Van egy téveszthetetlen jele az angolszász típusú társadalmi-történeti interpretációknak, a világmagyarázatok kiegyensúlyozott változatának, melyben az „univerzális” közlés a hétköznapi közvetlenség könnyed és humoros-ironikus-mesés változatában a tudós „le”adja az ismeretet a lelkes és érdeklődő olvasónak, aki pedig nagykanállal lelkesedik a közleményért és rajongva készteti ismerőseit is a könyv azonnali beszerzésére… Yuval Noah Harari ilyen szerző, Homo deus kötetét A jövő rövid története alcímmel jelenteti meg, s mint izraeli történész okkal látja úgy: a múlt históriáját még a kutatók is elsősorban azért pertraktálják, hogy letudják végre ezt a feladatot, megerősítve a felszínes érdeklődőt, aki nem „tanulni” akar a múltból a jövő alakítása céljából, hanem mintegy felhasználni mindazt, ami kreativitás nélkül csak szabatos ragozás lehet, de valószerűen ennél mindig csak jóval kevesebb. „Bár a történészek időnként megpróbálkoznak próféciákkal (nem sok sikerrel), a történelem tanulmányozásának célja mindenekelőtt az, hogy ráébresszen bennünket olyan lehetőségekre, amelyeket egyébként nem vennénk észre. A történészek nem azért tanulmányozzák a múltat, hogy az megismétlődjön, hanem éppen azért, hogy szabaduljanak tőle” (59. old.). Harari nem kertel, sőt: az adott történelmi valóságot, melybe beleszülettünk olyasféle projekt-alapú boldogságkeresés tesztjének tekinti, melynél a csalódás mindig adott a fogyasztói oldalon, de mindig megnyugtató a tudományos aspektusból.
Az indítás lehetne angol típusú fagyos humor, mely rögtön a képtelenségek közvetlenségéig invitál – itt éppenséggel reggelire. „A 3. évezred hajnalán az emberiség felébred, nyújtózkodik, és megdörzsöli a szemét. Agyában még ott motoszkálnak egy szörnyű rémálom foszlányai. ’Valami szögesdrót volt benne, meg gombafelhők. Na, mindegy, csak álom volt’. Az emberiség kimegy a fürdőszobába, megmossa az arcát, szemügyre veszi a ráncait a tükörben, aztán kávét főz, és kinyitja a határidőnaplóját. ’Na, nézzük, mi van mára’” (11.). A programterv valahogy úgy alakul, hogy az életvilág megváltásainak sorában épp az aznapi teendők közé az egyetemes közboldogság megteremtése és a Homo sapiensből a Homo deus megteremtése kerül. Ez nem fog menni, belátja szerzőnk is, úgyhogy a következő 350 oldalát azzal tölti, miképp lenne jövőképe a kiborgok konstruálta világban a 21. századra már csak a halál és az öregedés elkerülését tervező gazdagéknak. A halhatatlanság elérése és a megistenülés kínálja az alapötletet a kötet java részéhez, melyet három nagyobb részben szervíroz: A Homo sapiens meghódítja a világot; A Homo sapiens értelmet ad a világnak; A Homo sapiens elveszíti az irányítást. Ezt tizenegy fejezetben bontja ki, az első rögtön Az ember új projektjei címen egyúttal problémafelvető, szemléltető és tartalomleíró is.
Harari nem kímél. Amit elvégez, az kettős jellegű: történelem-tannak elnagyolt és vázlatszerűen kevéske, ami a tudomány nyelvén a népszerűsítés kategóriája. Ami közérdeklődés tárgya lehetne, az viszont tudományos. Így az egész – van ilyen műfaj, nem szóljuk le Őt és Művét – népszerű tudományos történelem. Annak viszont elsőrangú. Kortárs is, de van benne evolúciós kezdetektől jövőtervezésig minden, s az „antropocéntől” a „humanista forradalom” és „a szuperember színre lép” kérdésén át a „dataizmus” adatfolyam-kezelési mutatóiig a tudás és tanulás emberi folyamatát úgy követi végig, hogy még én is megértem. Forradalmi technológiák és méltatlan visszaélések tengere ül a kötet példáin, de „a szög, amin az univerzum lóg” mégiscsak a humanizmus, az emberszeretet kulcsfogalma. A lehetséges példatárban egyik oldalon a milliók és milliárdok (emberben, költségben, távolságban és jövőképben egyaránt), velük szemben „a kormányok, hadseregek, vállalatok erősen behatárolt érdekei” (312.), s mert „az információ szabad akar lenni” (327.), az első emberi kommunikációs csoportoktól a futurológiai tesztekig veszi végig a hatékonyságok históriáját, a békék és háborúk, vírusok és fertőző betegségek, aszályok és fellázadt robotok várható életképeivel, a „történelem során először többen halnak bele abba, hogy túl sokat esznek, mint abba, hogy túl keveset” fenyegetésével együtt is. Népszerűvé teszi a nem ismert összefüggéseket, elszámol a csalfa képzeteinkkel, s tükörbe néz helyettünk is. Hogy az általa felskiccelt „emberiség” hogyan talál tükröt a reggeli arcvonások rendezéséhez – ezt már nem pontosítja.
A homo deus-hoz vezető utak közül is válogat. Már nincs egyetlen vallási főistenünk, megteszünk hát helyébe mást és másokat, a lényeg a szertartásos gesztuson, a teremtő lélek felszabadult torlódásán van. De bekúszik ebbe az istenkeresésbe a „hallgass az algoritmusokra!” szentencia is (336.),
Harariban az a jó, s egyúttal az a felszínesen cseles, hogy szépen és ügyesen ellenpontoz, de ezt nem sürgetően teszi, hanem látványos sugallatokkal. Azt írja például: „Ha éjszaka szúnyogok zümmögnek a fülünkbe, és zavarják az álmunkat, tudjuk, hogyan irtsuk ki őket; ha azonban egy, az agyunkban zümmögő gondolattól nem tudunk aludni, azt a legtöbben képtelenek vagyunk kiirtani magunkból”. Mármost ez jól hangzik egy amerikai középosztályi fülében, de a mondat mintegy megfeledkezik arról a kb. két-három milliárd emberről, akinek mindig is dünnyög valami szúnyog a fülében, mert olyan helyen él, s arról a további ugyanennyiről, akinek nem szoktak agyában gondolatok zümmögni. Egész „emberiségben” gondolkodva ez talán csak fele arány, de a mondat respektusa mégsem méltatja őket elfogadásra. Vagy: „több ember halálát okozza az öregség, mint a fertőző betegségek; és több ember követ el öngyilkosságot, mint ahányat a katonák, terroristák és bűnözők együttvéve megölnek. A kora 21. században az átlagember halálát sokkal nagyobb valószínűséggel okozza a mértéktelen zabálás a McDonald'sban, mint az aszály, az ebola vagy az al-Káida támadása…” – a gondolat szinte minden eleme érvényes, de valahol mégis hiányzik az öregség közvetlen nyűgjeinek érdemi tudomásulvétele, a fertőzöttek kínjai, az öngyilkosságok civilizációs okai, a terrorizmus fenyegetésétől való félelem több földrésznyi ténye, a McDo-ba sosem járók végtelen tömegei, stb.
Mindezek Harariban nem a felszínesség jelei, hanem talán a kontrasztok fogalmazására, hatékony előadásmódra beállítottság tapasztalata, az olvasói elszántságban rejlő ellentmondani akarás gondolkodás-közelbe invitálása. Mondok egy hangzatosat – ha tetszik, fogalmazz pontosabban, ha meg nem, akkor fogalmazz saját magadnak másik hangzatosat! Ehhez egész kötete oldalanként tele van ilyen mondatokkal vagy gondolatokkal, s mert a kötet alcímeként a jövő történetét is ígéretbe foglalta, igazán impozáns, hogy már az első fejezetben kijelenti: amíg 1016-ban lehetett tudni, hogy a jövőt fél évszázadot ugyanaz fogja meghatározni (királyok és papok uralma, éhezés és járványok, háborúk és félelmek), addig 2016-ban már semmit sem lehet arról tudni, mi lesz 2056-ban, sem a világról, sem a hatalmakról, sem a békéről, sem a járványokról, sem az ember testének milyenségéről (58.). Így hát a rövid történet meglehetősen rövidre tudna sikerülni, a „tudás paradoxona” egyhamar összecsuklana az előrejelzés szakszerűségének hiánya és lehetetlensége miatt. A kötet ennek dacára tele van nanotechológiai hipotézisekkel, virológiai jóslatokkal, mesterséges intelligencia-félelmekkel, a tudható tudás tudhatatlan tartományaival. Jó is ez, meg kevés is. Szép és impozáns, amint az emberiség történetét („projektjeit”) meghatározó egzakt félelmek körét az éhínség, a járványok és a háborúk immár letudott gondjaival jellemzi, majd megállapítja ezek múlt idővé válását és „az ember új projektjei” szerinti újratervezések aktualitását. Beleértve az értelmes tervezést, az ember önmagáért való létének céltudatosabb tervezését, s maga az értelmes lét feltételeinek aktualitását is. „Tisztán tudományos szempontból az emberi életnek egyáltalán semmi értelme nincsen. Az emberiség egy vak fejlődési folyamat eredményeként jött létre. Tetteink nem valamiféle kozmikus, isteni terv részei, és ha a Föld bolygó holnap felrobbanna, az univerzum valószínűleg ugyanúgy működne tovább. Legjobb mostani tudásunk szerint az emberi szubjektivitás nem fog hiányozni belőle. Ennélfogva bármiféle ’értelem’, amit az emberek az életüknek tulajdonítanak, csupán káprázat”.
S ha immár legyőztük a fertőzések világpusztító tömegeit, le a háborúk folytonosságát, valamelyest az általános éhínséget, a „mihez kezdjünk ezután” előjegyzési naptárba kívánkozó alternatívái között az öregedés legyőzését, a halál kicselezését és az ember teremtő istenné tételét regisztrálhatjuk a mai programok meghatározó részeként – hogy holnap ismét álmos-gyűrötten tükörbe nézzünk és újabb terveket célozzunk meg. Az emberiség lehetséges jövőinek vázlatrajzával Harari érzékenyen provokál és népszerűen oktat is. Előző műve, a Sapiens-kötet, az emberiség múltjának rövid története után a jelentörténet sokkal izgalmasabb, mint néhány más sci-fi, melyek csupán közelítik a rövid mesét, de az ember 2.0-ba száműzését ugyanakkor bölcsen és izgalmasan megoldják. Miért ne lehetne ugyanakkor a saját jövő saját képével szembesülnünk a tükrünkben…?! Legalább holnapig, s röviden?!
Amúgy meg…, ne higgyenek nekem egy betűt sem! Inkább olvassák Hararit! Mert ha ő nem is mindenkit érdekel, a holnap viszont igen. S erről sokat mond, akkor is, ha sok jövő még több lehetőségéből csak válogat.