A címbe foglalt személyiség a tiszta bizonysága: nincs ideál, még ideálkép hiánya sincs, ha úgy alakul sorsod, hogy eszmét, hitet, reményt és intézményt jelenít meg puszta léted is.
Ez is csak egyetlen olvasat persze – sok egyéb mellett, amely önmagát épp annyira érvényesnek tekinti. Rajk Júlia esetében az olvasatok sora, históriája, variációi kínálkoznak. Mint mindegyik másik, jó esetben egy emberöltő alatt akár háromféle vagy öt verzióban formálódik maga az olvasaton túli léthelyzet. Másképp szólva a lét indoklása, az identitás milyensége és mindezeknek történeti helyzetekkel harmonizáló volta szolgálhat tehát alapként, ha valaki mozgalom- és nőtörténeti témakört választ, ahogyan Pető Andrea tette. Ő már a korábban írt, s most kibővített Rajk Júlia életút-kötetben a történelem, avagy a látszatértékű szubjektivitás és a modellértékűen sosem egyező objektivitás közösen meghatározó műfajában vállalt pályaképet. Az életút-megjelenítés történeti példatára is a politikai pártelithez tartozó Rajk Júlia portréjában kapott teljesebb ábrázolást, merthogy identikus mozgalmi világában nem kizárólag a világkép volt meghatározó, hanem ennél jóval inkább a külső függés. Függés a birkózó erők közötti érdekharcok megsemmisítő mechanizmusaitól is, akár politikai ellenfél, akár saját pártapparátus bizalmatlansági részlege…, melyeket utóbb az irat-darálók követtek, vagy a lelepleződések előtt kapkodva megevett tanúbizonyságok, ezeken túl pedig a hamisított igazolványok, a zsidómentések, a nyomtalanul eltüntetett identitások mozgalmi hagyományából fakadó politikai ügybonyolítások. Rajk Júlia saját valódi igazolványát adta oda rászoruló embernek – így a személyes dokumentumok is a megsemmisülés áldozataivá lettek. Majd a felszabadulás és szovjet megszállás idején, a folytonos gyanú időszakának éveiben a létezhetetlenné váló igazolások és tanúvallomások őrületének korszakával megtoldott, s utóbb a nem létező dokumentumok mögötti emberi sorsok mégis objektívnak tekinthető anyagával együttesen alkotja meg a sodródó funkcionárius és a mártírfeleség családhistóriáját. Teljes élete egy megnevezhető állapotában mindvégig illegalitásban élő, ott is a látszatok kerülésével fennmaradó, majd keserű történésrendjében a kárpótolhatatlan feleség és anya, hithű elvtársnő és betiltott nemzeti mártír kiszolgáltatott sorsvállalásával a saját meggyőződés rabjaként viselkedő Rajk (eredetileg Földi) Júlia életút-kötete Pető Andrea munkája, aki a kötet címeként is beszédes kifejezést választott: Árnyékban. Rajk Júlia élete a cím, s a talányosra formált állítás, miszerint árnyékban telt élete, már ott sem pontos, hogy az árnyékkal szemben mindig ott kell legyen a verőfény, az élfény, a kiemelés tónusa is – eközben azonban Rajk Júlia az illegalitás szürkéjében, a börtöncella világtalanságában, a sopronkőhidai fogság takarásában (51-74. old.), a Mauthausenig vezető út kínzó sötétségében (71-72.), később a pártszékházak és irodák koszlott pompájában (75-107.), a balatonaligai pártüdülő fénylő kegyetlenségében, a mártírrá vált férj rehabilitálásáért folyó küzdelem vádló otrombaságában (135-161.), az 56-os romániai száműzetésben (193-217.), utóbb a demokratikus ellenzék egyre hathatósabb támogatásában telik (219-264.) – vagyis messze nem folytonos árnyékban. De a cím jelképessége csak látszólag hordozza többjelentésűségét. Néha már közel az árnyékvilághoz, máskor pedig a hamis, de ünnepelhető főfényhez – jóllehet asszonysorsként mindig is a háttérben és hátországi magányban, vállaltan a napsütötte oldal helyetti, a tündökléssel ellenpárba állított rejtekezésben.
Júlia személyét nem is önmaga képviselte, sokkal inkább a párhűség, az elvtársi összetartozás. Róla szólva persze főképp férjéről van szó a kötet egyharmadában is, de a Rajk Lászlót túlélő emberről, a nőről, a proletár asszonyságról, a nők képviseletének erőteljes megformálójáról, a politikus hátországában láthatatlanná árnyalódó személyiségről lehetett szólnia a portrénak, kinek mégis megvolt és megmaradt áradó jelenléte, aki saját fénye jogán lett azzá és olyanná, aki a fényes idők áldozatai között is legmarkánsabbnak maradt társa, s aki a história sajátos alakulása okán lett elszenvedője, túlélője a Rákosi-korszak és a kádári rendszer hamisan áradó túlfényének, perzselő akaratosságának, bosszúálló áradásának. S nem csupán az árnyékba szorultan, hanem a morális fenség és mentális fény összhatásával egyetemben is.
Marad még ráadásként egy alapkérdés is, mely nem lehet hitelesen történetivé, s még csak kultikussá sem, ha a történelem változó hangja áll a háttérben, viharokkal, villámokkal, megértéssel és kíméletlenséggel, börtönnel és dicsőséggel, gyásszal és vakreménnyel. Egy olvasat, mely objektivitását éppen szubjektíven meggyőző tudásminőség alapján nyeri el. Pető Andrea olvasata – a hiányzó, és ezért csak máshonnan pontosítható dokumentumokkal, ifjabb Rajk Lászlóval lehetséges interjúban, levéltári forrásokban keresi vissza az életút kanyarait, jellemző megoldásait, a törekvéseket, az értékrend állandóságát, a következetességet, a hajlíthatatlanságot. A kötet lapjain Júlia árnyékba szorultságára mintegy tizenhétszer találunk utalást, ami alighanem csekély mennyiség ahhoz képest, amennyi Rajk Júliának az árnyékokból ténylegesen is jutott, de egyúttal konstans jelzése is a konvencionális női másodrendűségnek, a pártbürokráciában a döntéshozatali előjogoknak, a hatalomban a kreatív kíméletlenségnek is. Pető mint genderkutatóként ismert történész talán még vissza is fogja magát, amikor az élete alkonyán Antigoné szerepre, állatbarát aktivitásra és műemléki felügyelőségi szegénytúrákra kényszerült („Julia Tours”, 258-262.) Földi Júliát mintegy végigkíséri teljes élethosszán, és messze nemcsak a nő, hanem az ember életútját, vállalását, bátorságát és példázatát mutatja föl meghatározó élfényben. „Az életrajzban a megingás és a kétely nélküli tisztesség kialakulásának és megtartásának lehetőségeit is vizsgálom” – írja Pető (28.). Ugyanakkor a kötet felhangoló első negyede szinte tele van a magyarázat magyarázatával, a historiográfiai értelmezések értelmezésének tónusaival, s nem egy helyen később is visszatér a főszöveg a történész feladatának, eljárásmódjának, aprólékos szempontjainak jelzésével. Ennek fontossága nemcsak módszertani „vallomás” Pető részéről, de kihívó kontraszt is, melyben szerepet kap a megváltozott értelmezési kontextusok több szempontja (példaképpen ifj. Rajk László halála, a nőtörténetírás „keretezési” tónusának némiképpeni átalakulása a historiográfiában is, valamint néhány újabb forrásmű elérhetősége, avagy újraátgondolt szerepfelfogás és ennek árnyalása a főhős esetében). De tónust kap az a momentum is, hogy az „életrajzírónak nem feladata ’az igazság’ kiderítése”, a kaleidoszkópszerű megélt történelem és az elbeszélt történet közötti finom árnyalatok végletes „eldöntése” – viszont vállalható feladata az oral history módszerével kiegészülő ismeretanyag alkalmazása és a külső, a racionálisan leíró és a pozitív önmegerősítések együttes alkalmazása. Pető ezt a hármas szövedéket alkalmazza az életút-vallomások sajtóanyagai, a föllelt dokumentumok és az elbeszélt históriák forrásaival kiegészítve. Mégpedig roppant gazdag ez a forrásanyag, az utolsó ötven oldal csupa jegyzet, forrásközlés, bibliográfia. S nemcsak mérete tetszetős, hanem tartalma még impozánsabb.
Az impozáns történetkutatói bázisanyag egyik alaptulajdonsága, hogy alig létezik. Újságcikkek, néhány alkalmi vagy évfordulós interjú ugyan akad, de még halálakor is legfelsőbb pártengedély kell ahhoz, hogy fia tájékoztatást kaphasson Júlia haláláról… – mint „a felszabadulás utáni magyar nőmozgalom egyik vezetője, Rajk Lászlónak, a magyar kommunista mozgalom kiemelkedő alakjának özvegye” elismert „rangjáról”. Szó nem esik mozgalmi múltjában a pártirodai hamis igazolványok, okiratok zsidómentő hatásáról, vagy arról, hogy egy bujdosó zsidó nőnek saját papírjait adta át a menekülés érdekében (64, 78, 82. old.), vagy hogy a Sopronkőhidáról indított trupp gyalog ment Mauthausenig, ahol már a láger bontásakor érkeztek, s így maradhatott meg. Egyedül a hírhedt Péter Gábor közléséből lehet tudni, hogy embermentő tevékenységét dokumentumok már nem őrzik, de maga az ÁVH főnöke nyilatkozza róla, hogy „a beszervezett, öntudatos, kommunista elvtársnőt „zsidókat bújtató nővé degradálni” lehetett a cél (ez volt a sopronkőhidai vád is ellene), ugyanakkor mert a zsidómentés „nem feltétlenül volt pozitív cselekedet a kommunista mozgalomban (ahol elsősorban az antifasizmusért elszenvedett mártíromságot díjazták”), így még „a zsidó származású kommunista aktivisták is elsősorban a kommunista identitásukat hangsúlyozták” (64-65.) – vagyis a megsemmisült, megsemmisített iratok okán csakis akkor vált mindez ismeretessé, amikor a kétezres években bekövetkező emlékezetpolitikai fordulattal együttesen jött szóba „az üldözöttzsidó-identitás, és hallgatódott el a kommunista múlt” (uo. 65.). Ehhez járulhatott hozzá, hogy Rajk özvegyeként és a családi értékrend védelmében, a pártokrata elit és az irigykedők ellenében, a lehetséges közfunkciók és az illegális vagy ellenzéki mozgalomban vállalt tüntető szerepek következetes vitelében mindvégig „árnyékban” maradt (pedig az első szamizdatot készíti 56-ban, „védett név” mivoltával ügyes közbenjáró-ügyintéző, aláírásgyűjtéseken vesz részt az abortusz-kérdésben, ott van a Charta 77 aláírói között, a Nagy Imre 56-os újratemetése alkalmával, szerepeket visz a 70-80-as évekig a demokratikus ellenzék támogatásában, stb.) – de annál tudatosabban és hatékonyan dolgozik. Árnyékhelyzetét viszont nehezíti a műveletlen proli lány presztízse, (valóban újpesti munkáscsalád szülötte, örökségében a reménytelen küzdés ismeretlenségének tudatával), mely nem túl jó reputációt hoz az ellenzékiek körében, hisz sokan félik is a személyes históriájában vállalt tudatosságát és elvi következetességét. Még a kötetzáró Epilógus utolsó mondata is árnyékos: „Rajk Júlia halálhírét számos nyugati lap közölte. Élete teljes és saját élet volt – a börtön, a fogság, a lehallgatások, a gyilkosságok és az árulások árnyékában” (274.).
Alapkérdés a kötetben, hogy valakinek-valaminek árnyékában lehet-e valamit is elérni. S ez a „valami” roppant kitartóan a saját név visszaszerzése, megtartása, olykor kerülése is, melyeknek egy része választott cél, egy nagyobbik része kényszerű állapot (a mozgalom illegális időszakában fedőnevei vannak, letartóztatása és elítélése még Rajk Lászlóné néven folyt, az ötéves börtönbüntetésből Györk Lászlónéként szabadul, s évekbe telik, mire saját nevét és fiáét is vissza tudja szerezni…), de előfordul a „név mint tabu” időszakában a tudatos hivatkozása is özvegységére… – mindezeket Pető mint korszakolási hívószavakat is használja, mert meggyőződése szerint „a ’saját név’ megszerzése a női autonómia legfontosabb háttere” (19.). Rajk Júlia viszont tudatos „játszmát” visz a név súlyával, „kimondhatatlanná” vált mivoltával, jelentéstörténetével, presztízsével, moderált tartalmával, hitelesítő tényével is.
Kihívóan érdekes, minden részletében korszakosan fontos munka Pető Andreáé. A „nemzet özvegye” státusztól az autonóm női döntéshozóig, a méltó emlékezet jogáért küzdőtől az „intézménnyé válásig”, a Rajk-évfordulóktól az 56-os emlékezésekig számos ügyben involvált ember még így is csak a megsemmisült történelem perifériáján kapaszkodhatott meg. Pető Andrea ezt a sorsot méltatja egész kötetével – egy sorsot, mely többre és jobbra érdemesült volna.
Ez a történelem sokrétűségében talán „csak egy olvasat”. Miközben súlyos alapkérdés is, mely csak akkor lehet hitelesen történetivé, sőt még kultikussá is, ha van még számos olvasat, melyben nem a múlt megtagadása (lám, Rajk László utca sincs már) a legfontosabb meghatározó, hanem a historiográfia objektivitását szubjektív eszközeivel meggyőző tudásminőség elismerése legalább ennyire. Pető Andrea könyve pedig ilyen.