Ki is tudná elkerülni, hogy térképre nézve, világatlaszt böngészve, európai vagy ázsiai történeti folyamatot, Északi-tengeri áramlatokat vagy akár másfél évszázadnyi Gulág-történetet pillantása körébe véve mintegy azonnal a sokáig megmaradt bolsevizmus, vagy épp a mai putyini élethistória jusson eszébe analógiaként…? S ahogy Európa sem mentes a birodalmi sasoktól és kardoktól, a Közel-Kelet sem szelídebb vagy Afrika sem szerényebb a dúlások, kardozások, félelmek és iszonyok történetiségében, bizony a határokon ott leskelő cári birodalom sem mesésebb, mint a folytatásai. De mert erről sem az iskolai történetoktatás, sem a közgondolkodás nemigen bír részletrajzokkal, beérni azzal lehet, amit visszaemlékezések, kritikai elmetornászatok, ideológiai vívódások vagy épp regényesemények megörökítettek. Közelebbről nézve, mondjuk Puskin írásaiból, Andrej Belij Pétervár-kötetéből, Bulgakov Mester és Margaritájából, Ilf és Petrov székeiből, Dosztojevszkij holtak-házi feljegyzéseiből, Bergyájev vagy Bakunyin esszéiből és más impozáns művekből részben alkothatunk képzeleti képet a Nagyorosz Birodalomról, de konkrét szereplőiről talán egyedül csak a történeti ruszisztika művelőitől értesülhetünk. Közöttük azonban ugyancsak világnézeti, korosztályi, tematikai különbségek lepleződnek le, amint alkalmi nagyítóval vizsgálgatjuk munkáikat. Mindig és mindezekre ritkán ér rá az olvasó, így kézre jönnek olyan művek, amelyekben tematikus szemlézés, történeti összegzés vagy válogatott tudnivalók kivonata található.
A magyar történetírás persze kitartó érdeklődéssel és erősen politikai ideológia-függő tónusokban tanulmányozta a cári Oroszország történelmét a legnagyobb nevek szintjén is, mindazonáltal a „megismertnek”, lefedettnek, „tudottnak” vélt területeken is rendre akad olyan tudásterület, amelyről még a részletezőbb művek sem szolgálnak alapos háttérforrásként. Ilyen kérdéskörben érdemes mérlegelni a Pécsi Tudományegyetem docensének, Bebesi Györgynek könyvét, aki korábban a Feketeszázakról vagy A „pétervári Oroszország” történetéről publikált monografikus művet, munkásságának mintegy négyszáz kisebb-nagyobb opuszát most ide nem véve kiemeljem azt a kötetet, melyben a XX. század eleji Oroszország politikai életének meghatározó szereplőiről ír, egészen konkrétan tizenöt meghatározó közpolitikai cselekvő életútjának ismertetése révén részletes vázlattá téve adja át nekünk az első világháború előtti Oroszország történelmét. Birodalom összeomlás előtt. Politikus és közéleti portrék az első világháború előtti Oroszországból – a kötet pontos címe,1 az egyes fejezetek szerzői között pedig ott találjuk az ugyancsak tematikus szakértő Kolontári Attilát és Lengyel Gábort is, akik fejezetei nélkül kicsivel szerényebb kézikönyv lenne ez.
Ám tizenöt portré akkor sem kevés, ha nem egy-egy forradalmárról vagy kettősügynökről (mint Krupszkája vagy Azef), eretnek szociáldemokrata vagy szélsőjobboldali fazonról (mint Bogdanov vagy Csajkovszkij), herceg vagy nacionalista fővezér arcáról (mint Golicin vagy Iliodor), hírhedt antiszemita vagy csodatévő sztarec sztár-portréjáról (mint Markov II. vagy Raszputyin) és továbbiak egyéni históriájáról van szó. De némelyek rövidebb, mások hosszasabb életútjával mintegy az orosz századvég közéletének szinte minden oldala, árnyalata, sorsa, életviteli módja, társadalmi ereje, szervezete, mozgalma és indulata, kárvallottja vagy megdicsőültje felsorakozik a kötet oldalain, jószerével hiábavalóság is lenne akár egyetlen rövidebb pályaképből jellegadó mondatokat fölidézni. A cári rendszer lebontásában részt vállalók köre éppúgy megszemélyesül, mint az alkuvók, ügyesek, leleményesek, kíméletlenek, kiskalandorok és nagy cápák, reformkonzervatívok meg anarchisták, munkáspártiak és zsidógyűlölők. Az életrajzokat ráadásul irodalomjegyzék követi, saját munkáikkal és referenciákkal, levéltári forrásokkal és rajzolt grafikai portrékkal is. Már az első fejezet „reformkori” felvezetése a korai agrárproblémáktól a jobbágyfelszabadításig, a reformer cár II. Sándortól II. Miklósig, a hadügy, gazdaság, bíróságok, iskolák, terrorhelyzetek, konzervatív erők és anarchiák kavalkádjáig szinte teljes körképet ad a világháború kezdetéig. Az „új eszmék” kora, a kapitalizáció és a fejlődés reménye, a társadalmi konfliktusok és terrorháborúk, forradalmak és hatalmi válságok erővonalai úgy kapnak megalapozást (7-30. old.), hogy a sorsszerű nemzeti drámából már ennyi is elegendő volna. De a portrék sora, az életrajzok aprólékos részletrajzai csak itt kezdődnek – óriási alakok és elátkozottak, bűvösek és ármányosak, nagyszabásúak és pusztítóak, reményformálók és árulók, korjellemzők és örök emberiek… Valahogy úgy adódik, úgy formálódik a kötet, hogy egyre mélyebbre vezet a remény és a lehetetlen, a kilátások és a sötét viharok évtizedei felé. A „végeredmény” persze a nagy forradalom, hogy Lenin ábrándját és Sztálin valóságát már emlegetni se kelljen.
Kiderül, hogy megint lószemüvegesek voltunk. Már ha egyáltalán bármi is „közelebb” lehet tudásunk horizontján ebből a korból, az csupán csalóka révület. Mélyebb tenger és szélesebb láthatár, ami ma és innen, róluk és korukról tisztábban átlátható – csak értő kéz kell a megformálásához. És itt bizony sok a portré, sok a történés, kell a lelkierő… Valahogy az Ember azóta sem lett jobb, tisztább, nemesebb, érdemesebb, kellemesebb…! S kell ez a figyelmeztető józanítás ahhoz is, hogy a mai analógiákat, partnerségi eseményeket, kormányszintű kilátásokat, alkukat és dilemmákat legyen biztosabb tudás valahová is tenni…!
Fontos hát Bebesi könyve, s nyilván lehetséges még ötször ennyi portré is, hatszor ekkora történet, hétszer több sors. Mára, s erre a hétre talán ennyi is elég lesz. A Publikonnak viszont hála, hogy kiadta. A koronás fők és fejvesztett ördögök, félkegyelműek és megalázottak világa évszázadnyi távolságból is itt vágtat a doboldalban most is, ismét is, megváltóan is, fenyegetően is. S hogy a világháború esztendőiben mindez csak látványosan harsányabb, tömegesebb lett, messze nem békítő. Olykor mintha e száz év el sem múlt volna, oly közeliek az arcok, sorsok, félkegyelműségek és bűnhődések. Ha bele nem pusztul saját korába, mennyi megírnivalója lett-maradt volna Dosztojevszkijnak is a Karamazovok után…! Polifonikus regényei után még polifonikusabb korok jöttek, olykor még sokkal egyhangúbb lepusztulással. Bebesi válogatott figurái is oly korok arcai, amikor egy vallásos-liberális marxista (Sztruve) éppúgy kora romboló építőjévé lehetett, mint az első alkotmányos miniszterelnök (Vitte), vagy a „fehér kesztyűs pogromlovag” (Sulgin), a fasizmus előfutára (Puriskevics) egyként államellenesek is maradtak, miközben valaminő új birodalom ébredése volt szemük előtt…
Tanulság, példázat, kortörténet és kórrajz is mindez ama nagy orosz változatból, mely sem korában, sem azóta nem volt, nem lehetett egyetlen. A história kereke csupán újat fordult, nem is egyet – az elbűvölő irány felé azonban még mindig vodkával kell keresni a megfelelő tájolást. S kellően távolról nézve, még csak a birodalom sem esett össze akkorára, hogy ne lenne azóta is az örök összeomlás lehetséges alanya. De ez már nem ruszisztika, mégcsak nem is kremlinológia. Talán csak egy regény, arisztokratikusan szegényes és kietlenül ábrándos. Polcunkon a helye, mindenesetre.
A. Gergely András
1 IDResearch Lft. / Publikon Kiadó, Pécs, 2017., 230 oldal