Elmaradásunk van a Mikroszkóp-funkció mellett a Periszkóp oldalain! Ritkábban élünk a rövid, (rá)ébresztő, serkentő javaslatokkal, melyek szomszédsági vagy a messzi társ-lapjainkat hoznák képernyőnkre. Holott rengeteg forrás van, már eligazodni sem lehet köztük! És sok jó, sok izgalmas, ráébredésre késztető folyóirat virul a világhálón, érdemes olykor valamelyiket a másságra is nyitott Olvasó figyelme elé citálni.
Alább egy kísérlet ez. A szlovákiai és kisebbségi térben egyik legkitartóbb és legszínvonalasabb tudományos folyóirat legutóbbi számát választottam. Saját hangja szerint: „A Fórum Társadalomtudományi Szemle az egyetlen magyar nyelvű társadalomtudományi folyóirat Szlovákiában. Eredendően a kisebbségi társadalomtudományi kérdésekkel foglalkozik, ennek témakörében nyelvi, történeti, etnológiai, folklorisztikai, szociológiai, demográfiai és politológiai kutatásokat végez…”. Nos igen, az idei 3. szám a 23. évfolyam része, s maga a tartalomjegyzék is tükrözi a témakörök sokféleségét.1 Szó esik a Tanulmányok között a „Dunai határ” létrehozásának történetében vállalt két közép-európai geográfus életútjának párhuzamairól és különbségeiről (Farkas György), a Jászi-féle nemzetiségi minisztérium vesztes háború után megszülető első magyar népköztársasági Károlyi-kormányának az ország integritásának és függetlenségének biztosításával összefüggő „önrendelkezési eszményét” és a népszavazás jogának kérdésében rejlő magyar értelmezésű „korlátozott nemzetiségi önrendelkezés” témaköréről (Sztancs Gábor), az államfordulat néhány aspektusáról érsekújvári helytörténészek szemszögéből (Bencze Dávid), az 1939-es választójogi törvényről a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területek és a visszatért kárpátaljai területen zajló országgyűlési képviselőválasztásról (Godzsák Attila), a zsidó kisebbség helyzetéről az 1. Csehszlovák Köztársaság szlovák területén (Miriam Mlyneková), Nepomuki Szent János szlovákiai köztéri plasztikáinak cseh változásait tükröző kérdéseiről (Liszka József), a bécsi döntéstől az 1939. májusi választásokig a magyar hadsereg visszafoglalta szlovákiai, kárpátaljai területek mögötti belpolitikai fejleményekről (Varga G. Lajos), valamint a szintó cigányok társadalmi és nyelvi azonosításában használt írott források és közösségi gyakorlatok különbségeit (Baló András Márton és Rosenberg Mátyás) tárgyaló dolgozatok olvashatók – de mindezek a felvidéki és magyar átkötések mellett szlovák, kárpátaljai, európai reflexiókat is magukba foglaló témakörökké lettek. Liszka József arra kérdez rá Hunčík Péter hetvenedik születésnapja ürügyén fogant gondolattöredékeiben, hogy a szlovákiai magyarságért roppant sokat tevő személyiség vajon eszünkbe juttatja-e a kisebbségi érzékenység felettébb szükséges mértékét és gyakorlatait (Köszöntő rovat), Csanda Gábor nekrológgal tiszteleg Fónod Zoltán (1930–2021) előtt, s a Könyvek rovatban is Séta Gömörben című útikalauz, kommentált fotóalbum és élénk színekben tobzódó kisenciklopédia a történelmi Gömör vármegye regionális kulturális emlékeit járja be (Csehy Zoltán), az Osztrák–Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország összeomlása utáni konfliktusok és megoldási kísérletek tárgyú kötetről esik szó (Bodnár Krisztián), a Rendi országgyűlés – polgári parlament. Érdekképviselet és törvényhozás Magyarországon a 15. századtól 1918-ig című monográfia ismertetője is helyet kap (Bodnár Krisztián), majd az Örmény városépítészet Erdélyben című könyv következik (Czinege Noémi írása). Már rálátásként is eredendően közép- és kelet-európai témakörök, századfordulós időközben, de méltó történeti visszatekintésekkel. Ám mindezek mint témakörök folyamatosan kontrasztba, párhuzamba, összehasonlító szempontrendszerbe kerülnek a nyugati, a teljes európai tudásokkal és felismerésekkel, korábbiakkal és maiakkal, nemzetállamisággal és kisebbségeikkel. S nem mert kiemelést érdemelne, de mert ebben a közegben kapott helyet saját írásom is, alább ezt fogom beemelni ide, annak bizonyságául, miképpen lehet a kisebbségiséget az európaisággal nem összekeverni, de nem is makacsul szétválasztani, nem felbecsülni, de értékén mérni, s mindezek köré hogyan érdemes európai „körítést” rakni, melynek érvényessége bárki olvasó számára is világossá lesz a könyv olvastán. Itt tehát a „sajtószemle” rendhagyó verziójaként a Fórum hasábjain megjelent recenzióm következik, melynek helyét a fennebbi lajstrommal talán megfelelően kijelöltem, olvasását pedig tisztelettel hagyom a megtisztelő Érdeklődőkre…
Öllös László: Európai identitás
Van-e „lelke” annak, amit Európának hívunk? S van-e belevaló legitim örökség, racionális identitás ott, ahol a lemaradások és partnerségek, elfogadások és kompromisszumok a nagy kísértések és nemzetállami kiegyezések közepette keresik önnön kiteljesülésüket…? Mi töltötte ki és mi helyett kellene valami mással töltekeznie annak, amit egy komplexebb identitás-állapotként tudnánk értékelni?
Öllös László Európai identitás-könyve a szerzői bevezető szerint is kísérlet.2 Ha úgy jobban hangzik: a nemzetállami korszak(ok) ellentmondásait meg esélyeit elemzi, s nem akárhonnan nézve, hanem az államszerveződés esélyeitől, megvalósulásaitól, ellentmondásaiból fakadó működésmódjaitól meghatározott entitások formájában. Alapszempontja viszont nem az, hogy méltánytalan küzdelem kell meghatározza ez államszerveződési modellt, hanem olyan kölcsönös átvételi, példakövetési eljárás inkább, mely a széthúzás helyett a közös erőt, a kulturális örökségben az innovatív megoldások új céljait tekinti meghatározónak. Ehhez a kulturális „összkínálathoz” azonban szükséges az is, hogy az európai nemzetek is önmaguk erőiből merítsenek a közöshöz, kulturális örökségként kezeljék a fejlődés reményeit egy újabb korszakban, amikor nem a saját állam méretnövekedése marad meghatározó, hanem a fejlődés újabb hatékonysági fordulata. Mert ami „Európa lelkeként” meghatározza esélyeit is, az a térség, Európa kultúrája – s ennek érdemi, „nemzeti történelmi” összefüggései generálják azt a kulturális állapotot, mely egyre inkább hiányérzetként, válságjelenségként formálja a „racionális örökség” perspektíváit, segíti vagy nehezíti az uniós döntéshozatali, legitimitási, alkotmányossági és versenyképességi sanszait (17-29. old.). Egyszóval Öllös „megpróbálja összerakni azokat az elemeket, valamint módszertani szempontokat, amelyek segítségével kifejleszthető egy új európai identitás. Olyan, amelyre épülve megszülethet az európai polgári társadalom és politikai közösség. Azaz létrejöhet az európai nép” (13.).
A szerzői vállalás hatalmas. A kötet nyolc fejezete lényegében „lefedi” a kulcsfontosságú szempontok meghatározó momentumait: alkotmányos örökség, rendszerproblémák, nemzeti ideológiák és konfliktusok, agresszivitás, félelmek, ideológiai gőzerő, térségi-regionális kivagyiságok, középkori hagyomány és politikai nemzet, sorsközösség és legitimitásválság, emberi élet, fejlődés, gazdasági és politikai rend, piackényszerek, az értékrend mint jog, a politikai kihívások fejlődéskérdései. Mindezek részint önálló fejezetek, részint az egymásra épített jelentés-elemek a válságjelek elkerülési útvonalai felé késztetik a megújulást. Erre pedig azért van szükség, mert maga Európa is úgy marad el a globális versenyben, hogy megújulásának feltételei között az elavult adminisztráció és bezápult jövőtervezés új serkentései válnak a siker vagy a túlélés feltételévé. Erre ha Európa nem lesz képes, „elmaradása folytatódni fog, mások egyre több területen előzik meg, annak gazdasági, politikai és össztársadalmi következményeivel együtt. A kötet a felvilágosodás másik hibáját is el szeretné kerülni. Nem kívánja egyetlen eszmeáramlathoz kötődve megalkotni az emberek Európa-képét. Európát a különféle értékek együttesének tekinti. Emiatt az elképzelésben a politikai pluralizmus értékrendjeinek kell teret kapniuk. Munkánk nem elmosni akarja az egyes politikai eszmeáramlatok közti különbségeket, nem is kívánja relativizálni értékeiket. Ám arra sem törekszik, hogy egyiküket nevezze az európai jövő letéteményének. Európa eddigi politikai történetét közösen alakították, és jövőjét is együtt fogják. Nem szabad elkövetni a felvilágosodás azon tévedését, hogy az ideológiák kölcsönösen megpróbálták kirekeszteni egymást az értékrendileg elfogadhatók köréből, és csak kényszerből működtek együtt a másikkal. Ugyanakkor nemcsak a kompromisszumaiknak, majd kombinációiknak kell helyet találniuk az új identitás keretein belül, hanem több egymásétól eltérő alapértéküknek is”.
Öllös úgy véli, a reneszánsz szkepticizmus hatása a modern emberképre egyben a jobbá válás alapja, de alapvető javaslata egy olyan komplex identitás kialakítása, amely „a mostaniban világban gyökerezik, csakhogy számos új megoldással és összetevővel próbálja felváltani annak belső gyengéit és ellentmondásait”. Projektjében összekapcsolni igyekszik „az eddig egymástól kulturálisan nagymértékben elválasztott európaiakat, és mobilizálni azt a teremtő szellemi képességet, amely kultúrájukban évszázadokon keresztül rejtőzött, s most is életre hívható”. Koncepciója az európai problémák sorában a populációs hanyatlást nevezi meg, valamint ennek értékrendre gyakorolt hatását, mivel „nélküle ugyanis élvonalbeli pozíciójának visszaszerzését a globális versenyben illuzórikusnak tartja”. miközben valójában ez lenne a siker esélye, bármely bukásokon és válságokon keresztül is. Ezért van szükség a komplex identitásformák kialakítására, melynek fundamentuma az egyensúly megőrzése – mely éppen napjainkban látható megbomlott változatában. S hogy ne így maradjon, „olyan alkotmányos egyetértést szeretne kialakítani, amely egyszerre gyökerezik a racionális megfontolásban és az érzelemvilágban, a modernizációs szándékban és a hagyományokban, az európai összetartozásban és a nemzeti sajátosságokban. A koncepció az európai versenyképesség kulturális forrásait is megvizsgálja az új identitás sajátosságaira építve. Az elképzelés a nemzeti identitásokon túllépni nem akar, azokat maga mögött hagyni, eltörölni, feloldani nem kívánja, hanem megkísérli összekapcsolni őket. Azaz épít reájuk, segítve fejlődésüket. És nemcsak az egyes nemzeti kultúrák legértékesebbnek tartott, racionálisnak nevezhető elemeit akarja egybefogni, hanem érzelmi összetevőiket is szeretné összefonni. Az európaiakat nemcsak eszmei meggyőződésüknek, kalkulált érdekeiknek, hanem szívüknek is össze kell kötnie egymással. Erre a kötet szerint kulturális örökségük újféle szemléletmódja és megélése képessé teheti őket”.
Az Előszóban ekképpen taglalt gondolatmenet (kissé tartalmilag is rövidítve) arra a kivallott elképzelésre, mondhatnám ideára épül, hogy nem elsősorban európaiak és másodsorban nemzetiek hierarchiájában zajló összhang-keresésről van itt szó, sőt ennek fordítottjáról (elsősorban nemzeti, másodikban európai) sem – hanem „az ember egyszerre és együtt lehet európai, és nemzete tagja” (15.).
Nyilvánvalóan érdemes jelezni, hogy a 240 oldalas kötetből (akár meghatározó) néhány koncepcionális kulcsmondat kiemelése – még ha a Szerző saját összegző körvonalai is ezek – nemigen kínálkozik vitairat alapjának. Ehhez igen részletes, szinte fejezetenkénti lapozás kéne, megtorpanások pillanatában rögvest megfogalmazott kulcsmondatokkal és kritikai alátámasztásokkal. Ezek hiányában csakis arra építhetek, amire a szerzői koncepció is épül. Röviden: az identitás hányadosainak részletes szemlézésére.
Nem mintha ehhez én többet értenék Budapestről, mint saját környezeti és kulturális-kisebbségi identitásával együtt Öllös maga. A kötet Európa és az identitások sokfélesége „köré” építve teljességgel betölti funkcióját. Leír, jellemez, összegez, kritikai alapot nevez meg, esetleges és össze is függő momentumokból megkonstruálja mondanivalója egy innovatív teremtményét. Kifejt, árnyal, összehasonlít, épít, tervez, ellenpontoz, felülír, másként értelmez, merészen következtet. S jól teszi. Ám a sorok nyomán kiderül az is, nincs vaskos szakirodalmi melléklete; akit felhasznál, arra utal (Giddens, Habermas, Wallerstein, Balibar, Jan Keller, Bernard Yack, stb.), amúgy pedig gondolatmenetet épít egy vagy több másikra, érzékenyen körülmozogva, lefuttatva, mintegy az európai klasszikus esszéírás szabályai szerint. Tehát esszé. Merész, elgondolkodtató, stimuláló. Ugyanakkor a megadott források, a kevés (de lényeges) válogatott szakirodalom állapota és mennyisége is azt jelzi: tematikát választott, szinte archaikusat, s ma már vagy még prófétikusat is. De a saját árnyalataitól eltérő további tónusokra mintha nem mutatkozna nyitottnak.
Csak egyetlen példát erre. Azt írja: „Amennyiben a beköltözködők átveszik a mostani Európa családfelfogását, akkor fokozatosan ők is elfogynak. Így a bevándorlók újabb és újabb hullámára volna szükség. Közben persze, immár történetileg alátámasztva, annak elfogadására, hogy az európai kultúra mai formájában az elfogyás, a kihalás kultúrája. Ha mások átveszik, akkor ők is egyre kevesebben és kevesebben lesznek. Ennek elfogadásához egy fontos dolgot mindenképpen kínálnia kell Európának ma is: a legjobb életet a világon. És ehhez persze megingathatatlan erőt és hatalmat. Ha azonban Európa nem képes a világ élére törni, sőt elmaradását sem sikerül megállítania, akkor még ezt sem ígérheti hihetően. Amennyiben pedig a tényleges választási lehetőség a kétféle lemaradás közt van, és az egyik a nemzeti kultúra eltűnésével is jár, akkor feltételezhetően sokan, nagyon sokan döntenek úgy, hogy inkább a régi nemzeti értékekhez érdemes visszatérni” (196.).
Mármost a hipotézisből induló feltételezés lehet tiszta és nemes, de éppúgy hamis is. Milyen beköltözők, hol, miért és mi végre veszik (ha veszik) át az európai családfelfogást? Van egyáltalán „európai” (déli, keleti, északi, nyugati?) családfelfogás? S ha ebbe afrikai is belejátszik, meg migráns orosz-ukrán-török-lengyel is, akkor az még (vagy másabb) családfelfogás? És lehet-e egységes ez, vagy kisebbségi kultúránként más és más? Meg aztán miért is vennék át: alkalmazkodás okán, vagy mert méltányosabb, vagy mert tervezett, vagy mert „modernebb”? Az európai kultúrához soroljuk akkor a macedónt, a görögöt, a lengyelt, a litvánt, a romungro cigányt, a már asszimilálódott zsidót is? Ezek is a kihalás kultúrájának részei lennének? És ha „egy fontos dolgot mindenképpen kínálnia kell Európának ma is: a legjobb életet a világon…” – de ezt mégsem tudná egységesen kínálni, akkor vége az európaiságnak? Amelyről mellesleg mintegy tételezi, hogy van, s jószerével „egységesként” van, miközben évszázadok és évezredek értelmezései is mutatták, hogy egységesen semmi sincs…, sőt Európa mint önmaga ideálképe is vegyesen áll más kultúrkörök eszméiből, gyakorlatából, örökségéből, hagyatékából, pusztuló vagy serkentő kölcsönhatásaiból…?
Kérdéseimmel szívesen körülfonnám Öllös szavait, hipotézisét, egész konstrukcióját. De ha azt állítanám, hogy esszé-szerű közelítésmódjában a kerekre formált állítások, tompára alakított kérdések, ideálisra konstruált verziók valaminő jobbféle európaiságra késztetést szolgálnának, hát ellenkezésnek tetsző közelítésmódom nem lenne-e ugyanolyan elnagyoltan általános vagy igézetesen komplex, vagy (ami még rosszabb) egyenesen Európa-ellenes papramorgás…? Valóban, ideál nélkül nehéz jobbat képzelni, mint amilyen amúgy is van. De a konstruált verzió szolgálja-e Európa önmeghatározását, vagy inkább új elemekkel erősítené meg a már korántsem acélos identitást? Öllös mintha meghaladhatónak látná a megosztottságot, kívánalomnak gondolná a felvilágosodásra következő újabb emberképek megalkotását, a modernizáció gépezetének szabályozhatóságát, a kölcsönös függések rendszereinek egész bonyodalmasságát. Mintha szándékkal állítaná szembe keletet a nyugattal, politikát a hagyománnyal, elmaradottságot a piaci fejlesztési érdekekkel, modernizációt az egypólusúnak vágyott világ helyetti multipoláris világgal. Miközben ezek egy helyen is vegyesen vannak jelen, egy „nemzeti” kultúrában is több-nemzeti entitással bírnak, és sokféleségük is több más függésrendnek alárendeltek – Öllös mintha Európa osztottságának meghaladásaként úgy képzelné: a fenekedő európaiságot a harmonizálható európaiság váltja majd föl, belátásokkal és kompromisszumokkal, összhangokkal és kiegyezés-képességekkel… De vajon miért is lenne a jövendő harmónia karakteresebb, mint volt valamikor, az ember békésebb, mint szolidáris mivolta egykor talán megkívánta, vagy egy állam kevésbé nemzetcentrikus, mint amit Európa még meg is kívánna, mielőtt egységessé festené valóban azt a kapcsolathálót, melyet nemzetközi politikák és érdekek oly sokféle egyéb okból megosztottnak és reménytelennek mutatnak…?
„Eközben pedig megjelenik az elmaradást leplező fejlettségpropaganda. Nyugat-Európában ennek bizonyára nagyobb lesz a jelentősége, mint a kontinens középső részen, hiszen ott a legfejlettebb terület élménye meghatározó politikai és kulturális hagyomány. Ezzel szemben kell leplezni és elfogadtatni a lemaradást okozó tényezőket. A modernizáció eszméjére épülő eszmeáramlatok súlyos értékrendi válságba kerülnének. Az az állapot ugyanis, amit ma hirdetnek, a fokozatos elmaradás állapota. Itt volna az ideje, hogy a Nyugat a jelenlegi helyzetében érdektelenség és lenézés helyett alaposabban megismerkedjen azzal, amit közép-európaiságnak szokás nevezni. Főként a felzárkózás újabb és újabb kísérleteinek, valamint az utánuk ismétlődő sikertelenség kombinációjával. A tanulás és a maguk kultúrájába illesztés eredményeivel és eredménytelenségeivel” (234.).
Az elmaradás és a retardáltságot „felülről-kívülről” interpretáló fejlettségi kérdések amúgy nem maiak. Még Európa fogalma sem létezett, mikor már a „mások” elleni megkülönböztetés-játszmák szétszabdalták azt is, ami Afrikából vagy az orosz sztyeppék felől nézve egységesnek tetszett talán. A „fokozatos elmaradás” állapotát pedig évezrede felhasználja az éppen nyerésre álló hatalom – mindenhol és mindenkor, éppen azok ellen, akik hagyományosan az elmaradottság bűvkörében élnek. S ha „megrendeljük”, elvárjuk is a nyugati Európa érdektelenségének és a nyitottság politikája érvényesülésének rugalmasabb kezelését – ezt vajon ki érdekében tennénk? A „közép-európaisággal” ismerkedés pedig nem „A Nyugat” feladata, hanem épp annyira a közép- vagy kelet-európai entitásoké is. Hát ismerjük-e magunkat? Egymást? S ebből akkor mit kellene megismernie, respektálnia „a nyugatnak”, s melyik nyugatnak? Annak a Londonnak, ahol nagyvárosnyi lengyel él? Annak a Párizsnak, ahol megyényi kelet-európai cigány él? Annak a Madridnak, ahol tartomány-méretű román migráns él? Vagy annak a Berlinnek, ahol újratelepült a zsidónegyed orosz emigránsokból? S hát akkor ezek mind csupán a „migrációs kérdésként” kezelendő értelmezési körbe tartoznak? S ha Máltán több a gazdag orosz, mint a helyi lakos, akkor kinek kell megismernie kit…?
Öllös kötete kísérlet, melyben új identitásformára fókuszál, miközben folyton-folyvást veszítjük el vagy alakítjuk át meglévő identitásainkat is. Ez is, mint a könyv egésze „Egy Európa jövőjét alapjaiban érintő vita része, remélve, hogy hozzájárul a mostani válsághoz közelítő problémaegyüttes megoldásához” (13-16.) – írja a könyv egészét körvonalazó előszóban. Arról ugyan nem ír, maga a vita az EU-identitásról már része-e az új identitásnak, de az elvitathatatlan, hogy vita nélkül még idáig sem jutnánk a tolerancia, a partnerség, a befogadás és elfogadás bevált elveinek gyakorlása terén sem.
Kérdéseim álkérdések, persze. Nem annyira akadékoskodó kedvemet mutatják, hanem sokkal inkább Öllös kötetének (és magának az európai identitásnak) gazdag, rétegzett problematikus kérdésköreit. De mert identitásról, kölcsönös eszmélkedésről, abba sem maradó kölcsönhatásokról van szó, e kérdéskörök a megválaszolhatóság csábításával és az újrakérdezés megokoltságával gazdagok. Sőt, azok is maradnak. Legalább lesz még miről írjunk újabb és újabb felvilágosodások még újabb teóriáinak híveként.
A. Gergely András
1 A kimerítőbb tájékozódáshoz: a folyóirat aktuális száma is megtekinthető ITT: https://forumszemle.eu/
2 Fórum Kisebbségkutató Intézet. Somorja, 2019. 240 oldal