Sorstalan sors, elhallgatás, emlékezet

Szabadság helyett erőszak – női sorsok és gulágok

Nem lehet ok nélkül való, hogy sorra jelennek meg a huszadik század harcos felének visszaemlékezési dokumentumai, s az sem, hogy épp így rendre előkerülnek az elhallgatás évtizedeinek forrásművei, adattárai, emlékanyagai is. Az okok keresése között bizonnyal ott lehet a nemzedékek elbúcsúzása, az emlékiratok megmaradása, az intézményes gyűjtés, a közlésre érdemesített szövegek piaci esélye…, de még sok egyéb is. Annyi tény, hogy „soron van” a közlések szándéka, s ellentábora lett az elhallgatási spirálnak, a titkolni való titkoknak, avagy új nemzedék is színre lépett, amelynek immár nemcsak elege van a botor hallgatásból, de eszköze is van a megnyilvánulásra, igénye is a feltárásra, és szándéka is a szembesítésre. Olvasóinkat már részeltettem Kunt Gergely korszakos jelentőségű könyvének, a háborús időkből megmaradt források (Kipontozva. Nemi erőszak második világháborús naplókban. 2019) ismertetésében, és Pető Andrea ugyanebben a témakörben fogant monográfiája (Elmondani az elmondhatatlant. Nemi erőszak Magyarországon a II. világháború alatt. 2018) hasonlóképp meghatározó keretet kínált a magyar történetírás egy korábban sosem kellőképpen témakörré, kutatási és megjelenítési problémává avatott kérdéskörének. Nemsokára sorra kerítem az (úgy látszik, kimondásra valamiért épp így érdemesült) „elmondani az elmondhatatlant” traumafeldolgozó forrásművet, Menyhért Anna munkáját (2008), de előbb még egy kört kell futni az időben egy másik munka felé. Az immár ugyancsak bizonyos, hogy nehéz kimondani, jellemezni, „elbeszélni” a szóval szinte csak kegyetlenül leírható állapotrajzokat, életeseményeket, keservesen hordozott emlékeket, föl sem oldható frusztrációkat és a hozzájuk társult traumákat. Vélhető ezért, hogy minden kísérlet, mely avatott kutatók e téren a közfigyelem számára elérhetővé tételére irányul, nemcsak értelmezésre, hanem elismerésre is méltó. A Szabadság helyett erőszak kötet ilyen, s a kiadvány szövegét megalapozó konferencia szándéka sem volt kevésbé „merész”, sőt annál őszintébb, hiánypótló és a korábbi történetírás hallgatásával szemben részint szókimondó, de épp annyira vádló is lett.¹ Ezzel pedig akkor is szembesülnünk kell, ha „elmondani” immár sokszor csak a hajcihőre érdemes dolgokat lenne szabad, vagy a „cukiságokat” méricskélve piaci sodrással kecsegtető munkákat, melyeknek élesztő közeget kínál a könyvpiaci ismertető sajtó és az internetes média…

A kötet Előszava vállalja is e feladattudatot: „A Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány azzal a céllal szervezte meg a Szabadság helyett erőszak – Magyar nők 1944-45-ben című konferenciát, hogy bemutassa a Vörös Hadsereg bevonulása után meg­erőszakolt, vagy fogságba ejtett, és később málenkij robotra, illetve Gulágra hurcolt magyar leányok és asszonyok szenvedéseit. E szomorú témáról ma is beszélnünk kell, mivel a szocialista Magyarország történetírása az 1944–45. évi bevonulás történetét évtizedeken keresztül egyoldalúan, az ún. felsza­badítás oldaláról mesélte el, elhallgatva nem csupán a megszállás tényét, de azokat a szörnyűségeket is, melyeket a bevonuló szovjet csapatok követtek el a magyar lakosság ellen. Honfitársaink akkori szenvedése sokáig tabu volt, és még súlyosabb hallgatás nehezedett az egykori tömeges erőszaktevések és kegyetlenkedések tényére, melyeket a magyar nők ellen követtek el. Ezek szomorú históriáját a közelmúltban kezdte el feltárni a magyar történetírás – az így megismert adatokat igyekezett bemutatni a konferencia szakértő tör­ténészek, valamint a témában dokumentumfilmeket, filmeket készítő film­rendezők segítségével” (7. old.). A Gulag Alapítvány több mint 25 esztendős működésének is kiemelkedő eseménye ez a Magyar Nemzeti Múzeumban megrendezett ismeretgyarapító rendezvény, melynek a bemutatott dokumentumfilmek mellett a kötetben közölt előadások is részévé váltak. Ennek jelzésével is nehéz feladat a kötet ismertetése a „kivonatolás” értelmében, hiszen az előadások részint egymásra is utaltak, építettek, hivatkozhattak, ennek dacára éppen a témakör fontossága okán néhány szót mégis rá kell szánni a közgondolkodás, a mentális egészséghez való jog, továbbá az állampolgári alapelvként tisztelt szabadságjogok minden korlátozása mellett a „megesett” történések személyes, átélt élményvilágára, ennek megszólaltatására, reflektálására is. Nem csupán kiegészítő program volt (2017-ben) a Magyar Nemzeti Múzeum tematikus kiállítása Pokol bugyrai...”Málenkij robot” – Kényszer­munka a Szovjetunióban címen (Varga Benedek, 14. old.), hanem annak is megerősítése, mennyiben van szükség a térség és a történelem ez időszaka alatti szenvedéstörténetek megismertetésére, ezenfelül a tiszteletadásra, az emlékezet ébren tartására.

A kötet egészének idézetekbeni elbeszélését tehát nyilvánvalóan nem vállalhatja a recenzens. Mégis, a súlyos döntések ellenére is vállalnia kell, hogy egy százoldalas kötetből mit és miért emel ki. A szándék egyértelmű kell legyen, de már a címoldalon jelzett (mezítláb toporgó női alak, „gulag-szoknyában”, szövegdróttal díszített jelmezben, amint a kényszerű kiszolgáltatottság tiszta jelképeként megjelenített) erőszaktétel legcsekélyebb esettanulmánya is indokolhatóvá teszi a megidézett emlékezet megértő és válogatás nélküli tolmácsolását. Tanulságos itt nemcsak az, hogy saját unokáimnak sem „szótára”, sem értelmezési gyakorlata nincs és nem is lehet abban, mit jelent a traumákon túli történeti valóságkép hiányossága, de egyben az is, miképpen hiányos a társadalomtörténeti tisztázási szándék, miért maradt el mintegy negyven-ötven éven át a „megesettek” dokumentálása és megnevezése is. Adalék ehhez a tisztelgő szóra nyilván felkért Balog Zoltán miniszteri biztos Megnyitóbeszéd-ének (9-13. old.) egy részlete, melyben az igazságtalanságok „elégtételének” hiányához csatolja nemcsak a szabadság drágaságának fölismerési szükségletét, hanem a saját perszonális históriáját is: „A nők ellen elkövetett erőszak is fontos témája a konferenciának. Mennyire aktuális probléma ez ma is! Az emberiség történetét komolyan meghatározza, miképpen bánik az adott közösség a nőkkel. Az, hogy milyen fokú a nők kiszolgáltatottsága, s mennyire lehet azt kihasználni, nemcsak egyéni, de kö­zösségi szinten is. Az, hogy ebből, a kiszolgáltatottságukban védtelen és ma­gára hagyott nők helyzetéből kulturálisan mit lehet, és mit kell tanulni, az a mi leckénk is. Látjuk, hogy ezt más kultúrákban még annyira sem tanulták meg, nem értették meg, mint ahogy mi tettük és tesszük azt. Igen, a női ki­szolgáltatottság egy különös, feltáratlan területe ezeknek a történéseknek…” (10-11. old.) „…Nem tudtam, mi történt a nagynénémmel, miért nem ment férjhez évtizedeken keresztül. Majd élete végére talált egy olyan társat, aki megértéssel viszonyult az ő szenvedéséhez. Nem tudtam, mi tör­tént annak idején abban a bizonyos pincében… Ezekről nekem a családom egészen 57 éves koromig nem beszélt. A gyermekek, az unokák nem tudtak erről, úgy őrizte ezt a titkot a családunk, mintha nekünk kellene szégyell­nünk magunkat a történtekért. Itt van egy nagyon fontos pontja az emléke­zésnek: amikor nem a tettesek szégyellik magukat, hanem az áldozatok. Ez a jól ismert, úgynevezett áldozat-hibáztató magatartásnak a következménye: ezekben az ügyekben bizony erről is beszélnünk kell” (12. old.).

Az előszavakon-köszöntéseken-megnyitókon túli közléstartalom ezután már lényegében szinte csakis drámákban folytatódik. Részint megválaszolva a Balog föltette kérdést („mi is az értelme valójá­ban az emlékezésnek? Minden bizonnyal az, hogy azt az erkölcsi konfliktust, amiben akkor, a diktatúra idején a mi őseink, családjaink, a magyarok ke­rültek”), részben pedig megnevezve a konkrét helyzeteket, embereket, erkölcsi döntéseket, kíméletlenségeket, egymáson átgázoló mentalitást, s mindazt, ami ezeknek nemcsak „emléket állít”, de megnevez, ezzel vádol és leleplez is. A kötet mint a Gulag-túlélő és -átélő szülők gyermekeinek emlékezete egyúttal dokumentációja is annak, amit Tunyogi Henriett Trauma, tabu, szégyen, titok címen nevez meg Esti Dal című kisjátékfilmje kapcsán: a megerőszakolások traumája és az erőszakból született gyermekek sorsa mint témakör fontosságáról épp a (múltbéli és a további) generációk traumáinak csökkentése érdekében kell nyíltan szólni (20-21. old.). Ugyanezt erősítheti itt Zsigmond Dezső A sátán fattya című filmjének kárpátaljai esetleírásával (22-25. old.), aki még azt is hozzáteszi: az erőszak ábrázolása nemcsak kötelezettség, de a mindennapos atomizálódottság, közöny és morális hidegség újabb korszakában elkerülhetetlen aktualitás is. Az 1945 szeptemberében szovjet katonák által megerőszakolt, majd „fasiszta sejt” szervezésével megvádolt, „éjszakai kihallgatások” nyomán „bűnösnek” nyilvánított 16 éves lány, Rohr Magdolna kálváriája olyan tanúságtétel is egyben, melyben Kovács Emőke előadás-hosszan sorolja az esettanulmányi minőségű helyzetkép, Magdolna gulagon töltött kilenc évének részleteit (26-36. old.), hogy jelezze: „Rohr Magdolna sorsát el kell mesélni, ismernie kell a nagyvilágnak, mert csak a kibeszélés segítheti a transzgenerációs traumáink oldódását, enyhítését” (36.).

A kötetben nem szerepel minden az eredeti programból: Skrabski Fruzsina Az elhallgatott gyalázat című filmjéről tartott előadást, melyben az erőszakolások élményvilágáról készült produkció „kulisszatitkairól” szólt. De a megidézett történetek egyre sokasodva jelennek meg a kötet további lapjain. Cseresnyés Magdolna: Özvegyek és árvák. Délvidéki asszonysorsok 1944–45-ben című írásában (37-45. old.), W. Müller Judit: „Kik elhervadtak nagy Oroszországban…” Elhurcolt magyarországi fiatalok szovjet kényszermunkán (1944–1949) címen felállított emlékezeti dokumentuma ugyancsak személyes élményből fakadó feldolgozó munka eredménye a százezres összlétszámú, „malenkij robot”-ra elhurcolt nő baskíriai anyagából (46-53. old.), s ugyanitt kap dokumentációs többletet a szovjet háborús viselkedés és kárfelvételi (Rendkívüli Állami) Bizottság felállítása ellenében megfogalmazható történelmi bűnelkövetés részleteit tisztázó Máthé Áron: Háborús erőszak és kulturális különbségek című dolgozata révén, melyben a szépirodalmi előképek nyomán a nemi erőszak kultúrtörténeti okait is pontosítani igyekszik (54-60. old.), nem feledve, hogy nem kizárólag csak orosz-szovjet szokásrend érvényesült ebben, hanem a mindenkori ellenség, „a burzsuj” osztályok leigázásának ideológiai öröksége, a háborús pszichózisok, a hátországi nőhiány, a szakrális és civilizatorikus eltérések számos további oka is jelen volt. „A legszörnyűbb az egészben az a természetes reakció, ha a saját szokásrend­szeren, a saját kultúrán, a saját civilizáción kívüli erőszak ér bennünket. A ma­gyar nők százezreit sújtotta ez a szörnyűség, amelyet az iszlám török hódítás óta nem igazán ismert ez az ország. Ez pedig éppen az iszlám hatalmakkal való harcban született, ősi határvidéki orosz mentalitás fékezetlen, sőt bátorított formája volt, amelyet a Szovjetunió két és fél évtizednyi brutalitása, az ellenség szokatlan dehumanizálása a kommunista propagandában, illetve a bosszúállás és a nem-anyagi javak megszerzésének vágya egyaránt ihletett” (60.).

Az erőszak-történetek elhallgatásáról és rejtekező meglétéről ugyanakkor mégis létező burkolt nyilvánosság esettörténeti szintű bemutatását Kormos Valéria újságíró vállalta, aki először a Rakamazon, később másutt is tapasztalt tömeges emlékezeti defektusokról szerzett ismereteit osztja meg az olvasóval Kilépni a nyilvánosságra. Találkozásaim a túlélőkkel (1987–2000–2017) címen (61-67. old.). Az esetpéldák tapasztalata, az emlékállítás missziója és az életben maradottak respektusának elérése a szerző számára is a „méltóság visszanyerését” segítő megoldás lett, melyért tiszteletet érez „a holtak megsiratásának” részesévé válás alkalmával (67.). A Kormos Valéria, Fényes-Tóth Olga, Stark Tamás, Szebeni Ilona és mások által korábban föltárt emlékezeti anyag, nem utolsósorban Sára Sándor filmjének respektálásával kezdi előadását Tóth Eszter Zsófia, aki Magyar nők a Gulágon című írásában (68-77. old.) úgy összegzi alapos és szöveghű szemléjét a forrásmunkák fölött: „A trauma a pszichén keletkezett, soha be nem gyógyuló seb. Így van ez a Gulág élmények esetében is. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy kibeszéljük a borzalmakat” (77.). S ezt a kibeszélést, a vele szemben megmaradt ellenállást, a hivatalosságok által leplezett erőszaktételek személyes sorsokba ékelődését idézi meg Dupka György is a Kárpátaljai nők a GUPVI és a GULÁG táborokban. Az otthon maradt anyák, lányok helytállása, szenvedéstörténete a sztálini megtorlás idején című írásában (78-100. old.), melynek konklúziójába belefoglalja a történészek feladattudatát is, nem feledve annak hangsúlyozását, hogy Kárpátalja történetében ennek miféle jelentősége volt és maradt. Ehhez hasonló személyes késztetettség dolgozik Makra Mónika törekvésében is, aki munkatársaival közel száz interjút készítve összegzi tapasztalatát arról, van még bőven „női szempontból nem vizsgált” kérdés ebben a nevezetes történeti korszakban is: „Szóltam aztán a tisztnek, de az volt a válasz: négy hónapos terhesség még nem számít!” Elfeledett női sorsok a GUPVI lágerekben című írása (101-112.) nemcsak jelzi a Magyar Nemzeti Múzeum kiadásában megjelent kiállítási anyag pedagógusok számára készített kiegészítő kézikönyvének funkcióját, de röviden mintegy a konferenciakötet egészét is akaratlanul összefoglalja: „Szinte minden második magyar család érintett valamilyen úton-módon a szovjetek általi terrorban. Mai napig családok tízezreire mind anyagilag, mind egészségügyileg, mind lelkileg hatással van ez a 75 évvel ezelőtt történt társadalmi trauma. Sokan a mai napig keresik kint elhunyt családtagjaikat, kint hagyott gyermekeiket, valódi édesapjuk, édesanyjuk. Ahhoz, hogy túl tudjunk lépni ezen a szélsőséges időszakon, ismernünk kell a múltat!” (112.).

A szabadság helyetti erőszak sorsképletei tehát az erőszak mindenkori ellenképei, az indulatok jogosságától is független tudományos mérlegelés feladata jegyében fogalmazódnak meg. Ezt a szerepkört, a méltányosság és a mérlegelés elmaradhatatlan felelősségét talán ezért (is) érdemes a tudományos figyelem fókuszába ajánlani. Az erőszak helyetti szabadság ugyanis sokszor ennek is feltétele lehet…

A.Gergely András

1 Szabadság helyett erőszak. Magyar női sorsok 1944–1945-ben. Konferenciakötet. A Gulágokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány, Budapest, 2019, 112 oldal