://neprajz.unideb.hu/sites/default/files/upload_documents/keszeg_vilmos.pdf