A nyolcvanas évek magyar kultúratudományi világában éles fénypont jelent meg a szellem horizontján… A „dialektikus materializmus” kihűlő korszakában elkezdtek feltünedezni addig sosem hallott vallási közösségek, ezotéria-hitek, alternatív világképek, a „kétpólusú világ” helyett immár multipoláris szemléletmódok is, de ezeken felül és kívül közeledni kezdtek a természet- és társadalomtudományok is a közös-kölcsönös belátások terepén. Ebben a közegben, szellemi miliőben, sőt magukat a bölcsészféléket is meglepő izgalmas megfontolással jelentkezett Szőke Péter, akinek akkoriban nemigen lehetett ismerni nevét, pedig az Akadémia egyik fő funkcióviselője volt, a biológiai tudományok doktora, és mintegy ráadásképpen a zenei tudományok kandidátusa is. Akkoriban megjelent könyve sok évnyi kutatómunka gyümölcse volt, amelyben nagyszámú dallamábrázolási kísérlet nyomán egy érdekes zenei fenomén keletkezési, fejlődési és létezési törvényszerűségeinek nyomába eredt: madárhangok értelmezése, az anorganikus (fizikai élet alatti és előtti) és biologikus (ember révén és előtte keletkező) hangadási jelzőrendszerek fejlődését vetette össze az emberi (társadalmi) közléstechnikák antropocentrikusan értelmezett „zenéjével”. Kötete címe: A zene eredete és három világa volt (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982), s ennek egyik jegyzetében idézi meg Kodály Zoltánt arról, „nem tudjuk és sohasem fogjuk tudni megfejteni a zene eredetét” (205. old.). Márpedig a kötet – igaz, Kodály közlése után több mint két évtizeddel – mégiscsak igen izgalmas, igazán sokakat elgondolkodtató válaszokat adott erre a megismerhetetlennek gondolt, föltárhatatlannak látszó, elmondhatatlanul leírhatatlannak minősülő rendszerre, működésére, fejlődéstörvényeire, virtuális vagy akusztikus alakzataira is.
A zene eredetének és többes világának egyik ága – talán ez ma már nem számítana kockázatos hipotézisnek, mivelhogy a zene- vagy színháztörténet is tele van az analóg példákkal – nem kétségesen a tánc területe. Nincs az az „őskorról” szóló, antik művészeteket jellemző vagy szimbolikus emberi közlések háttértartományait elemző akár mai közlés, melyben ne lenne kiemelt szerepe a zenével mindig párban járó tánc párhuzamos története. A tánckutatással, tánctörténettel foglalkozó szakemberek ugyanakkor kijelentik, bevallják, feladattudatuk alapjaként jelzik, hogy a magyar tánctörténetírás, tánckutatás és az értelmező közösségi befogadókészségek még ki nem alakult rendszere igencsak kezdeti lépéseinél jár (mint azt Bolvári-Takács Gábor a Táncművészeti Egyetem kutatástörténeti múltját rendszeresen áttekintő munkáiban kimutatja),i tehát ha akár csak egy lépésre is megáll a szakkutatás, akkor képtelenül lelassul, s ezt rendszerint az oktatás is követi. Másik ilyen „kísértő” kulcsfogalom a közösség és a zene, Ember és Muzsika tudásra, gondolkodásra, személyiségre, csoportélményre gyakorolt hatása, mindezeknek többféle értelmezhetősége, interpretációs korszaka, táncelméleti és testelméleti módszertanának másságossága is. Az áttekintések és „a tánc lényegének és jelentőségének” szerepéről az emberi közösségek körében talán megannyi apró forráshely, esetleg történeti vázlat áll rendelkezésre – de hiányozni látszik az a megközelítésmód, amelyet a „mi a tánc?” és mi a jelentősége a környezethez való alkalmazkodás, a térérzékelés, a szenzomotoros és mozgás-intelligencia, az ökológia és a mentalitás szempontjából? Mert hát tényleg, hogyan függ össze a személyiség és a test kapcsolata, a tánc mint kommunikáció, a tánc mint rítus és a módosult tudatállapotok kultúrája, s mindezek megértését, megismerését hogyan lehet alkalmazni a tánckutatásban és táncoktatásban.ii E sokrétű kérdésbokor az egyik ugyancsak bevezető, eligazító és megismerésre serkentő kötetben látott napvilágot, Bólya Anna Mária Interdiszciplináris kitekintések a táncról című könyvében,iii melynek nemcsak címe, szemléletmódja, forrásanyaga, de jószerével teljes spektruma élénken tükrözi a megismerésmódok további lehetőségeit. Végső esetben az analógia sem túlzó: a tánc „eredete és három világa” nemcsak fennáll ez esetben, de sokszorozódik, immár nem három világra, hanem a zenével, színpaddal, vizuális művészetekkel, vallással, szakrális szertartásokkal együtt ennél jóval több is…
A táncról való „legkorábbi” ismereteink, a tánctörténet szinte „ősforrásai” is következetesen kiemelni látszanak a tánc társadalmi funkcióinak, a szórakoztatáson túli elemi értelmének, „táncfilozófiájának” vagy episztemológiájának alaptételét a lélekvezetés, a testtudattal élés területén – vagyis tánc és társadalom tradicionális kapcsolatát a társadalmiság épülésében. S talán egyetlen zenepedagógusnak, muzsikusnak sem kell alaposan indokolni, milyen értelme, haszna, konvenciója, következménye van és lehet a bevált módszerek, az ismert eljárások közvetítésének… – ahogyan az (olykor ellenoldalon állók) modernizálók számára még kevésbé szorul magyarázatra egy új tudáságazat, metodológia, szempontrendszer értelmes használatának kísértése sem. Bólya Anna Mária a tánctudományi tanulmányokat folytatók számára készített gondolatserkentő könyvet. Alapszinten táncelméleti háttértudást kínál, ugyanakkor tánctörténeti, társadalom- és testfelfogási „iskolába” is beírat bennünket. Tankönyvi hasznú, jegyzet-értelemben vett kiegészítő anyaga azonban átível mindezeken, mint egy jó koreográfia… – önálló előadássá, előadóművészi produkcióvá válik.
Első lapjain még (látszólag önkorlátozóan) a tánctudományi kutatások viszonylag rövid tudománytörténeti szempontjaival indít, a „mi a tánc?” alapkérdéssel úgy foglalkozik, mint a gondolatébresztő pedagógiai kérdések egyikével (7-12. old.). Ehhez azonban már saját vállalásának körvonalainál hangsúlyozottan fontosnak tartja kiemelni, honnan származik és mostanság már mi mindenből épül egybe a tánc interdiszciplináris bázisa.
„Mely tánccal foglalkozó tudományok és társtudományok eredményeit találhatják meg a jegyzetben? Elsőként a bölcselet, a táncfilozófia említendő, amely a közösség és egyén környezethez való alkalmazkodásáról, a mozdulat és mozgás elsődlegességéről kínál gondolatokat. A külföldi tudományos cikkekben szinte divattéma, magyarul viszont alig olvashatóak az idegtudományok területéről az agykutatás-tánc-intelligencia hármasában mozgó kísérleti projekteredmények. Ezek elsősorban a tánc intelligenciafejlesztő hatásáról szólnak, de a tánc történelem előtti időkben betöltött lehetséges szerepéről is értekeznek. A táncfolklorisztika empirikus néptáncanyagra koncentráló látásmódjának köszönhetjük azokat a gyűjtött anyagokat, amelyeket több irányból vizsgálhatunk. A táncantropológia az ember táncon keresztüli megismerésére törekszik inkább. A néphitkutatás, a vallásantropológia, és az összehasonlító vallástudomány néphit és mozgás kapcsolatáról, a környezet és ember egymásrahatásáról, a testi tudatról és a tánc és vallás több tényezőben való hasonló voltáról adnak gondolatokat. A táncpszichológia egyfelől megvilágítja az egyéniség, a lelkiállapotok mozgással való szoros összefüggését, másfelől betekintést ad a test és lélek kapcsolatát vizsgáló mozgásos és tánc-pszichoterápia eredményeibe. A tánctörténet, amely a táncművészetet kronologikusan vizsgálja, a táncfolklorisztikához hasonlóan az empirikus anyagra koncentrál elsősorban, ezért adja a jegyzet lexikális tartalmainak alapját. A hipnóziskutatás és az újkeletű kognitív archeológia tudománya a tánc archaikus múltjáról és kommunikatív szegmenseiről beszél. Ugyancsak a XXI. században alkotott tudományág a koreomuzikológia, amely a tánc és zene közötti kapcsolatot vizsgálja. A kommunikációelmélet felvette kutatásaiba a táncot is, mint mozgáskódokon alapuló kommunikációs rendszert…” (10-11. old.).
Az efféle multidiszciplinaritás nemcsak nem divatos a módszertani pragmatikusságú szaktudások új korszakában, de annál hitelesebb „belülről nézve”, ahogyan a tánc és közönsége, táncos és Ember, a tánc „lelkét” kereső személyiség néven nevezheti. Sokáig lehetne még szemlézgetni a kötet lapjairól kisugárzóan érdemes tudástárból, a sokféle megközelítés kölcsönhatásairól, a lehetséges belátások és a tudományos megértés sürgető szükségességéről ezekben a rövid (és szemelvényekben, egyéni kutatáshoz, keresgéléshez, szakirodalmi forrásanyaghoz kalauzoló, de személyes aktivitást elváró) fejezetekben. Ezt azonban most illendő módon az Olvasóra hagyjuk. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy a szerzői szándék nemessége, kreatív jellege számos fejezetben, alcímben, sugallatban és próbatételben is megjelenik. A tánc és a környezethez való alkalmazkodás (13-17.), A tánc gondolkodásra, tanulásra gyakorolt pozitív hatásai, a térérzékelés, a szenzomotoros intelligencia összefüggései a mozgással (18-21.), a néphitkutatás és vallástudomány cselekvés- és mozgáselméleti alkalmazásai, a néphit hatása egy balkáni (macedón) példával és a szisztematikus kutatás tánctudományi, vallásökológiai tudás-tapasztalata (22-27.), a vallásfilozófiai, test és elme, személyiség és gyógyítás, tánc és hipnózis, a kommunikációelmélet tánckutatásban alkalmazhatósága (28-39.), zene és tánc viszonyában a mozdulat jelentősége, ezek eredete és öröksége, a tánc és zene archaikus protonyelvként leírásának lehetősége, majd A tánc lényege és jelentősége az emberi közösségekben mint valamely „konstans kulturális réteg” empirikus tapasztalati anyaga (40-50.) elfut egészen addig: „A tánctörténet folyamán a tánc és politika kapcsolata változó jelentőségben és mintázatokban jelenik meg. Az említett angol példa a tánc udvari közegbe való integrációjáról tanúskodik. A tánc fokozottabb integrációja figyelhető meg XIV. Lajos udvarának esetében, ahol az uralkodó politikai gondolkodása az egész Versailles-i udvari táncéletben kifejeződik. A tánc kapcsolata a politikával sajátos és koronként változó, de soha nem elhanyagolható. A politika egy fontos terepe a nemzeti kisebbségek, különböző etnikumú közösségek egymáshoz való viszonyulása. Ezen a területen egyes esetekben a tánckultúra integratív szerepe figyelhető meg: délkelet-európai folklórterepen detektált adatokból nyomonkövethető olyan jelenség, melynek során a mainstream politikai elképzelésekkel szemben a tánc két különböző etnikumú közösség között összekötő szerepet játszik…” (49-50. old.).
S ahol vagy ahogyan a tánc mint interdiszciplináris módon megérthető, sőt ilyen igényességgel kutatható megannyi világa válik fontossá, ott mindezek kutatása (kiemeli Ratkó Lujza és Kavecsánszki Máté munkáit) mind-mind arra lehetnek késztetések és forrásként szolgáló megértési-megismerési alapanyagok, „hogy táncos vagy táncot kedvelő olvasó igénye és energiája szerint használhatja fel a jövőbeli kreatív alkotáshoz, egyes területek összekapcsolásához, újszerű alkotómunkához vagy akar új gondolatokat rendszerező, új együttműködéseket elindító, esetleg kísérletes munkát igénylő kutatási programokhoz” alkalmazhatja érdemben forráskiadványként (51. old.). Ehhez a kötet kiegészül a végére csatolt egyetemi hallgatói hozzászólások, forrásközlések, hálózati elérhetések, szakirodalmi jegyzék segédanyagával.
Bólya Anna Mária könyve, ha kiadási szándéka idején csak „jegyzetnek” indult is, példa arra, miként lehet (látszólag egészen önálló tudástartományban kiváltképp) pedagógiai eszközzé, néha céllá, máskor elemi metódussá tenni az új ismeretek integrálásának kezdeményezését. „A lehető legkülönbözőbb társtudományok gombamód szaporodó tánccal kapcsolatos kutatásai ugyanakkor a magyar nyelvű tánckutatási szakirodalomban csak marginálisan jelennek meg. Az interdiszciplináris kutatások sürgető fontossága a magyar nyelvű tánckutatásban már a MTA tánctudományi munkabizottság megalakításának interdiszciplináris jellegéből is látható volt. Ma minden tudományban felértékelődnek az interdiszciplináris területek. A tánctudomány számára szinte végtelen számú lehetőség kínálkozik, hogy a tánc és az ember viszonyáról néha meglepő, néha kézenfekvő adatok nyerjenek bizonyítást” (8. old.).iv
Mint ebből is belátható: tánc, közösség és megértés egymás környezeti feltételei – ugyanúgy, mint a zene eredete és világai is számos momentumot rejtettek, amíg el nem kezdték őket megfejteni. Ha még „nem is tudjuk vagy fogjuk tudni” a zene eredetét végleg földeríteni, talán lehetséges – szemben akár Kodállyal is –, hogy a tánccal párban/párhuzamban már közelebb juthatunk néhány lehetséges belátáshoz. A tánckultúrák, a tanulási kultúrák és az alternatív tudások új harmóniákba rendezésének feltételei együttesen, kölcsönhatásban adják, serkentik a sokdimenziós értelmezést – ennek interdiszciplináris előnyeivel és nehézségeivel párhuzamosan is szembesül, sőt szembesít is Bólya Anna Mária kötete. De legalábbis ritmikusan, koreografált harmóniában, émikusan és publikusan is belátást enged a tánctudomány új ágainak, új korszakainak és új szemléletmódjainak érvényre jutásába.
A. Gergely András
i Táncos tanévek. Szemelvénygyűjtemény a Magyar Táncművészeti Egyetem történetéhez 1950–2017. MTE, Budapest, 2017., 530 oldal
ii Csupán jelzés-értékű itt, hogy éppen most jelent meg a Magyar Táncművészeti Egyetem két újabb kiadványa is, melyek rokon témakörrel foglalkoznak: a Tánc és Nevelés folyóirat első évfolyamának első száma az MTE Pedagógiai és Pszichológiai Tanszékének kétnyelvű (magyar-angol) kiadványaként, továbbá ugyancsak az MTE kiadásában, Lanszki Anita szerkesztésében a Bevezetés a tánccal kapcsolatos kutatások módszertanába, mely 186 oldalon megannyi forrás, metodika, feltáró és oktatásra alkalmas tudás rendezett tára, valamint évtizedes kihagyásokkal újraindult a Tánctudományi Tanulmányok folyóirat is ebben az évben.
iii Magyar Táncművészeti Egyetem, Budapest, 2018., 71 oldal
iv Mint oktatási anyag, a kötet letölthető teljes egészében innen: https://www.researchgate.net/publication/337153735_Bolya_Anna_Maria_Interdiszciplinaris_kitekintesek_a_tancrol