Sok éve vára magára, hogy elmerüljek egy könyvben, melynek épp a merülés a vonzása. Elmerülés egy mélyvilágba, kapcsolati és korszakos intimitásba, helybe és korba, szokásokba és értékek változatosságába, célok és bűvkörök miliőjébe – időt és figyelmet igénylő feladat. De hálás feladat, élmény benne utat lelni, képzelegni, odafigyelni, értéket értékre kopírozni, ámulatot élményként átfogalmazni. Egy könyv, mely intim világok felé vezet, egy városi közegbe, Pécs asszonyai és lányai közé, szakmák és szervezetek, hivatások és pályák, sikerek és látványosságok, budoárok és versenypályák, parfümök és leányiskolák, női szervezetek és férfiúi öntudatok közé.
Helytörténeti munka lenne, ha csak úgy vennénk, viszont ennél jóval univerzálisabb, ám köztörténetnek talán kevésre méltatnák, társadalomtörténeti színtéren talán volna becse, magazin-tölteléknek meg kár is lenne érte, szaktörténészek ugyanakkor már talán ismerik is, helyére is tették… S mert nem egyetlen, hanem a Kronosz Kiadónál megjelenő Pécsi Mozaik sorozat egyik alapozó kiadványa, (valójában a sorozat 5. opusza), részletkérdései és témaköreinek horizontja olyan, hogy hosszú hetek munkájával lehetne érdemi módon földolgozható, hisz nem pótolja semmiféle alkalmi közlés, életvidám turisztikai magazin vagy helytörténeti múzeumi adatbázis, így jó ez magában véve.
Ez a kötet Árvai Tünde: Városanyák. Mozaikok a pécsi nők 19-20. századi történetéből könyve.1 Már a „városanya” fogalom is érzékeny talány, kedves poén, megtisztelő és tiszteletet is elváró tudatosítás: fontos, hogy amikor „Pécs város sok száz éves történelmében gyökerező egyedi szellemiségéről és elvitathatatlan erényeiről emlékezünk meg, tudatosítsuk, hogy azok kialakításában és átörökítésében jelentős részt vállaltak városatyáink mellett a korábban méltánytalanul elfeledett városanyák” (203. old.). De feledettek-e valóban? S ha igen, mi oka lehet a „feledésnek” a konvencionális és univerzális hétköznapi macsóizmus mellett? S ha ez fennáll, vajon elegendő-e, hogy előáll egy történész, aki ráadásul nő, és föltálalja a pécsi nőtörténet egy időszakát a megismerésre, a kedvelésre, az elfogadásra? S ha nem elegendő, hogy már a szerző is nő, tárgya is nő, a fókuszba emelt nőalakok és a pécsi nőegyletek, apácák, iskolák, nőmozgalmi kezdemények, sportoló és bálozó nők, korzózó és szervezkedő lédik, bálanyák és tornászok, szubrettek és színészek, iskolafenntartók és tudósok, leányiskolások és parfümhasználók, közéleti szerepben otthonra lelő delnők, egyetemre kívánkozó diáklányok a könyv főszereplői, s az ő együttesükről szól az egész? Kell-e a mai gender-világban éppen arra fókuszálni, hogy a pécsi nők nem álltak különösebb becsben, ahogyan az ország, a vidék, a főváros, a világrész vagy a glóbusz más női sem állhattak nagyobb tiszteletkörben, mint ami jutott-juthatott a múló évszázadok és évezredek alatt?
A kérdés persze mondvacsinált, s nem is kérdés. A válaszhoz valójában mégis kevesen veszik a fáradságot és kitartó türelmet, ami a levéltári és magángyűjteményi forráskutatáshoz kell, hogy nőtörténeti kötetet formáljanak, női historikusként nőpolitikát nevezzenek meg, női foglalatosságok társadalmi szerepmegosztással kijáró anyasági, feleségi, honleányi, sztárforma vagy szolid cseléd-karrierek mögé lessenek. Ám Árvai Tünde történeti munkája nemcsak a kivételek közé tartozik, de még érdekes, izgalmas, színesen illusztrált, meggyőző munka is ráadásképpen. A könyv előszavának sugallatai szerint (amiket azután az Utószóban meg is erősít mint szándékot), fontos, hogy legyenek „egyetlen település női közösségének vizsgálatán keresztül is megfoghatóak a magyarországi történetének momentumai”, és ezt a kötet anyagában nemcsak feltételezi, de bizonyítja is. Könyve látszólag egy nagyváros és vidéke női közönségének és közösségének olyan alapos rajzolata, melyet a helyi történeti és más intézményi archívumok, levéltári források, magángyűjtemények egészen széles körét felölelve alakított ki, nem titkoltan és nem is indokolatlanul azt a kétségtelen tényt is felmutatva, hogy ehhez eszközei, módszertana, elvárásai, kritériumai, szaktörténészi jártassága, gyűjtőre jellemző szorgalma, végtelen türelme és buzgodalma van, hogy ne mondjunk mindjárt elfogultságot és többlet-motivációt.
Ez a kötet ennél azonban mégis sokkalta több. Ugyanis azt a társadalomtörténeti szakirodalomból jól ismert helyzetrajzot és ennek igényét tükrözi, nevezetesen a mikrotörténeti fókuszú alaposságot és invenciózusságot, amelyet nem elég néhány életszerű fotóval vagy eseményvázlattal körülírni, hanem a megszemélyesített, nevesített, élő szereplőkkel ellátott lokális eseménysorok hitelesítette nagyívű keretbe kell helyezni a legtöbb önálló forrás-elemet, közöttük nem létező vagy lehetséges kapcsolatokat találni, tesztelni, földolgozni, egyeztetni, hasonlítani, ellenpontokat keresni, illusztrációkra vadászni, „leolvasni” érzékeny jeleket az érzéketlen historizálásról, s megszemélyesíteni azt is, ami lehetne akár szimplán elbeszélő közlés. Mégpedig nem a nagy tömegű súlyos eseményfolyam vázlatával tenni mindezt, hanem a közvetlenség hitelével, a családi hagyatékok és közösségi levéltárak forrásainak érzékeny másodolvasatával, illusztrációjával és kritikai elemzésével. Árvai Tünde ezt meg is teszi, így munkája egyszerre forrásmű, leíró „katalógus”, intézménytörténeti kútfő, családi és közösségi emlékezeti leltár egyszerre. Mögöttes, rejtőzködő és nyilvánosságtörténeti bázison fölépült forrásanyaga mellett éppen aprólékossága tükrözi azt, amivel egy korszak történésze érdemben foglalkozhat, méghozzá úgy, hogy az nem csupán egy lakópolgári együttest, kapcsolati kultúrákat, intézményi feltételeket, szokásokat, normákat, divatot, értékrendeket tükröz, de ezek hatását is Pécs nőközösségére, egy városi kultúrában a nők szerepeire, egyleteire, viselkedés- és életmódjára, létfeltételeire, kiváló vagy hétköznapi, de mindenekelőtt hiteles személyiségeire. Úgy „nőtörténet”, hogy nem elsődlegesen a nőiség mint konvencionális szerep, hanem a nő mint ember, a nő mint érték, a nő mint okkal egyenjogú polgár kerül előterébe e szándék szerint. Megjelenít jelesebb és névtelenebb szereplőket, elbeszél sorsokat, megszemélyesít mozgalmat és törekvéseket, vágyakat és képzeteket, de valahol mindig ott rejtőzik a háttérben a nőiség mint rang, a szereptudat mint érték, a rangképesség mint evidens formája annak, ahogyan egy női sors is elszenvedheti a kibontakozás reménytelenségét, vagy elnyerheti a maga teljességét. Ehhez pedig nem kell görcsösen bizonygatnia, elfogultan ágállania – elegendő, ha egzaktan megnevez, leír, feminista ideológiai öntet nélkül is elbeszél valamit, ami sors, női sors, munkaerőpiaci helyzet, kenyérkereső státusz, családi funkció, egyleti aktivitás, „honvédelmi” lelkesültség, divatkövető hajlandóság vagy vallási hovátartozás. Ottlét, benne-lét, értelme és körülménye a létezhetésnek, a pécsiségnek, a históriának, s a nőiségnek is.
Az előszót követő bevezető forrásközlési, helytörténeti fejezetén túl nyolc önálló tematikus egység, egy utószó és egy kiadós (mintegy félszáz oldalas) sajtóanyag kínálkozik a kötetben. Minden fejezet gazdag fotóanyaggal, ritkán-sosem látott fekete-fehér képekkel, sajtóorgánumok hirdetéseivel tele, egyszóval annak is gazdag forrás, akit a rendtörténet, az oktatás vagy a női nemzeti honvédelem (hely)története érdekel, a divat, viselet, szépítkezés, tánc, a báli kultúra, az ideák, testkultuszok meg egészen ritka példatárral bővelkedő kincstárra talál. Mozaikokra, melyek az adatszerű közlések, a leíró elbeszélés és az illusztratív megformálás révén valójában csak tudatosítanak, de ezzel állítanak és bizonyítanak is. Talán kár is ezt olyan direkten és „üzenetképpen” elbeszélni, ahogyan a Szerző teszi. Árvai nem bizonyos, hogy impozáns doktori értekezést akart alkotni, de egészen valószínű, hogy a pécsi példatárral olyan forrásadottságokra tudott támaszkodni, amelyekre így és ott még senki sem figyelt föl érdemben. Sőt, mert ezek között is olvasmányos, könnyed összhangot teremt, valójában a társadalomtörténet vagy a női mozgáskultuszok kutatója, a labdajátékok híve vagy a jeles napok kutatói is bőséges illusztrációt találhatnak benne. Nem lévén történész (de kultúrakutató igen), azt nehezen merném minősíteni, mennyire szaktudományos történeti opusz ez. Viszont látva látszik, hogy a Pécsi Mozaik sorozat éppen ilyen „mozaikok” és idősoros feltárás-modell híveként láttatja saját kiadványait, a Facebookon és a pécsi közösségi online-fórumokon sorjázó cikkek, szövegközlések, vallomások érdekelt olvasótábora pedig a nőtörténet és női viselkedéshistória gazdagításában érdekelt szakmai anyagként tekinthet a Városanyák kötetre. A pécsi helyi kultúra ekképpeni „belülnézete” persze részben egy középosztályi-polgári-elit aspektusa – hisz a proletár köznép viszonylag ritkán szerepel a méltató és figyelmes közléskultúrában –, de a kortörténeti szemlélet előterébe hozott oktatás-, művelődés-, viselkedés- és kommunikációs kultúra számos árnyalata csakis így válik/válhat megőrizhető nyilvános ismeretté, s ebben Árvai vállalása komoly örökségesítési eredmény.
Árvai kötetének indító mottója jelzi, hogy a „nőnek emlékezetét nyilvánosan nemigen szokták megünnepelni”, holott a család, az új nemzedékek, a nevelés, a ház szelleme, a hit és a tudás tapasztalata elsőként is az Ő kezükbe tétetett le. Ezt követően 250 oldalon át azt látjuk, hogy ha kellő fókusztávolsággal, vagy tárgylencsére helyezett újféle megvilágítással vizsgáljuk, bizony az ünneplés reklamálása ugyan rendszerint elmarad, de az ekképpen összegyűjtött és megvilágított forrásanyag mégis méltóképpen kiemeli a sorsok egyediségét, az életpályák sodrásait, a férjek karján töltött asszonyi évek megannyi sikerét, a hivatást kereső, felsőiskolákat végző, olykor egyenesen tudósi rangra emelkedő nők eredményességét, a nők közötti iskolai rend felépítettségét, a tudás megszerzésének és a képességek formálásának oktatástörténetileg kivételesen szép eseteit, a viselet, a szabadidős kultúra, a hitélet, a közéleti szerepvállalás tüneményes formáit és eredményeit. Úgy nőtörténet ez, hogy nem a nő fontosságáért szónokol, hanem előveszi a Miasszonyunk Női Kanonokrend tornatermi fotóját, a színésznők, primadonnák és sikeres zenészek portréit, a „feltörekvő dolgozó nő” ideáljait vagy a strandfotókat, kalapdivatokat, liberális feminista vagy szabadgondolkodó közléseket, s egyáltalán a közélet legváltozatosabb tereit, eközben pedig kitartóan vezeti figyelmünket a „belső közlés”, a csakis mélyebb összefüggések által láthatónak minősülő felfedezések felé. A sok fejezet számtalan alfejezete tematikus blokkokat sejtet, de a mozaikok nem kétségesen állnak össze teljes képpé.
Meggyőződésem, hogy nem szorul „mentegetésre”, de még magyarázatra sem, miért kell ennyi oldalt szánni a pécsi nők századfordulós szerepére és személyiségeire. Az is biztosnak tűnik, hogy földolgozta mindazokat a még rejtekező és értékes forrásmunkákat, melyek ismeretében gazdagabb lesz nemcsak a nők, nemcsak az olvasók, hanem egész Pécs önképe is. Biztos, hogy a szerzők azért írnak, olvasók azért fogadnak be érdemes tartalmakat, mert megvan erre a maguk eszköztára, igénye. Ebben a közvetítő, ajánló, figyelemterelő szerepköröm nem befolyásolhat oly sokat – de ez esetben nem is volna rá szükség. Aki kézbe veszi a könyvet, könnyen találja lenyűgözőnek tartalmát, s ehhez csupán megerősítést tehetek hozzá az ajánlás őszinte szándékán túl. Magyarázat és bizonygatás nélkül is. Érdemes tartalom, fontos könyv, értékes kivitel – polcunkra való.
A. Gergely András
1 Kronosz Kiadó – Pécs Története Alapítvány, Pécsi Mozaik 5. Pécs, 2016., 250 oldal