Pannon mese – antik-modern kontrasztokkal

Sokan tán megszokhattuk már, hogy Péterfy Gergely úgy komponálja könyveit, legyenek azok majdnem mindig történetiek vagy olykor kortársak is akár, mindig férjenek bele kardos indulatok és bűbájos remények, lakonikus racionalitások és szentimentális érzemények… S ha nem is éppen mai, de még a feledés (és az antik kor) messzeségét időben megelőző forrásaiból egy kortársaknak szánt tündérmese valahol éppen ezeknek kevercséből, időbeli játékok képzeletbeli kiterjedéseiből, vágyak és álmok életbús valóságából ágazik el, amikor Örök völgy. Pannon mese című könyvét formálja.¹ Ez a Codex Offlineus műforma a tündérmese szakrálisan megformált kellékeivel, a kortárs barbárság asszociációival, az antik istenek tétova jelenlétével és a barbár mítoszformálás akut képzeteivel vegyesen úgy fonódik impozáns és kerek történetté, hogy fejezetei az eredetileg folytatásos blogregénynek tervezett Pannon mese lapjain sehol sem esnek egybe a magyar história érdemleges dátumaival, de mindvégig jelen van bennük Pannonia provincia utolsó évtizedeinek történelmi tényeibe oltott fikciós készlete, egy letűnő antikvitás és egy borzadva éledő barbarizálódás kölcsönös hatása, valaminő édesbús nemzeti túlélési dráma dunai eposzba kanyarodása is.

Péterfy – láthatóan – kitart a Kitömött barbár fogalomkörét jóval megelőző barbarikum-toposznál, meg a Duna-vögy bűvös historikumánál, s maga tölti ki a mindenkori barbária határait olyan epikával, melynek elemei korai feudális világokat sejtető antik végnapok eseményeivel karolnak össze. Szereplői csepűrágók és uralkodók, rómaiak és pannonok, kisebbségiek és alávetettek, szerelmesek és szerencsétlenek, akik fáznak és rettegnek, mészárolnak és lemészároltatnak, bűnöznek és bűnbánatot tartanak, ugyanakkor a még lehetséges (általában nem az, de a lehetetlennél mégis reménytelibb) boldogságaik másfél napig vagy alkalmi álomidőig tartanak… Már indító soraiban s kezdő oldalain vesz a regény afféle tempót, amit lassú megfigyelői szerepváltozás kísér: az első fejezetek (a harminchétből) még szinte szándékolt zavarként váltanak helyszínt, szereplőket, történéseket, melyeknek jelentéstere csak később bomlik ki s nyer értelmet, kerül helyére vagy kap magyarázatot, ugyanakkor a ráhangoló tempóból azután a meghökkentéstől a genocídiumig szinte minden drámai sarkpontokban fejlik ki, megtestesül az is, aminek nem volt teste, s alkalmi ködléssé foszlik az is, ami egykor egy birodalom végvidékének életfeltételeit alkotta. Pannonia provincia utolsó évtizedében itt rómaitól görögig, barbártól szarmatáig, Aquincumtól a bűbájos barlanglakóig és házicseléd medvétől a tanulni képes boszorkáig minden és mindenki előfordul, sőt szinte mindenki meg is fordul a múló évszázadok emberélet-múltán kiteljesedő képzelt harmóniájában. Az Örök Völgy erre éppen alkalmas is, jóllehet megannyi varázslattal terhelten és teljesen. Öröknek ha képzelik is, az rögvest megváltozik egy hamari hatásra, de örök marad mégis, ha hőseinek eposzi sorsát tekintjük vezérfonalnak.

Bizony, kísérő élmény, hogy eltart egy ideig, mire a mai kor életviteli és aggodalmassági frászaiból már szükségképpen átállunk a pannon-római-vandál kor életszerveződési ritmusára – de akkor már késő is van, berántott a mese, már izgulsz, együttérzel, kíváncsian lapozol, rokonszenvezel és utálsz, féltesz és drukkolsz. Pontosan úgy, mint a mesében, melyből „pannon” változatot mintha nemigen ismernél. Ám itt van egy ilyen, teljes értékűen, gazdagon ömlő és vérbő verzióban, csupán sodortatni kell már hagynod magad! E sodrás pedig akkora, hogy rendre elfeleled: meséről van szó, bájmeséről és rémmeséről, historikusról és spirituálisról egyaránt. De Péterfy nem altat el, hanem vandál bábfiguraként meg-megráz, orron pöcköl, gyermeki bűbáj helyett felnőtt lélekre szabott reményességgel kólint fejbe. Azt kapod, amire a címoldalon szerződtél, s ha nem könnyen azonosítod a neveket, városneveket vagy fogalmakat, nehezebben illeszkedsz a fogalomtár antikvitásba oltott jelképiségébe, az csak idő kérdése lehet. Idő meg éppen van, szinte abból van a legtöbb, ha fogyófélben lenni látszik is. A dunai birodalom reményével a római birodalom provinciáján élő szereplők a vandál birodalom fenyegetésével mintegy napjaink kiszolgáltatottsági mutatóival vetekednek, a szereplők bűvös köre is, a Szellemfejedelem-Fortunatus, vagy az aquincumi ifjú Fulvio, meg a szépséges pannóniai leány Serapia a maguk misztikus-rusztikus sodortatottságával uralják a könyvet. A Csodálatos Lányok, akiknek a világ szépsége és derűje köszönhető, hisz belőlük fakad az érzelmi jóllét minden forrása, éppúgy mesei lények, mint a varázsló képességű Ágoston Mester, akinek szekere körül fonódik össze megannyi szál és szereplői sors, s aki még éltetője, hordozója, megtartó krónikása az addig lakályos és fennen virágzó, de már hanyatlásba fordult tartománynak. Ugyanő viszont mintha csakis azért bucskázna gnómként a piacok népei előtt, hogy leplezze bűvös képességét az allegorikus létezés, a melankolikus reményvesztés és a latin birodalmiságra emlékeztető policentrikus hitremény közötti teremtésben. Az ekként fikcióba tolult drámai történések nemcsak a csodára való képesség oldalán, hanem a Szerelem megóvása, egyúttal féltő távoltartása okán is jelképessé erősítik a barbárok dúvadsága és a mindvégig beteljesületlen vágyak időtlen időisége közötti képzelet-tartományt. Egy Örök Völgy sok mindent lát, még többet megenged, s még annál is többet pusztít el, csak legyen ki nyomon követi, feljegyzi, értékrendbe állítja még, ami megmaradt!

A regényszereplők körében a sorsszerű kihívás nemcsak az istenek alkalmi jelenlétével bővül ki (például Ízisz istennő negédesen fenyegető jóslataiban párhuzamosan kap szerepet a vigasztalástól a tudatosításig sokféle árnyalat: „Nem telik bele néhány évszázad, s az emberek már nem a fejükben fogják hordani a tudást, hanem jelekbe fogják zárni azt!” (192.). De: „Ha ez a tudás az emberek birtokába jut, soha többet nem fognak törődni a szellemükkel, soha többet nem tanulnak mestereiktől verssorokat, soha nem akarnak többet vetélkedni a tudásban, hanem már örökké csak a káprázat világát kívánják, élőnek tűnő testeket, melyek aztán úgyis porrá hullanak! El kell pusztítanod a jeleket!” (192-193.).

A remény kételye és a kétkedés reménye ott ül a táj fölött, mint egy kalandos rémtörténetben, amely egyszerre antik módon klasszikus és riasztó aktualitással kortárs is. Ám a jelek pusztítása mindenkor csak időleges lehet – hisz maga a könyv is (írás)jelek tömege, értelmezhető jelek üzeneteiből álló olvasmány, jelek emlékére épülő történet, jelképek szintjét meghaladó üzenet egyszerre. A szereplők egy köre „amit addig a valóságos életének gondolt, hirtelenjében álomképnek bizonyul, s amit eddig álomnak hitt, hirtelen valósággá lép elő” (176.). Péterfy archaizáló meséje ekképpen a báj- és rémtörténetbe ágyazott realitás, a rémületes múlt aktuális érvényűként átélhető változata, melyben a változás a legfőbb komponens, a volt megszűnése és a lehetséges bekövetkezések megtörténése pedig a jelene. Ennyiben a misztikum, a varázsmese trák varázslója, vándorszínészei és látványosságai nem pusztán a megszűnő állapot aktuális eseményeinek hordozói, a szereplők kitettsége és véletlenektől függő sodródása sem csak mesei kompozíciós elem, hanem az álom-itatta létmód átmenetének bizonysága – különösen a nőalakok terén, a képzelt és vágyott, kiteljesülést soha el sem érő mivoltukban. De bizonyság maga a léthelyzet és mesei kiszolgáltatottság történelminek álcázott drámája is: „Bizony, hirtelen szánalmassá vált ez a mi egykor oly erős világunk! Mint amikor véget ér az előadás, és a bátrabb nézők közel merészkedve a színpadhoz, megtapogatják a tőrt, amellyel az előbb szúrta magát szíven a hősnő, és elrémülve tapasztalják, hogy festett papírmasé csak, ami csillogó acélnak tűnt az imént, s a színészek a díszletek mögött a bevételen veszekednek! Ó, így van ez! Akárcsak a halott emberből, aki az imént még beszélt, érzett, emlékezett és tervezett, és most már csak egy darab hűlő anyag, egy megvert birodalomból is hiányzik minden méltóság. El kell földelni, mielőtt még szaglani kezd. Minél gyorsabban érkezik el az új világ, annál jobb lesz mindenkinek” (228.).

Mindenkinek azonban sosem lehet jó, még a barbároknak sem – akik ugyan nem barbárok a fogalom történeti értelmében, de vandáloknak bizton mondhatók –, nekik sem jut több a romokból, mint az elmúlás végtelensége. De kimaradnak ezáltal nemcsak a birodalmi nagyságból, hanem a szomorkásra formált melankolikus történet másképpeni befejezéséből is. Kimaradnak végül a biblikusra formált Édenkert örökké vágyott világából, ahol a Szellemfejedelem a maga tudása helyett a szívére hallgatni vágyik inkább, s részben emiatt is elveszíti Serapiával lehetséges álomi jövőjük esélyét is, de eltűnnek onnan is, ahol az „utolsó vacsora” szereplői már csak az emlékezeti örökség hagyaték-mivoltával törődhetnek. Akik pedig már az „Ostobaság sötét korával” találkoznak csupán (154.), azok is belátják: „Nem a barbárok a legnagyobb bajunk: mi magunk lettünk önmagunk barbárai!” (154.). S e barbárságnak minden emberi alávetés közben éppen a racionalitásnak hódolás képtelensége, reménytelensége és hiábavalósága lesz velejárója. Ennek szolgál az idő, a szél, a természet völgyei, az emberek reményei és létezésük módja is.

„Hallgattunk egy darabig. Kinéztem az ablakon. Épp elült a szél, s a szürke hajnalban felderengtek a kopár, csupasz, dermedt hegyoldalak. Csönd volt: sehol egy emberi hang, se madárdal.

Ez hát, amit tudunk… - nézett rám Ágoston Mester. – De nem tudjuk, hová tűnt Magimarus és Fulvio… - megöregedtek ás meghaltak? Vagy a vándorszínészekkel még mindig a világot járják?

Lehajtottam a fejem.

Sajnos ezt nem sikerült kiderítenem. /…/
Szóval… így ér véget a történet? – kérdezte Teuto Kabar.
Véget ért a történet? Dehogy ért véget. Nem úgy van az! – nézett fel mosolyogva Ágoston Mester. – Minden után jön még valami. Meg még. Meg még. Meg még az után is. A történetek nem érnek véget. Vagy ahogy véget érnek, másképp, de újra elkezdődnek. Hiszen minden körbe-körbe jár. /…/ Pokolian kietlen a világ odakint. Se ember, se növény, se állat. Mégis útra kell kelnünk, barátaim, mert… mert biztosan érzem, hogy hamarosan újra szükség lesz ránk. Ismét érkeznie kell egy Csodálatos Leánynak, akitől a világ visszanyeri szépségét és a reményt…” (272-273.).

A remény pedig talán ott kezdődik, ahol az események nagy könyvét befejezik, bár nincs ember, aki majd elolvasná. „Nem azért írunk, hogy elolvassák (…) Azért írunk, mert minden könyvnek meg kell íródnia” (273.).

Ennek is meg kellett, s így van ez jól. Amíg pedig mindannyian várjuk egy újabb Csodálatos Leány születését, érkezését, addig is marad a regény, melyben létjogot kap és veszít a csodálatosba vetett hit csodája is…

A. Gergely András

1 Kalligram, Budapest, 2012., 276 oldal