Zeneboldogok – avagy esetpéldák a zenei befogadás felől

Ezerféle zene van, s mindeniknek ezerféle befogadása, megértése, hallgatása, megismerése és megértése további sok ezernyi módot, intenzitást, hangsúlyt, élményt kínál. Lehet-e ezt tudományosan mérni, van-e zenei befogadásvizsgálat ilyesmiről, s ha van is, ki ismeri?

Ha nem is egyetlen, de a kínálkozó válaszok sokaságát megidéző könyv Oliver Sacks Zenebolondok című kötete (Akadémiai, Budapest, 2010). Már ahogy ráhangol, szinte megvan a maga zenéje, vagy ha ez így túlzás, a maga meséje: a könyv alcíme is Mesék a zenéről és az agyról. A szerző mint neurológus és pszichiáter arra veszi az elbeszélés irányát, hogy a fülről az agyig és a többi szervekig követi a megismerési utat: „A zenehallgatás nemcsak hallási és érzelmi élmény, hanem mozgásos is: ’Izmainkkal hallgatunk zenét’ – írja Nietzsche. Önkéntelenül is követjük a zene ütemét, még akkor is, ha nem tudatosan figyelünk rá, arcunk és testtartásunk tükrözi a dallam ’narratíváját’ és az általa ébresztett gondolatokat és érzéseket…”

Szinte megszámlálhatatlan, hogy a kötet 361 oldalán hányféle helyzet, példa, megtörtént eset, orvosi magyarázat, kutatói válasz van arra, miként halljuk, értjük, értjük félre és értelmezzük másképp a zenei hallást, befogadást, agyi reflexiót attól is függetlenül, milyen zenét is hallunk. Annyi bizonyos: a boldogító, ringató, kiegyensúlyozó, mozgásnak ritmust adó, életkedvet serkentő zenék nem egyformán hatnak mindenkire, még ha a kivételek talán kevesen is látszanak lenni. De az már a kivételek kivétele, aki el is mondhatja, mitől másabb saját zenei befogadása, mint a többieké…

„A zenével kapcsolatos esettörténetek ritkaságának egyik magyarázata az lehet, hogy az orvosok alig érdeklődnek betegeik zenei észlelésének romlása iránt (míg egy nyelvi probléma például azonnal napvilágra kerül). Az elhanyagolás másik oka pedig abban gyökerezhet, hogy a neurológusok a leírás mellett szeretnek magyarázatokat, mögöttes mechanizmusokat találni, és az 1980-as évek előtt a zenének gyakorlatilag nem volt idegtudománya. Az új technológiák révén az elmúlt két évtizedben mindez megváltozott: lehetővé vált az emberek előagyának megfigyelése zenehallgatás, a zene elképzelése vagy éppen zeneszerzés közben. Ma már óriási és gyorsan növekvő eredményhalmaz áll rendelkezésünkre a zenei észlelés és ábrázolás idegrendszeri hátteréről és ezeknek bonyolult és gyakran bizarr rendellenességeiről. Az idegtudomány ilyen új területei mérhetetlenül izgalmasak, de mindig fennáll annak a veszélye, hogy a megfigyelés egyszerű művészete elvész, a klinikai leírás felületessé válik, és az emberi közeg gazdagsága elsikkad…”

Ám mindeközben nemcsak a közfelfogás, de akár a pszichológia klasszikusai felől nézve is akadt számos kutató, aki elfogadta, hogy azok, akik „botfülűek”, teljesen „dallamsüket” emberek, esetleg épp a zenére születésüktől fogva hiperérzékenyek, s olyan intuitív világokban élnek, ahol az egyén a saját tudatosságát mindig folyamatosnak, szinte szünet- és törésmentesnek értékeli, miközben az észlelésben serkentő tudattartalom személyében benne inkább úgy áramlik, mint valami tudatfolyam, mely sokszor nem is pontos kifejezés. „Sacks a zene bámulatos hatását vizsgálja betegek, zenészek és hétköznapi emberek történetein keresztül”. Szereplői a társadalmi kultúra, hovátartozás, önkép és közmegítélés legelvontabb világaiban éldegélnek, s persze éppoly sokfélék, mint akár a zenészek vagy a zenekedvelők. A kötet alaphangjaként érdemes idéznünk a kiadvány sorozatcímét, mert „Az elme kerekei” nem csupán az érzelmek, impressziók, depressziók, stimulációk sajátos körére vagy mechanizmusaira utal, hanem a befogadói érzékelés ismeretlen tartományairól legalább annyira szól, mint a zenei memória, a kompozíciós hajlam, a belsőleg strukturált világ „kottaképeinek” fölismeréséről. Orvostudományi analógiával leginkább talán az élettudományok határterületén találjuk, oktatási rendszerben a kiemelt tehetségek gondozása lehet ilyen, zenepedagógiai vagy művészetelméleti téren ugyancsak számos kapcsolódása lehet. De ezeknél többről is, másabbról is szó van. Talán legegyszerűbben a zene boldogság-kínálatának esélyeiről, s azokról, akik a zeneboldogok körén kívül maradnak.

„Ez a zenei hajlam – a „muzikofilia” – már kisgyerekkorban megmutatkozik, minden kultúrában központi szerepet tölt be, és minden valószínűség szerint fajunk megjelenésétől velünk van. /…/ A „muzikofilia” az emberi természet része. Alakíthatja és befolyásolhatja a kultúra, amelyben élünk, az életkörülményeink, az egyéni adottságok vagy hiányosságok, de olyan mélyen rejlik az emberi természetben, hogy hajlamosak vagyunk velünk születettnek tekinteni…” (8-9. oldal).

A neurológus szerző bár nem zenepedagógus, talán az utóbbiaknak segít a legtöbbet. De a zeneértő olvasónak is éppen eleget, akinek a zene „bevásárlást ösztönző” vagy „első randevúnkat felidéző” stimulációk már beszédes emlékek talán, a zeneterápia lehetőségei vagy mozgásra ösztökélő hatások együttese akkor is közvetlen élménye, ha maga nem depressziós és nem táncos, nem zseniképző vagy balettmester. Ám Sacks nem tréfál, amikor a beszéd és a nyelv agyunkban elfoglalt térségénél nagyobbra becsüli a zene kiterjedéseit a tudatmeghatározó emberi élmények körében.

„Különleges zenei érzékenységünk néha komoly terhet is jelenthet: mindenki találkozott már fülbemászó és ott kitörölhetetlenül megragadó dallamokkal, de vannak olyanok is, akiket éjjel-nappal zavarba ejtő zenei hallucinációk gyötörnek. Ezek mellett jóval több a pozitív tapasztalat: a zene életet lehel egyébként mozdíthatatlan, Parkinson-kóros betegekbe, és képes arra, hogy megnyugvást nyújtson Alzheimer-kórban vagy skizofréniában szenvedőknek” – jelzi előre könyve első nagyobb fejezetének tónusait, a „zenei rohamok” fura frászát, a „muzikogén epilepszia” jelenségét, a képalkotás és képzelet formaváltozatait, az „agyférgek”, tapadós zene és fülbemászó dallamok kínjait, a zenei hallucinációk rendszerének titkait.

Az opusz második felvonása sem elégszik meg kisebb etűdökkel, a muzikalitás fokait az értelem és érzelem belső arányváltásaiban mutatja ki, az „amúzia és diszharmónia” fejezet az érzékek képiséggel megtanult, időiséggel pontosított változataihoz méri mintázatokat: a hangészlelés, dekódolás, szintézisteremtés, ritmussüketség, szinkópia, poliritmia s még tucatnyi más eltérés rendszerjellegét nevezi meg sorjában, az abszolút hallás nyűgjét és kínjait sorolja elő, a cochleáris amúzia (a tisztát is hamisan halló) változatot mutatja be, a fül mint sztereó-funkció megszemélyesítő kérdéseit teszi rendbe. Itt még inkább, mint a legtöbb fejezetnél, az „Utóirat” záradékot további három tárgykör egészíti ki: a zenei savantok (például „a kétezer operát hangról hangra ismerő ember”), a zene és vakság „hallott világát” fölerősítő hatások, végül a „tiszta zöld hangnem: szinesztézia és zene” futam tölti ki a gondolati teret.

A négy nagyobb rész közül a harmadik az Emlékezet, mozgás és zene témakört kapta, ebben a zene és amnézia, a beszéd és dal kérdéseit az afázia és zeneterápia, a mormogó-ritmikus és kántáló hangképzés, az ütemtartás és mozgás-összehangolás, a „kinetikus dallam” és a zeneterápia kísértései, a fantomvégtagok vagy apró izmok nagy megerőltetésnek kitett változatai adják: a „foglalkozási neurózistól”, avagy „zenészgörcstől” a biomechanikai érzékenységekig egy sor olyan foglalkozási paralízis kerül itt sorra, melyek a zenész-pályákon sokszor végzetes kényszert eredményeznek az abbahagyás vagy a terápiás kezelések kilátásaival megtoldva.

Az utolsó blokkot az Érzelem, identitás és zene kérdéskörnek szentelte, s ebben az alvás és ébrenlét, a zenei álmok, a vonzalom és közöny, siralmak és őrület melankólia-határi kérdéseiig, az elfojthatatlan vágytól a hipermuzikális állapotokig, demencia és zeneterápia problematikájáig kínos és kényes változatokat szed össze esetpéldákon keresztül.

Sacks a beavatott zeneértő és a terapeuta együttes élményével csodálkozik rá a jelenségek rendkívüli változatosságának meglétére. „Furcsa dolog elnézni egy egész fajt – több milliárd embert –, amint értelmetlen hangmintázatokat játszik és hallgat, és jelentős időt tölt belefeledkezve abba, amit úgy hívunk, ’zene’”. Minthogy pedig a zenei jelenségek minden kultúrában meghatározó fontossággal bírnak, meghatároznak mozgást és tempót, körülvesznek kommunikációt és egészséget, érzékenységet és kifejezésformákat, élményeket és ártalmakat, valójában az élet nyelvén való szólást és értést teszik lehetővé. „Mi, emberek legalább annyira vagyunk zenei, mint nyelvi faj. Ez számos különféle formában nyilvánul meg. Mindannyian (nagyon kevés kivételtől eltekintve) észleljük a zenét, észleljük a hangokat, hangszíneket, hangközöket, dallamíveket, harmóniát és (talán a legelementárisabb módon) a ritmust. Mindezeket integráljuk, és az agy számos különböző részének segítségével zenét ’építünk’ belőlük. A zenének ehhez a nagyrészt tudattalan strukturális élvezetéhez hozzáadódik még a zenére adott gyakran intenzív és mély érzelmi reakció is. ’A zene kifejezhetetlen mélysége’, írja Schopenhauer, ’amit oly könnyű megérteni és mégis oly megmagyarázhatatlan, annak köszönhető, hogy újrateremti legbelsőbb lényünk minden érzelmét, de nélkülöz minden realitást és messze van azok fájdalmától… A zene soha nem az életet vagy annak eseményeit fejezi ki, hanem pusztán azok leglényegét’” (12. old.).

Sacks midőn így elrendezi még az életesemények közül sem mindenkinek egyformán adatott zeneélvezetet, még megnyugtatóan hozzáteszi: „Mindaz, ami a zene észlelésekor végbemegy, végbemehet akkor is, ha a zenét ’fejben hallgatjuk’. A zene elképzelése, még viszonylag nem muzikális emberek esetében is, rendszerint kiemelkedően hűen követi nemcsak az eredeti dallamot és a hozzá kapcsolódó érzéseket, hanem a hangmagasságot és tempót is. Ennek hátterében a zenei emlékezet rendkívüli megbízhatósága áll: amit az ember korai éveiben hall, egész életére ’bevésődhet’ agyába. Hallórendszerünk, idegrendszerünk valójában tökéletesen zenére van hangolva, ám még nemigen tudjuk, mennyi köszönhető ebből a zene lényegi jellemzőinek – az időbe szőtt bonyolult hangmintáknak, a lendületnek, a megtörhetetlen szekvenciáknak, a következetes ritmusnak és ismétléseknek, annak a rejtélyes módnak, ahogyan érzelmet és „akaratot” testesít meg – és mennyi a speciális rezonanciáknak, szinkronizációknak, rezgő mozgásoknak, a kölcsönös gerjesztéseknek vagy visszacsatolásoknak a zenei észlelés és visszajátszás hátterében álló végtelenül bonyolult, többszintes idegi pályákon” (13. old.).

Olvasóként és zenehallgatóként nem kérdéses, mennyire „hihetünk” Sacks szavainak, aki ha nem is kimondott kamarazenekarban vagy kórusban, de itt „zenél” a mi oldalunkon, úgy is, hogy a zenei hatásokat mint egy koncertszervező, élmény-karnagy vagy komponista is képes átlátni azok fiziológiai folyamataiban. „Ma már óriási és gyorsan növekvő eredményhalmaz áll rendelkezésünkre a zenei észlelés és ábrázolás idegrendszeri hátteréről és ezeknek bonyolult és gyakran bizarr rendellenességeiről. Az idegtudomány ilyen új területei mérhetetlenül izgalmasak, de mindig fennáll annak a veszélye, hogy a megfigyelés egyszerű művészete elvész, a klinikai leírás felületessé válik, és az emberi közeg gazdagsága elsikkad. Világos, hogy mindkét megközelítés szükséges: egyesíteni kell a ’régimódi’ megfigyelést és leírást a legújabb módszerekkel; én mindkét megközelítést próbáltam beolvasztani a munkámba. Mindenekelőtt azonban igyekeztem odafigyelni betegeimre és alanyaimra, elképzelni a helyzetüket, és beleélni magam élményeikbe – ezek az élmények alkotják könyvem magját…”

Meggyőződéssel hihetjük tehát, hogy az élmények „magja” és tudományos háttere, igazolhatósága és talányai egyaránt minket szolgálnak. Avagy magát a zenét, melyről Sacks révén is valamivel többet tudhatunk immár…

A. Gergely András