Több nemzedékre rúg immár az a társadalmi korcsoport, amelynek (közvetlen vagy retro-értelemben) létfontosságú korafelnőtt olvasmánya volt – és javarészt maradt is – Kerouac Úton-ja. Csavargók világképe, élethelyzetet tesztelők, lehetőségekkel incselkedők, kényszerű múlttal leszámolni akarók, változatosságot és a saját határokat földeríteni motiváltak élték át az amerikai nyugat csavargó-létfomáját, az „elveszett nemzedék” utáni lehangoltság új perspektíváit, a hippi-korszak hajnalát. Majd következett persze a ráébredés, a kényszerű integráció moderált útvonal-rendszere a „pályaképes” többség számára, de a napról napra élés csábereje nem vetkőzte le csábos mivoltát.
Ma már nemigen olvassuk újra – egyszer elég volt. Nemzedékregény maradt, korántsem kegyvesztett státuszban, ám a mai „nincs holnap, csak a pillanat van!” érzületű nemzedéknek megint éppen kapóra jön. A marhavagonokra kapaszkodás, úttalan tájakon át egy szelídíthetetlen jövő felé gördülés, később lakókocsis karavánok vagy egyetlen fogkefével a farzsebben Moszkvának nekiinduló (Alan Ginsberg-i kaland) merészkedés, esetleg valamely indiai ashram felé kanyarodás vált idővel a mozgáspályákat meghatározóvá… – viszont a „mihez kezdjek magammal és korommal?” dilemmája folytonos próbatétel formáját kapta. Mai korosztály-regényekben az infotechnológia, a számítástechnika mint kultikus eszköz, a telefon mint a markecing legfőbb fegyvere megmaradt (momentán megdönthetetlennek tetsző) státuszában. S az a regény, mely ezzel rendezkedik be, kihívóan és tartósan érdekelhet valaki(ke)t, aki(k)nek semmi egyéb vágyképe nem keletkezik, mint letudni a melót egy multinál, hazahúzni, fotelba vonszolni néhány karton söröcskét, majd telefonon megrendelni a pizza-szállítmányt. S ha jön a haver, lesz még pálesz vagy vodka is, némi chips társaságában, egészen a szürkén esős hajnalig, amikor ébredni kell, bár korántsem lenne érdemes.
Valami ilyesféle „világkép” és létforma a húzóereje annak a kötetnek is, melyben a 316 oldalon nagyjából elszámolható 437 sör, mintegy 139 pálinka-vodka-hubertus-whisky-másegyéb kísérőnek, kb. tizenhét oldalanként egy dugás, kb. másfél oldalanként az erre utaló vágyak és lehetőségek céltartománya, jobbára szlengesre formált kiszólásokban. Belaktunk időlegesen három-négy albérlet, részt vettünk tucatnyi bulin, rászoktunk az ebédszüneti kínai gyorsbüfére, mindehhez a pályakezdő jövedelem (cca százhúsz ezerrel) abszurdan kevés, mert az albérlet mellett semmiképp nem telik ennyi piára. Az elszámolásba még belejön egy próbaidősre formált call centeres munkavállaló, továbbá temérdek női név, többnyire szingli és szabad préda (kövér vagy elesett, önérzetes vagy kemény) hölgyikével, elszántan életunt és immár sors-adta helyzetébe beletörődő kollégával, aztán megesett még vagy három könyv (szinte poénként Kerouac Úton-ja is), beúszott a „beach-feeling” pótlékaként egy kicsi Balcsi, még kisebb Velencei tó, valami reménytelen szokássá kopott pornófilm-fogyasztás, némi házi-szendvics vagy mélyhűtött pizza, kevéske párizsi és sajt – de mindenből háromszoros mennyiség, ami elérhetővé kínálkozott, s lett belőle kényszerevés garmadával, sütike lapátnyi, de leginkább az életvilág-alapként szolgáló napi öt söröcske vagy két üveg bor...
Alaposabb elszámolásnál még fölsorolható seregnyi ellenszenves kisfőnök, hálózati bürokrata munkáltató és „szünetellenőr” felettes, három-négy teljesítménytáblás szereplés és negyven lemaradás a szégyentáblán. A helyszín (vélem-olvasom én, de nem is lényeges) (M)Óvár/Bpest, helyi-városi busz, albérlet, call centeres munkaállomás, tízperces szüneti udvari dohányzósarok. A főszereplő-elbeszélő egyes szám elsőben nyűglődik véges-végig. Korosztályi- és foglalkozási ártalom lengi be a meghatározó regénytónust, kilátástalan (nemhogy jövő, de) jelen a tónus, kapcsolati kötődésproblémák botladoznak minden mennyiségben, de szitok- és káromkodás-felhozatalban alighanem korszakos bajnokjelölt próza ez. Szinte ajánló lehetne, vagy kötelező szakirodalom a létkilátástalan lelkek terápiájához, középiskolás olvasónak. Ez lenne Szarka Károly Az én hibám kötetének távolnézeti olvasata.i A Szerző első regénye, fő tónusában talán tényleg az Úton lélektipró magánya és a környező világ köpnivaló függéskényszerei uralják – ám az Amerikában még talán foszlányokban felsejlő „talán történhet valami” sejtelmén és „köpök a sírotokra” negédes utálkozásán kívül lengedez valami életkaland is, amiből itt három rövid kísérlet is alig akad. Ennyiben konstans, változatlan, hangoltságában életellenes minden sor és bekezdés, mely szikrázó szitkok hétköznapi jópofiságába bundázva eluralja a könyvet.
„Megint felriad. A telefonját nyomkodja, hogy visszatérjen a valóságba. Félóra múlva összeszedi magát, elindul, hogy lezuhanyozzon, aztán inkább csak átöltözik. Nagy nehezen ráveszi magát, hogy sétáljon egyet, szívja tele friss levegővel a tüdejét. Ő is tudja, hogy ebben a városban ez lehetetlen, de mégis jobb, mint otthon ülni. És ki tudja, hátha közben találkozik valakivel.
Sokkal jobb bárhol bárkivel bármit csinálni, mint sehol senkivel nem csinálni semmit, mondaná a Kapitány.
A sétától valamennyire tényleg felfrissül. Jó lenne üldögélni egy parkban, gondolja, de éjszakára bezárják a parkokat, ezen a környéken legalábbis az összeset körbekerítettek, hogy este kilenc és reggel hat között ne tehessék be oda a lábukat a cigányok, ne hugyozzanak a fák tövébe és ne szarjanak a bokrok alá a hajléktalanok”.ii (20.)
A szövegfolyam alapszerkezete tehát a jelen idejű spleen, a lát-utálat, ám a leírhatatlan egyhangúságot szinte fejezetenként frissíteni hivatott álom-betétek virtuális ideje is belejátszik a fejezetek kétharmadába, majd a történetmondás érdektelenségébe ágyazott „életvezetés” reprodukálhatatlan semmilyensége köréje fonódik és elhallgattatja. A kortárs beszéd, a minduntalan pitiáner játszmák közé tolakodó benyomások és reflexiók tompasága, az ürességgel pecsételt érdektelenség hömpölygése olyan időhasználati kötetlenséget tükröz, melynek szabott normája a munkaidő (optimálisan inkább tíz órára, ritkán kevesebbre) kalibrált tűréspróba-funkciója (lásd munkahelyi fluktuáció elmaradhatatlansága és állandósultsága, a „lojalitás” totális hiánya állapotot), a „magánéletre” fennmaradó idő elvetemült haszontalansága ugyanakkor szinte a végtelenségig kihat az időkezelés szerzői szabadságára. A regény össz-történése mintegy fél év lehet, ezalatt hősünk munkába illeszkedik és el is menekül belőle (adj hozzá még két-három jelenetet az álláshirdetések kínálatából, szinte büro-abszurd szituációiból), hízik mintegy tizenöt-húsz kilót, elfogyaszt legalább hét nőt és másik tíz csajt, megiszik több kocsmányi alkoholt és fölhalmoz több évtizedre való életkedvtelenséget. Tudhatjuk persze, hogy a történéshiány az elbeszélésfolyamat mintegy valós idejűsége mellett a furcsa álmok mozzanataival csak gazdagodik – de az álmok többségének kínzó mivolta simán kínálja a laza következtetést is: akinek ilyen élete van, szinte kézenfekvően ilyen álmai kell legyenek. Az álmok bevezető pillanatai a napok „sűrű leírása” mellett talán ellenpontozzák a lineárisan végtelenített „gépidőt”, de mint alkotói technika is lehet csábos eljárás – szinte OTT történik mindig valami, ami ITT szinte sosem történhetne a való-világban, ami ugyanakkor majd’ mindig frászos is, tehát az aszinkron időhasználat egyben szerzői szándék, dramaturgiai kontraszt funkcióval megáldott. Többre talán nem szolgál, de fölvillantja esélyét egy következő műnek, ahol kizárólag az álomidők lesznek csak főszereplővé, a digitális kor ártalmai meg csupán kényszerű hordozói a selejt-perceknek és óráknak, a semmittevés pillantásunk előtt alakulni képes lassú sodrásának.
„Az éjszaka császára, gondolja Fecske, egy pillanatra irigyli is, ez a fiú tökéletesen szabad, én meg egyedül vagyok, és kortyolom a langyos sörömet. Aztán átadja magát az undornak és a gyűlöletnek. Hallja, ahogy a levegőbe hasítanak a két cigánygyerek köpései.” (21.)
Ez csupán egy villamos-utazás tónusa, alkalmi városi feeling… Szarka Károly meghagy bennünket a pártatlan megfigyelő (Valami Eseményre már kiéheztetett) olvasói pozícióban, szinte provokálja a textus kontextusára igényt tartó befogadót, hogy „véleményt alkosson”, „állást foglaljon” a létezésproblémák ilyetén kezelése mögötti „üzenetről”, alkotói szándékról – vagy a korszellemnek megfelelően lemondjon a „bármi is változhat” vakreményéről. A harminchárom fejezet-egység szinte a tartalomjegyzékből is egy rövid, de folytonos monológként az én-kép, az önformálás, alakstilizálás, hőssé vagy antihőssé válás kínálatával nyújt sejtést magáról az eseménymenetről és az „én-terápiás” vallomásról.
„Kegyetlenség éppen akkor józanságot magára erőltetnie az embernek, amikor még be sem rúgott igazán, és éppen mesésnek tűnik a világ, kivételesen csodálatosnak.
Hazaérve szendvicset készít magának, amitől elálmosodik, főz egy kávét, amitől nem lesz ébrebb, megírja az önéletrajzot és a kísérőlevelet, elküldi a barátnője apjának, aztán ledől a heverőre.
Ruhástól alszik el.
Egy kocsmáról álmodik. A csapos nőnek szőrös a karja, barátságtalan pofával csapolja neki a sört, a korsó mintha sosem akarna megtelni. A nő az kérdezi tőle, hogy miért csinálod ezt.
Fecske elindul a vécé felé. A bárpultnak hátat fordítva két férfi beszélget. A kocsma egy igazi késdobáló, ők mégis egészen elegánsak, fekete zakót viselnek mindketten.
Miért csinálod ezt, kérdezi tőle az egyikük.
Borzongva riad fel, letörli a homlokáról az izzadságot, átfordul a másik oldalára, és alszik tovább”. (88.)
A világnézeti alkoholizmus környezeti ártalmairól Szarka alighanem többet tudhat, mint én, de ettől még elérhetné megértő üzemmódom beindulását. Azonban ez a világ olyan kihívó egyértelműséggel egy hasznavehetetlen és átmeneti kor egyedi körképét nyújtja, hogy abban olvasói együttérzés szinte jó okkal kizárt. Már csupán azért is, mert ilyen létmód és ennyi alkohol közben a legkisebb esélye van az embernek méltó szándékú „nevelési regényt” olvasgatni, a tévénézés eseménye és a telefonon-laptopon böngészett újsághír-főcímek kedélytelensége meg ugyanúgy ellenhatást érdemel ki, ahogy főhősünk életvitelében sem másabbat. Vagyis hát mindvégig fennmarad az undok feszültséggel terhes kérdés: tényleg az van már, hogy erről a semmiről is regényt lehet/kell/érdemes írni…?! Ám Szarka ezzel óvatos és kimódolt ügyességgel bánik, nem kérdésként kezeli, hanem úgy jár el, amint azt szerzői intenciói alapján módja volt megtenni. Így hát a 316-ból az utolsó másfél oldalra jut a reményteljes napsütés, a felszabadult sodródás és gondtalan semmittevés flörtje, (hm…, „optimista vég” lenne…?), ami az arányokat tekintve akkor is kétes, ha föltesszük, hogy az olvasó típusú ember végigrágja magát a művön. De miképp alakul a tanmese a közben elunalmasodottaknál, a kötetet idő előtt becsukóknál, a korosztályi nyegleséggel mindeme hatásokat lerázóknál, a textus durvaságait nem a kor, hanem a szerzői szándékként felfogóknál…? A fő kérdés tehát a „milyen olvasóknak íródott e kötet” marad, amire persze én sem tudom a választ, ahogyan a szerzői szándék sem lehetett egymondatos célképzet…
„A röhögésre riadok fel.
Ekkora faszságot álmodni.
Biztos vagyok benne, hogy rajtam nevetnek. Felemelem a fejemet az asztalról, résnyire nyitom az újra és újra leragadni készülő szememet, körbenézek, lassan ráeszmélek, hol is vagyok, és arra is, hogy mégsem engem nevetnek ki, sőt egyáltalán nem foglalkozik velem senki.
Pont leszarnak.
Csak néhány percet aludhattam, ahogy a vonaton bóbiskolók szoktak.
A Vadnyugat teraszán ülök, talán ez az egyetlen talponálló tart most nyitva Óváron. Senki sem igyekszik munkába, sehol egy autó, vasárnap hajnal van. Vakítanak a fények, a szemközti panelházak ablakai verik vissza a napsugarakat.
Az esküvő után taxiba vágtuk magunkat a Kapitánnyal és Edével, kikértünk magunknak néhány sört és Unicumot, aztán szétszéledt a társaság. Én maradtam egyedül, a többiek itt hagyták az italaikat, és itt felejtettek engem is.
Az italok ki vannak fizetve, meg kell inni őket.
Itt vannak az esküvőről hozott sütemények is, három kartondoboznyi.
Terített asztal, fél vagy majdnem egész korsó sörök, szinte még hidegek, egy feles Unicum, egy csésze kávé.
– Mindenképpen tartok majd egy legénybúcsút, de nősülni nem fogok – jelentette ki Ede, amíg a fotós a rokonságot fényképezte.
– Ez a korszellem, bazmeg – mondta a Kapitány. – Mindig csak a szórakozás, de semmi felelősség”. (6.)
Lám, a tanmese a köznapian cirkalmas szóhasználat terén sem utolsó szereplő tónusában is „korszellemről” és „felelősségről” szól, vagyis a kettő oly kizárólagos ellentétéről, melyeket a szereplők többsége hasonlóként él át – vagy épp sehogy, mert nem érzi „gáznak” a korkérdések feszengéseit.
„El kéne költöznöm anyáméktól, de minek fizessek ki egy valag pénzt albérletre, hadarja egy nagy fülű srác a szomszéd asztalnál a haverjának. A haverja, egy kövér fiú csak hallgat, közben néha kifújja az orrát. Olyan hangosan trombitál, hogy alig hallani tőle a zenét. Pedig Fecske szívesen hallgatná, a nyolcvanas évekből szól valami nyálas popsláger, nem biztos, hogy szerette volna, ha felnőttként találkozik vele, így viszont kedves gyerekkori emlék.
Meg anyám legalább főz, teszi még hosszá a nagy fülű.
Ő megint a telefonját nyomkodja, nehezen csúszik neki a sör. Nem jó egyedül inni. Vagyis néha jó, de most nem az. Most inkább kényelmetlen.
Elgondolkodik, hogy kinek írhatna, aki el is jönne vele sörözni, és akinek ő is élvezné a társaságát. Elég kicsi a közös halmaz, és akik beletartoznak, vagy messze vannak, vagy nem mozdíthatók ma este.
Érted, ez egy ilyen generációs dolog, mondja a kövér fiú a nagy fülűnek két orrfújás között”. (21-22.)
Egy ilyen generációs dolog… Ez talán a regény. Olvasható lenne így is – meg úgy is, mint „valami nyálas popsláger”, aminél nem biztos, hogy ha felnőttként találkozunk vele, szerethető volna egy retro-közérzet pillanataiban. De talán próbáljuk meg mégis! Sörözni most úgysem tudunk hívni senkit, vagy már nem mozdíthatók a haverek ma este erre a megoldásra…
(Ismertetőm egy korábbi változata megjelent a vajdasági SZÖVET/Irodalom oldalain.)
i Noran-Libro Kiadó, 2021, 320 oldal
ii A szövegidézetek forrása (egyes szám elsőből harmadikba átírt változatban): https://litera.hu/irodalom/konyvajanlo/szarka-karoly-az-en-hibam-reszletek.html