Az egész megismeréstudomány korszakos kérdése, a tapasztalati tudás és a mindig lehetséges/tudható távolság életszervezési alapgondja a hollét tapasztalata a hogyléttel közös élményvilágban. Írhatod-e naplójegyzetedet arról, amit épp átélsz, úgy, hogy közben éppen az élés helyett jegyzetelsz? Ott vagy-e, amikor Fiadhoz szólsz a lehetséges világ lehetetlenségeiről, vagy osztálytalálkozót szervezel a már meg sem ismerhető emberekkel? Utazol, pörögsz, pályád és szakmád van, nyelveket tanulsz és használsz, s közben ott sem vagy már otthon, ahol itthon lehetnél. A tudás, a közlés-átadás, a társadalomnéprajz és a kultúramegismerés évszázados alapkérdése lett és maradt is az OTT és itt együttese, a bármelyiknek bármelyik elé helyezése, a kiemelés hitelessége, a tapasztalati közvetítés lehiggadt (és sokszor állapot-idegen) nyelvbe átültetése, a „tolmácsolás” joga és olykor félrevezető mersze a „valóság” megnevezésében. S minden írói sor is csak akkor „ül” a helyén, akkor telepszik a lélekre, akkor vált ki remélt hatást az ismeretlen olvasóból, ha az ott élménye ITT válik hiteles sugallattá.
Aki ezzel megküzd, aki ennek felelősségét magára veszi, már magában is merész, sőt magában is magányos küzdő. Benned kelt befogadói élményt, Neked ad hűsített hevületet a sort sorra bontó sajátjából, s így egyszerre onnan is nézi inneni látását, meg innen is formálja onnani érzékenységét. Hátmég, ha határokon is átjár, ha kultúrák közötti mezsgyéken kóborol, ha puszta léte is a mozgással megküzdés állandósult élménye, ha hont keres a hontalanok között, hazát a házon kívül. Tompa Andrea Kolozsváron született, Pesten él, a két „pólust” csak akkor tágítja tényleges horizontra, ha mindegyikből kimozdul a szóban, elkalauzol az élményben, elhiteti a döntést az itt vagy ott okáról és esélyéről. Ettől is van talán az, hogy Tompa Andrea hazavár. Hazahív, hazavezet, házhoz kísér, befogad, megterít, ellát, s bár nem ténylegesen visz haza, de minden másban jóval inkább. Csakhogy mire hazalépnél, lábadat fogja a máshol-lét vonzereje. Megkap az ott is/itt is képtelen egyidejűsége. Elcsíp, megragad a közbül-maradás kínos élvezete, a kettős identitás merészsége, a vállalt időlegesség. Kötetében, a Haza című új könyvében (Jelenkor, Budapest, 2020.) együtt él és egymásra rétegződik a nyelvi haza, a honvágy-haza, az elindulás-érkezés köztes vonzásterülete, miközben a hontalanságok kietlenségei és kifejezésbeli alakváltozásai egyformán építik a hon mibenlétét. A nyelvben lakozó hazát hozza-hordozza, ide értve a lét megannyi esélyét és képtelenségét, amit a hazulról elmozdulás, az elindulás, a távozás, a visszatérés bizonytalansága és makrancos vágya egyaránt tükröz. Otthon lenni a házban, otthon a hazában, az önérzetben, a nyelvben. Sőt, magában a történésben is, hisz az lesz a mielőbb elröppenő legfőbb élmény…
„Erről nincs kit megkérdezni, hiába keresne hozzá szavakat, hogy mi az ő története, miért éppen ez, kérdezni ostobaság, maga a kudarc kérdezni, a kérdés azt feltételezi, hogy létezhet válasz, és hogy az elhangzó válasz valami végleges, és akkor a dolgok úgy vannak, és akkor vége az emberi kalandnak. Nincs válasz. Csak történés van tehát. A végét nem látjuk, és az üdvösségről biztosan nem fogunk tudni már beszámolni” (54. old.).
Haza és nyelv, haza és honvágy, haza és anyanyelv egymásra tolul a kötet eseménysorában. Úgy indul, mint pillanatkép, mint regény, mint időleges és szituatív függéshelyzet a nem kívánt (de ismert) világnyelvben, az angolban, seregnyi szövegidézettel, nyelvi talánnyal, kifejezendő kifejezhetetlenségekkel, az anyanyelv és a tanult nyelv tétovaságaival együttesen. Aztán került még más is, mikor már láthatóvá vált, hogy nem időfolytonos regény, s lett szentpétervári diákévek nyelve, amerikai bevándoroltaké, külföldön élő magyarrománoké, s így tova a folytonosan kitérőkkel körvonalazott regényfolyamban, melyben maga a hang adja az utazás élményét, a szó kínálja a hordozható örökség törékenységének jelképeit, de mintegy folytonosan jelen van a hazatérés, a hazalátogatás, a hazagondolás kalandja, az emlékezés válogatott képeivel, vagy a hazautazás reménye és igénye, a hazafiság lehetetlensége és mégis-evidenciája, a hazafogalom készleteinek használhatósága, egészen az emigrációk hazátlan öröméig és dacos honkeresési képeiig. Megérkezés egy másik tájba, mely a hazátlanság esélyét adja, de mások hazájának házias légkörét is, avagy távozás ebből az időlegességből, mely éppúgy hontalanság-háttérrel áldott és vert is egyszerre. A „Velünk ez nem történhet meg” szánalmassága és a valaki által megérintett kőszív esélytelensége a boldogtalanságra…
Tompa Andrea a látszat-otthon, a kölcsön-haza, az időlegesség állandósulása, a hegylánc láthatárával keretezett hullámzó víz kerti előképével mesél a kilétről. Hol egyetlen részleten belül jár be földeket, szituációkat, meséket, drámákat is, hol a semmi sodró jelenlétéről beépült esszében vezeti elő a lehetetlent definiáló kísérletet. Hegyről lát, de ugyanott a lakásbelsőből tekint ki, veszélyes kútba-mászást iktat egy üresen unalmasnak indult emigrációs-irodalmi beszélgetésbe, hogy közben föloldja-lazítsa az egészet egy cigánykerék példameséjével. Szigorú, szabott pompával finomkodnak mondatai, de olvatagon avatnak be a létbizonytalanságok bizonyosságába. Egyszerre erős marokkal ragad meg és érzékeny simogatássá teszi a mozdulat kifejletét. „Szeretnék egy lenni közületek. Van látható és láthatatlan idegenség. Talán könnyebb annak, akinek az idegensége feltűnő.
Aki idegenségét annyira láthatóvá tette, távoli tájak krónikásaként jelent meg közöttük, belehullott a saját csapdájába. Azt hitte, ez a távoli egyben mindenkié, hogy mindez közeli és ismerős lesz, semmiben nem különbözik tőletek. Ehelyett itt ül, idegenségének díszében, s most mégis inkább szeretné elrejteni, eltüntetni vagy egyenesen felszámolni, amit létrehozott. Jó lenne egy tigrisugrással a közönségbe vetnie magát. Eltűnni a színpadról. Robbanjon fel a világ. Cigánykereket vetni, azonnal lelépni.” (197. old.)
A mozdulatok, gesztusok karcossága ugyanakkor valami mézes bűvöletbe mártott tónust hordoz. Szituatív lírába, egyperces drámába illik rendre egyetlen vagy másfél bekezdésnyi szöveg is. Elsöprő hiányérzet mikro-drámája teasütemény melengető magányába csomagolva. Dicstelen fények, epikus kitettségek, elkapkodva exponált drámaiságok honolnak a mondatok mélyén, fejezetek öbleiben, a kietlen hegy-háttér hullámzó előterében. Átélt első személyű közösségi hiányérzetek, mondvacsináltan kollektív esendőségek, elvbátorságot hordozó helyzetmegoldódások, nyelvi műkomikum, szolgai fordításkényszerek esetlenségei első személyű leiratban. Jó lakni ebben a könyvben. Ami mindegyre változik, a kifejezési tónusváltozatok tömege, az tűnik alapértéknek. A főhős valahol az alkotó, a fordító, a narratívák gyártó, a nyelvbe értelmet kölcsönző, a megértésbe kikötési póznát cövekelő alázat képviselője. Az első személyű elbeszélő meg úgy vált olykor nézőpontot, hogy nem elválakozva, hanem együttesen látjuk komplex mindegyiküket. Meghívás egy nyelvi lakozásba, egy irodalmi kölcsönpoézisbe, egy feszültsége-fosztott mindennapi szövegdrámába. Úgy líra, hogy hajóként kikötött valamely hullámverésben, de semmiképp a saját gondolt élménykikötőjében. Hazahívó kísértés, Te sem vagy otthonosabb sehol, együtt szótlanul is közösebb a lehetetlenség! „És amikor hosszú hetekig távol van, mert I am a passionate traveller, már nagyon hiányzik neki, imádja, lelkesedik énekelve. I miss New York. Közben jobb kezét lágyan a mellkasára teszi. Mutatja a vágy helyét. Hosszú, ápolt körmei vannak, két túlságosan bő, már elfordult pecsétgyűrű az ujján. A kéz bőre árulkodik az életkoráról.” (63. old.)
Állandósult szereplői között „a Fiú”, „a Másik”, „Kincső”, Susan, Kati, Edina, Csaba is olykor rémületesen közeli és teljes életek, máskor ideáltipikusan szoborszerű jelképek, egy folytonos belső beszéd alakjai, nemegyszer csupán zárolt visszhangok, referenciára nem méltatott felületek, afféle „jelződések” a térben, függelékek a térpontok közötti viszonyrendben. Az országút ígéretességében ki- és beutat vágyképekkel együtt látó főhős rükverce, kifarolás a lét felé indulás, az emlékek családját helyettesítő családi otthon-képek irányába. Ha „elmenni könnyű, de megérkezni nehéz” a kötet képzelt alcíme, akkor ehhez az „otthonról haza” vezető utak soha-végig-nem-járható sokasága adja az ürügyet, a hívó szót, a csalogató látszatot. A korral azonban nemcsak a hajszálak, fogak, családtagok, kapcsolatok lesznek múlt idejűvé, hanem a felvetésre érdemes kérdések közötti alkalmi és esélytelen, hiteltelen és timid válaszok is, melyek a jelenmúlt világába benyitó szerzőt is a köztesség tágas birodalmába fogadják. Hitek és remények, várt csalódások és omlatag impressziók ugyanakkor épp oly esélyesek a kötetben, mint a „váratlan felfedezések” még kínálkozó kiessége.
„Új emberekkel találkoztam, nem azokkal, akik voltak harminc és negyven éve, hanem azokkal, akik lettek. Arra a világra én alig emlékszem, akik voltunk. Az újakt meg nem ismerem. És hogy odavisszük ezt az új magunkat, az ismeretlent, és megmutatjuk ott egymásnak…” (460. old.). A lét korlátozottan távoli és lehetségesen jó találkozásai is a kövéredő ötveneseknek vannak kitalálva. De mi történhet, ha valaki ebbe sem tartozik, a „jó volt ott lenni” élményét a seholsem lenni kietlen gazdagságával ellenpontozza…?
Társtalanul társas kötet Tompa Andrea negyedik regénye. Az itthon és az otthon közötti kitartó lökődésben talán mindenkinek gondolkodási esély is az érzelmi-mentális hazatalálásra. Mert Ő is vár, hív, árnyalja a befogadás tónusait, száműzi az értetlenségek közhelyeit.
„Hazafele végül ő vezet. A Fiú azt kérdezi, hogy tényleg egyedül nekivágott a nagyvilágnak tizennyolc évesen, ahogy a nagyanyja mesélte? A Fiú nézi őt, keresi benne azt az ismeretlen embert. Ő pedig előrenéz, az útra, aztán a visszapillantó tükörbe, de nem a kocsi mögötti üres, reggeli tájat látja, hanem a mostani arcot. És a láthatatlan évgyűrűket” (473. old.).