Sütő darabját, az Advent a Hargitán-t olvasva feltűnt, hogy bár a szereplők a legtermészetesebben, prózában beszélnek, a darab mégis olyan, mintha költemény lenne. Valóságos csoda! Aztán a szakértők írásait olvasva, mintegy igazolást nyert ez az érzésem. A darab 1987-es kiadásának előszavában azt olvastam: ez a színmű „balladai hangulatú siratóének”. Máshol pedig azt, hogy „balladai sűrűségű színjáték”. Tehát végül is vers, akárcsak Shakespeare színdarabjai.
Azt is olvastam az Advent a Hargitán-ról, hogy „A drámában az adventi várakozás a kisebbségi lét metaforájává változik.” A furcsa csupán az, hogy a darab szereplői nincsenek kisebbségben – egyszerűen magyarok. Akkor pedig azt mondanám, hogy a körükben állandósult adventi várakozás tulajdonképpen a magyar lét metaforája.
A darabban egy rossz szó sincs a románokról. Szóba sem kerülnek. Akkor a korabeli román hatóságok miért tiltották meg a darab bemutatását? Talán éppen ezért? Vagy mert megérezték, hogy a darab olyan magatartást mutat és ösztönöz, amelynek köszönhetően a magyarok életben maradhatnak Romániában is, vagy bárhol a világon – és ez az, ami a hatalomnak nem tetszett? Egyébként meg akarták tiltani Sütő András művének magyarországi bemutatását is – az ősbemutatóját, például -, arra hivatkozva, hogy ez a színmű Romániában készült és Románia tulajdonát képezi. Ő rendelkezik fölötte. Nahát, ki hitte volna? Az akkori román hatalom ilyenkor, ha betilthatta, sajátjának tekintette a Sütő darabját.
Azt is olvastam, hogy az ősbemutatón, Budapesten, a teremben lévő 650 helyre ezren zúdultak be, és azoknak pedig akik nem fértek be sem állva, sem ülve, számukra egy tanárnő olvasta fel a darabot a színház bejárata előtt, gyertyafénynél, a dermesztő hidegben. És végig hallgatták. A darabbal foglalkozó szerzők egyike úgy véli: az „Ifjabb generációk ma már nem igen tudják, de Sütő András darabjának akkori /vagyis 1986-ban történt/ bemutatása <<rendszerroppantó>> tett volt. Vagy ez túlzás?” Nem túlzás – mondanám én -, csupán tévedés. Sütő darabja több annál, nem csupán rendszerroppantás. Nem egy politikai akció, hanem a magyarság sorstragédiájának a bemutatása.
A magyarországi bemutató rendezője kiemeli, hogy „a halálnál csak a feltámadás rosszabb”. Hát nem különös? Ugyan miért olyan rossz a feltámadás? Talán azért, mert feltámadáskor rádöbbenünk arra, hogy a rendszer ugyanaz? Mit sem változott? Semmi sem javult? Semmi sem lett emberhez méltóbb? Sőt, a darabban elhangzik az is, hogy „Boldog idők, amikor egymás szeme láttára halhatunk meg.” S ugyan miért boldog idők? Hát azért, mert mostanában legfeljebb értesítenek róla, hogy a külföldre szakadt családtagunk elhunyt. Nem fog hazatérni.
Jó, hogy most már szép hazánkban is játszhatják ezt a darabot. Nem kell külföldre menni, hogy megnézhessük.
Zsehránszky István
Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adás, Vélemény-rovat, 2021. január 6.