„Gonosz a szíved, hát legyen gonosz a külsőd is! – mondta a teknős.
Mit tehetett a hiéna, szégyenkezve elkullogott. Azóta ékesíti szép minta a leopárd bundáját, bezzeg az irigy, önző hiéna nem dicsekedhet a foltjaival”.
Tanmese, okos történet, érzékeny elbeszélés egy emberi hangú állati világból. Itt a szereplők még őszinték (vagy agyafúrtak), csalárdak (vagy esendők), makrancosak (meg alázatosak), afrikaiasan lassúak vagy dél-amerikaiasan temperamentumosak. Mintha közöttünk élnének, vagy helyettünk is. S körükben mindig ott van valahol a mesefa, ahol ravaszdi vagy tanító, magyarázó vagy leleményre késztető mesék teremnek. Saját világunk ez, köreinkben megtaláljuk példáit cseles vagy önző, reményteljes vagy hitetlen, világmagyarázatot igénylő vagy helyzetkomikumra kész változataiban.
Az égig érő mesefa. Mesék furfangos állatokról és varázslatos hősökről. Dornbach Mária mesefeldolgozásai.1 A talányosan ismerős cím „kicsit” megtévesztő, hisz hasonló vagy ilyen van már az iskolai-óvodai meseirodalomban. Valójában van már ungvári válogatás is, „klasszikus” magyar mesékből, még nyíregyházi is, ha azt tekintjük, hogy a magyar és a világirodalom legszebb meséiből bölcsődés, óvodás, kisiskolás korú gyerekeknek egyaránt készült már összeállítás. Valószínű, hogy elfogadásra lelt – ezért talán találó is, főképp alcímével együtt. A szerkesztő-összeállító-fordító személye viszont meghatározó a témakör terén, lévén szó egy évtizedek óta gyűjtője és fordítója a latin-amerikai és afrikai mesék kultuszát éltető és fenntartó alkotásoknak. A mesét még egyáltalán olvasó, szülői-nagyszülői szerepkörben még e téren is aktív „fogyasztók” persze pontosan tudják, mennyire kétes a klasszikus (Andersen, Hauff, Grimm) mesék „üzenete”, veretes kíméletlensége, olykor egyenesen horrorisztikus tartalma, melynek egykor a felnőttek világában is megvolt a maga viselkedés-pallérozó szerepe, lehangoló üzenete vagy rémítő funkciója, de modern gyereknevelésre elsősorban is úgy alkalmasak, hogy értelmező melléklettel használhatók. De ismerjük Aiszóposz, Charles Perrault, La Fontaine állatmeséit is, akik a Benedek Elek, Arany László, Illyés Gyula, Lázár Ervin válogatások mellett régtől fogva őrzik a rejtve átadott tanulság, a szókincs-bővítő készlet, a tapasztalati élmény verbális megőrzésének szerepkörét. E „szórakoztatva tanító, szelíd mesék”, amelyek Dornbach jóvoltából „végre egy kötetben is megtalálhatók” (mint Boldizsár Ildikó ajánlása kiemeli a kötet hátoldalán), valójában ténylegesen is rendkívül széles palettán kínálják a meseszíneket és bűvös életfortélyokat. Saját tagolás és szerkesztői hatás olvasható ki abból is, hogy Tanító mesék, Ravaszdi mesék, Magyarázó mesék és Avagy többet ésszel, mint erővel… fejezetekre oszlik a kötet – miközben „nagypapási” olvasatban mindegyik mese élvezetes és kihívó is, szórakoztat és provokál, tanít és talányokat osztogat, elbűvöl és érzékenyít, évszázados tapasztalati kincset tömörít rövid tónusos tantörténetekbe, egyúttal táj- és népismeretet is rejt magában.
A könyv egy „kereső” szempontból afrikai és dél-amerikai indián gyűjtést foglal magába. A javarészt dél-afrikai válogatásban csupa Európában is ismert szereplő kap saját szerepet (nyúl és majom, elefánt és pávián, víziló és oroszlán, leopárd és pávián, teknős és vadmacska, antilop és hiéna, méhecske és kakukk, darumadár és hal), a dél-amerikai tanítások ugyancsak szólnak varangyos békáról és jaguárról, vízikígyóról és rókáról, varangyos békáról és kaméleonról, kajmánról és kolibriről, kócsagról és gyöngybagolyról is, de jellegzetesen a brazil, kubai, esőerdői indián kultúra flóráját és faunáját tükrözik. Szellemes és provokatív motívumok ismétlődnek olykor az európai meséket ismerők számára, de olyan fordításban, ahol a szavak ereje és dramaturgiája a lokális (jobbára brazil, indián, kubai) kultúra készletéből emeli ki tartalmait. Valójában inkább „Dornbach-hangú” újramesélésről van szó, melybe mítoszok, legendák is keverednek a mesei örökség tónusában. A mindennapi lét értelmezhető tartalmai és sugallt tanulságai arra késztetik a lapozgatót: nézze úgy, ahogyan a törzsi kultúrák hagyatékában mindezek vérbő tanulságokként elhangoznak vagy továbbmesélésre is kerülnek. A helyi változatokat bizonnyal mindenki el tudja képzelni – így hát a megjelent változat is egy a sok lehetséges közül. Helyi nyelveken azonban nem értenénk, Dornbach Máriáé kell legyen az elismerés a lírikus, köznyelvtől elemelkedett, de mégis életteli prózai tartalomért.
Ráadásul még a kötet külön erénye (a teszt unokáim körében elvégzett személyes próba) az illusztrációs anyag, mely rendkívül sokszínűen kommunikál, személyes barátokká avatja a szereplőket, Grela Alexandra rajzai szerzőtársi rangúak.
A tanító mesékből meg…, hát…, magunk is tanulunk majdan – ha afrikai mese tempójában is! A mesefák ott is az égig érnek!
„Hát ez a tűz – mondta a teknős, és a törzsfőnöknek nyújtotta a két követ. – Neked adom ezt a tűzgyújtó szerszámot, hogy akkor használjátok, amikor akarjátok. De vigyázz, a tűz hasznos dolog, ám veszélyes is! Őrizzétek mindig, nehogy elszabaduljon és leégesse a házatokat!
Az indián megköszönte az értékes ajándékot meg a jó tanácsot, és visszatért a faluba. Attól kezdve az indiánok nem a napon, hanem a tűz fölött szárították a maniókalepényt”.
1 Noran Libro, Budapest, 2020., 128 oldal