Csalafinta a cím, mert messze nem szociográfiáról van szó, s még messzebb nem a mai kisebbségi lét megjelenítéséről. Jóllehet a Szlovéniában, Svájcban, Franciaországban vagy másutt Európában élő olaszok helyzete is megérne egy kisebbségi szemlét, de ezt most máskorra hagyjuk. Ami itt hangsúlyosabb, az mindenekelőtt irodalom, szép és míves szépliteratúra, abból is a meghökkentő fajta, amely bár a maga korában megkapta európai és itáliai elismerését, nem savanyodott meg, hanem érzékenyen virul, mint egy Rushdie vagy Saramago regény, mint egy Marquez vagy Vargas Llosa mű. A szerző ugyanakkor a múlt „homályába” vész, így nem érdemtelen a vállalás fölhívni a figyelmet a magyarul is elérhető munkáira (jóllehet tizenegy nyelvre fordították már regényei és poémái tucatjait).
Amiért Ferdinando Camon könyveit olvasni javaslom, az mindenekelőtt a belátás és megértés valaminő változata. Érteni, élvezni, szeretni lehet szövegeit, s nem irodalmi értékükről vagy kivételességükről van csupán szó itt. A kulcsfogalom, ami miatt ide-óvatlankodom Camon könyveivel, szinte nem más, mint egy kisebbségi megjelenítés érdekes változata. Kötetei, legalábbis korai regényei (de részben pályakezdő poémái is) adott helyszínen, a többségi olasz társadalom egy többségi alföldi közegében, ám mégiscsak egy „kisebbségnek” nevezhető népcsoport ábrázolására merészkednek. Merészkedniük azért kell, mert kora jeleseinek írói világában jellemzően több a romantikusabb pátosz, vagy épp a neorealista meghökkentés, a városi tónus, az északi feeling. Camon pedig falusiakról ír, azok között is a szegényekről, a nem is harmadik rendből vagy negyedikből valókról, hanem egyenesen Az ötödik rend címet adja első prózai művének (1970), s ebben az együttélő közösség paraszti élményvilágát erősíti föl, át a háborúkon, német megszálláson, a falu kínjain, egyedi sorsok drámáin, szerencsétlenségek cikázásain és közösségi drámáin túl. Szinte csak rövid családtörténetek ezek legtöbbször, olykor sűrített portrékba foglaltan, egy-egy karakter impresszió-értékű kibontásával, esemény-fókuszúan, archaikus világot megjelenítően, de mindannyiszor végzetes sorsokkal, a vadság állapotát megidéző jelenetekkel és a marginalizáltság örök élményével. A kultúra, a tudat, a kimúlhatatlan történelmi idők lenyomatai, babonás hitek, félelmek, túlvilágok, hitbeli csalódások ezek, olykor az ördög jelenlétével, a természettől elszenvedett csapások tudomásulvételével, a folytonos félelemmel bármitől, ami visszahat az amúgy is reménytelen létre… A falu parasztjainak életmódja akár ezer éves is lehet, s mindannyiuk vasvillája csak annyiban tér el az ördögétől, hogy az kampós végű, nem pedig hegyesen simára formált, amivel az elvadult ökör szelídítésébe fognak. Az ördögi léttől és villás erőszaktól azonban mintegy semmi sem különbözteti meg őket… Falusiak, durvák, tudatlanok, babonásak, csalafintán istenfélők, iszákosak, asszonyverők és istállóban alvók.
„Az én falum történelmének alapvető sajátossága hogy időtlen ami nem azt jelenti hogy a valóság mesévé válik hanem épp ellenkezőleg azt hogy a meséből is valóság lesz, vagyis mindannak ami az elbeszélés szerint megtörtént rendelésszerűen meg kell történnie minden időben…”
Így fogalmazza helyszínrajzát (az írásmód a regény szövegiségének sajátossága, hogy sokszor központozás nélküli, szinte beszélt-nyelvi a közlés módja, máskor ez mégis megváltozik, de nem rendszerszerűen…). A nyelvi rétegek szinte a közlés spontaneitását és nyegleségét, bumfordiságát és tolakodási tónusait is tükrözik, olykor ellépve ettől, mert az íróvá lett falusi ember azért mégiscsak tud másképp is szólni, ha az megengedődik. De a helyi társadalmi rend annyiban az „ötödik”, hogy a tétlenség, kiszolgáltatottság, elsodortság, sárba ragadt létmód csak kevesek „feudalizmusa” vagy „kapitalizmusa”, s a koraújkor fogalmai szerinti rendi gyűlés nemesei, papjai, közrendű polgárai mellett egy még további agrárproletár sorsba ragadottak világa veszi körül őket. Itt már csak egymás között is az a „szegény”, akinek minden korábbi felmenője is olyan szegény volt, amit már leírni sem lehet, csak átélni. A modernitás kora, az iparosítás időszaka ide csak mint szélvész jutott el, fenyegető és pusztító erővel, kizsákmányoló szándékkal, gyarmatosító erőszakkal. Itt, a Pó-vidék folyómenti falvaiban a „harmincezer rabszolga” egyvégtében „az ideiglenes életben” éli a magáét, már és még nem is történeti-társadalmi rendként, hanem a halál felé vezető természeti úton valahol a végtelen szegénység és a definiálhatatlan életmód függvényében.
Ha nem lenne „foglalt” a mágikus realizmus Garcia Marquez kivételes írói nagysága számára, akkor Camon műveit legalább valaminő „mitikus realizmushoz” kéne besorolni. Életművében nem Lampedusa, nem Moravia, sem Bugatti, sem Primo Levi, sem Umberto Eco… Egyszerűen csak MÁS…, de ebbéli hitelessége korszakos! Hat előkelő irodalmi díjat tudhat magáénak – mintegy 25-30 könyvet megalkotva –, s még számos további elismerést is, az életmű teljessége egy kortárs világkatalógus szerint 122 könyv és 666 publikáció 11 nyelven… Mégis, viszonylag kevesen ismerik, vagy feledték már. Három magyarra fordított kötete mellett számos további írását a Nagyvilág és több más hazai folyóirat is közölte a hetvenes években. Első munkáit a korabeli (persze pártos-irányvonalas) magyar kultúrpolitika az „osztályirodalom” kategóriába emelte, merthogy regényhősei főként saját származási környezetének, vagyis paraszti és proletár rétegeinek létformáit, e helyi közösségek szegénységét és végzetes elesettségét, mindenkori történeti kitettségét és előjelezhető vesztességét képviselik, akiket árvíz, szárazság, betegségek, sáskajárás, bolhák, adósságok, napról napra élés, éhezés és halál vesz körül. Talán „parasztszociográfiák” ezek valójában – a fogalom XX. századi magyarországi, erdélyi, felvidéki falukutatási értelmében (akár a „hivatalos” változatban, pl. Bíró Judit szerkesztette Hivatalos falukutatók szerzői,1 akár a Magyarország felfedezése sorozat klasszikus irodalmi előzményei, az Erdélyi Fiatalok, a Sarlósok, a népi írók szociográfiai törekvései analógiájával)2 –; de jelen van e regényekben a tűzzel és erőszakkal önkényeskedő olasz fasizmus, így Mussolini rendszerének bírálata és jelenbeli továbbélése, a német megszállás végzetes folyamata, az amerikai felszabadítók várása, tehát a háborúk pusztításai, a feudális olasz világ túlélő struktúráinak megmaradása, sőt az istenkereső és ördögre találó helyi szakrális világképek, félelmek, babonák számtalan előfordulása is. Sőt, a németek emlékképe a mindenkori barbár hódító prototípusának megfeleltetett: Attila „kutyafejű népének” leszármazottaival való folytonos küzdés egész tájlélektana is itt honol.
Ferdinando Camon egy Padova melletti falu szülötte (Montagnana, 1935), környezete a Veneto-régió, a Pó-vidéki alföldek és árvizek, vakító napsütés és kemény telek. Első riportjai, publicisztikái sokáig osztályszemléletűek voltak, pártosak is, szocialisták persze, hisz az antifasizmus akkor korszemlélet alapja kellett legyen. Első kötetében poémákat rakott együvé (Pasolini előszavával jelentek meg!), majd további irodalmi interjú-köteteket szerkesztett (Il mestiere di poeta, 1969; Il mestiere di scrittore, 1973), saját kritikai válogatást is közölt utóbb, nem is egyet. De amiben újító hangú és közkedvelt lett, az a paraszti vidékiség apoteózisa…
„…minden kis falu úgy tartja hogy valamely ismeret nem kedveli sem az evilági sem a túlvilági sem pedig a közbülső tartománybeli űröket megtölti hát őket képekkel szereplőkkel példázatokkal melyek a századok során egyre pontosabbá csiszolódnak végül egy állandó és konkrét s a történelem egyéb eseményeinél magasabb rendű történetté lényegülnek, hogy mást ne mondjak az a történet amely úgy szól hogy a Faszent halála után a lépcső felől olyanforma papírzörgést lehetett hallani mintha az elhunyt és papírrá változott Faszent tüstént a pokolba gurult volna hogy azon mód lángra kapjon a maga megkülönböztető jegyeivel és érzelmi töltésével pontosabb és könnyebben hagyományozható apáról fiúra mint akár a legközvetlenebb és legfrissebb személyes tapasztalat amelyből mindig elsikkad jó néhány részlet s olykor még csak nem is valószerű, így hát mindaz amit a már többé-kevésbé helyrejött Testvér Bepi elmesélt másodlagos jelentőséget kapott s az emberek fantáziáját az a titok izgatta inkább amelyet a kutyás németek fölbukkanása és eltűnése közötti időszak rejtegetett…” (76.)
A Kutyaember alakja, aki halálközeli helyzetbe hozza a mocsárba rejtőzött Bepit, nem kivételes képzelmény, hanem a megszállás és a német pusztítás pontos életképe, másodlagos emlékfoszlány az ősi képzet, Attila seregei révén átélt szenvedések nyomaival. Camon személyes példázatai, elbeszélő hőseinek szerepei, a történések rendje és kapcsolatformái jóval közelebb vannak a mítoszok világához, mint a helytörténeti monográfiákhoz. De a tónusában rejtőzködő mitikus elbeszélő minduntalan kettős tudatban közli históriáit: a saját tudás és családi tapasztalat, a nagymamák történetei és a hallgatag nagyapák sérülései, haláluk és örök megtaposottságuk, félelmeik és kiszolgáltatottságaik állnak egyfelől, másik végleten a paraszti sorsban közvetlenül adott embertelenség, „állatiasság”, kegyetlenség, kaparás és túrás, markolás és jóljárás, irigység és érzéketlenség, amely mindenkit szükségképpen a pokolra juttat. Ennek tudata és rendszere nem kelt félelmet, nem lep meg senkit, hisz tudottan és közvetlenül a vég felé vezet minden átélt pillanat, s nem is marad ezen kívül semmi értékelhető, még a rokon, a család, a gyerek sorsa sem ilyen. Marasztaló, sáros, kietlen, száraz, pusztító és érdemtelen világ ez – megérdemli, akinek sorsául ez jut, vagy éppen a betegség, a megszállók kegyetlensége, a nyomor fájdalma vagy a reménytelenség boldogító jövőképe. Mert hát mindig is így volt ez, semmi sem maradandóbb, mint a kitettség és elesettség, a történelem befelé fordulása, vagy épp az évtízezredes lemaradottság, a kőkori viszonyok folytonossága, s az ősközösségi lét felé megtehető néhány lépés ábrándja csupán.
Camon nem pusztán képzelődik, hanem életvilágot jelenít meg: második regénye Az örök élet (1972), amely megszakítatlan nagy monológ, váltott elbeszélőkkel megjelenítve, de hősei ugyancsak szülőföldjének népéből valók, falusi nyelviséggel szólalnak meg benne és mondják sorra a népmesei színektől sem távoli, fásult, de humoros narratíváikat saját magukról és a be-betörő világról, vagy inkább arról, mit őrzött meg a kollektív emlékezet az elmúlt századokból és évtizedekből. Az örök élet itt a kőkorszakkal kezdődik, a helyi pénz feltalálásával, a cserekereskedelem kialakításával, az ipari korszak hatásainak ellenállni próbálás legdurvább eszközeivel.
„Anyám valaha apáca volt, apámnak fél napig tart, míg kibetűzi a községháza hirdetményét; a faluban, ahol születtem, s ahol egy negyedszázadot leéltem, előttem még senki nem szerzett diplomát (és én is nagy árat fizettem érte, hogy kikerüljek a tudatlanság lágeréből… míg végül rá kellett jönnöm, hogy nem az volt az igazi láger, hanem az, ahová most kerültem). Tehát ismerem a nélkülözést…”
– vallja Camon, és szövegszerűen is megjeleníti falujának az időn, történelmen kívüliségét, a szokások és értékrendek évezredes keménységét, a hitek és csalódások naptárakon kívüli világát, a viharok számlálásának életút-mutatóit, a nélkülözés örök és múlhatatlan rendjét. „De ki tudja, nem volna-e jobb a parasztnak meghalni, meghalni amint megszületik, és végét szakasztani az egész fajtájának” (135.). S mert mégsem lehet mítoszi a születéssel bekövetkező halál méltatlansága – marad a tűrés, a megszégyenülés, a kitettség örök élménye.
„Való igaz, hogy az emberiség két fajra oszlik, az emberekre meg a szegényekre. Én hamar megtanultam ezt, még az óvodában zajló mindennapos csatározásaink során, melyeket a szegényekkel, a parasztok gyerekeivel együtt folytattunk, akik taknyos orrukat a kabátjukkal vagy a kezükkel törölték meg, és a kezüket a nadrágba dörgölték, a gazdag gyerekek, az asztalosok, iskolaszolgák, kovácsok, vízvezetékszerelők és hasonszőrűek gyerekeinek bandája ellen, akik már az első napon megaláztak minket, felmutatván nekünk a zsebkendő létezését, ami életem első nagy felfedezése volt, előhúzták a zsebükből a vasalt zsebkendőt, amelyen nem volt egyetlen lyuk sem, és trombitálva fújták bele a száraz orrukat, csak azért, hogy ellenállhatatlan vágyunk támadjon utánozni őket, azoknak, akik nem tudtak ellenállni a kísértésnek…” (197.).
A nélkülözések, viharok, belső gyarmatosítások rendszere nem kerüli el harmadik magyarul is megjelent regényét sem. Az Oltár anyámnak (1978) személyes és érzékeny emléket, apoteózist formál a földhöz, tájhoz, természethez kötődő édesanyjának (részben apjának is), a materiális életszférába mélyen beágyazott görcsös kapaszkodás emlékével – egyúttal (révükön és közvetítésükkel) a „civil” társadalom, a mozgalmak (pl. a 68-as forradalmi és terrorisztikus események) távoli elszenvedőinek kommemoratív hatásaival együttesen beszéli el az átélt változást, a sárból való kilábalás személyes sztoriját és a szülői emlék milyenségét. Mindezekben nagyívű regényes freskót készít a korszak falusi-kisvárosi világairól, meg arról, amit mi (kelet-európaiak) valaminő előképekkel kiegészített Nyugatnak gondolunk… – ezt pedig nemcsak irodalmi és riportjaival, publicisztikáival és közéleti interjúival igazolja, hanem városi (padovai) neonáci életvilág szociografikus bemutatásával is (Occidente, 1975), melyben már a társaslélektan és közösségszerveződés kérdései felé kanyarodik.
Csupán a tónus kedvéért, a nemegyszer írásjelek nélküli szövegsodrás egész folyóvölgyéből csupán néhány sort idézetként:
„Azt tartják a halálról, hogy gyilkolás és harc. Holott sokkal inkább fegyverszünet abban a véres harcban, amit életnek hívunk: amíg ez a fegyverszünet tart, az ember körülnézhet, s végre föltárul előtte a valóság.” (Oltár anyámnak, 129.)
„Nem tudjuk, mi a halál. Amíg el nem jön, rettegésben tart bennünket, mint minden titok. Ami titokzatos, eleve ellenségünk. Ám ahogy lassanként fölsejlik és megvilágosodik, félelmünk is elszáll, tudatunk behatol régióiba, és észreveszi, hogy az a sötét űr is végig belátható: a halál nem létezik, életünknek egy része csupán.” (u.o, 124.)
„Amikor mások gyilkolnak, a lehető legtöbb embert meg kell menteni. Amikor mások meghalnak, ki kell találni, hogyan tehetjük őket halhatatlanná.” (u.o, 77.)
Camon az „ötödik rend” hitelességét az átélt világból hozza… Az örök élet képzete, reménye, vágya, fohásza azonban az örök szegénységet, örök éhezést, a nincstelenség örökségét is hozza, vagyis mindazt, ami a szegénység fogalmához tartozik, s amit épp ezért halhatatlanná is kell tenni. Mert „szegény az, akinek már az apja is szegény volt, a nagyapja is” és minden korábbi felmenője, s akinek nincs is más eszköze, mint a szegénység templomának szolgálata, a saját képzeletvilágban gyökerező múlt rekonstruálása. Mintegy új őskort, új genezist, helyi evolúciós történetet élnek át, így azt, amiben a külső világ tudata eltér, átírják a magukéval:
„…miután tudatlanságukban nem ismerték a jelenségek természeti okát, amikor a hasonlóság alapján nem tudták megmagyarázni azokat, a saját természetükkel ruházták fel, mint ahogy a nép még ma is azt tartja a mágnesről, hogy szerelmes a vasba: az emberi ész, ahol tudatlanságban tapogatózik, magát teszi meg az egész világegyetem szabályává, minden ismeretlen dolog mértékévé…” (Az örök élet, 184.).
Ekként egész teremtéstörténetet is megalkotnak, képzelettel egészítik ki és félelemmel bélelik a történéseket, istencsapásával a rejtelmeket, ördögi leleménnyel a kezelhetetlenséget. S ez lesz örökségük is:
„…életem első éveiből rendkívül hiányosak az emlékeim, elsősorban a később megélt fájdalmas tapasztalatok miatt, melyeket elmeséltem töviről hegyire, s amelyek, hogy úgy mondjam, elkobozták tőlem az emlékeimet, kifosztva múltból és jövőből, a múltamból azért, mert tulajdonképpen a gyermekkori és serdülőkori emlékeim olyanok, mintha a képek egy elhomályosult tükörben jelennének meg, melyen nem tör át semmi, hacsak ott nem, ahol egy-egy lecsurgó vízcsepp szeszélyes barázdát von, s a fényes kémlelőnyíláson fájdalmasan eltorzulva tűnik elő az emberi alak, és a jövőmből is, mert életem várakozásban telik, várok valamit, ami még nincsen, s ami valószínűleg nem is lesz soha, s magam sem tudom, mi lehetne…” (u.o. 199.).
Camon regényeiben lassan, de eltökélten jelenik meg egy „ember tragédiája” helyetti „ördög komédiája”, melyben az ötödik rend a sehollét és a túlélés határán tengeti mindennapjait, de hiányérzetét már nincs is mivel pótolnia. A kút, az erdő, a mocsaras környék, a távoli hegyek vonala, a város elérhető közelsége ellenére is idegen technokultúrája csakis a veszélyek zónája. A modernizáció ekként a gépek embertaposó félelmét hordozza, az elektromosság bevezetése a távoli lehallgató és megfigyelő rendszerek fenyegetését, a földművelő gépek az apokalipszis előhírnökeivé lesznek, a leigázottság minden formája viszont a megtartó hagyomány, a továbbélés útja, a holnapra még lehetséges túlélés formája. A pokoli Éden ugyanakkor azt is kétségessé teszi, élhető-e az élet mint olyan…
Camon talán nem véletlenül követi a kortárs olasz költők és írók politikai útválasztását, a mozgalmi színezetű világkép sajáttá tételét, a politikai közéletben a részvétel és az eseménykövetés szorgalmazását. De regényeiben nem ez a domináns, s nem ezért fordítják angolra, franciára…: A bálna éneke (1989), a Szuperbaba (1972), vagy A vidék csöndje (1988) kötete is egyértelmű siker lett hazáján túli tájakon is, a Nyugat (Occidente) kritikájaként politikai és közéleti krimivé komponált vitairata3 ugyancsak népszerű hivatkozások központjába emelik, szinte a szélsőséges ellenzékiség határáig. Foglalkozott városi droghasználó fiatalokkal, más falusi térségek létmódjával, az állatvédelem kulcskérdéseivel, politikai pártprogramok tematikus finomhangolásával, függő helyzetűek szociális problémáival, s megannyi további „szociografikus” kihívással. De legmarkánsabb első munkái legkivált a falu felé terelték, a falusi Itália új időszakának elbeszélőjévé avatták. Regényíróként („formatani” szempontból) roppant nehéz bármely besorolási körbe helyezni, mert a szabadvers poémaformájától a protopolitikai vitairatig roppant sokféle szövegpatakon hajózgat, de a nagyformától a jegyzet-értékű reflexiókig megannyi közlésműfajt be is épít regényeibe.
Camon munkásságát értékelni és sokra tartani, kísérletezőként elfogadni és még nem befejezett életművét a jövő értékrendjére bízni éppúgy lehet, mint legyinteni rá és az utóbbi negyven év olasz prózairodalmából kifelejteni. De érdemes jelezni: nem Camon sérül ettől, hanem az olvasó, a paraszti lét lehetetlenségét szóval illető ember iránt érdeklődő, a szociografikus szépirodalomban némi elégtételt is látó lesz kevesebb attól, ha elzárja szóra nyitott világát egy újféle jelenség elől. De talán Camon már ezt is megírta: első könyve ellen a helyi nacsalnyikok perre mentek, a hívő létből az egyházi kirekesztés fenyegette, az ördöggel cimborálás vádjától csak a jeles irodalmi díj mentette meg valamelyest… Elzárkózásban, értetlenségben talán éppen neki sem jutott kevesebb, mint szülőfaluja bármely más lakójának. A magyar népi írók szociográfiái sem könnyen úszták meg a korabeli kiátkozást a magyar ugar leírásáért… – Camon az olasz ugart formálja felfedezésre érdemes univerzummá… Talán nem vaksi túlzás, ha úgy véljük: egy rosszul berendezett vagy rendtelen világban igencsak fontossá lett, amit felmutatott. Az ötödik rend a rendi társadalmakon kívül maradt – s talán kevéssé lehet kételyünk az iránt, hogy szinte mindmáig.
Olvasni, újraolvasni sem hiábavaló tehát. A háború utáni olasz irodalomtörténet mondjuk húsz legfontosabb szerzője között biztosan az egyik. Így hát már csak a többi tizenkilenccel tartozunk magunknak.
/Írásom egy változata megjelent az újvidéki Szövet/Irodalom hasábjain./
A. Gergely András
1 lásd PolgArt kiadás, Budapest, 2006.
2 lásd ehhez Cseke Péter áttekintését:
https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/%C3%B6r%C3%B6ks%C3%A9g/cseke-p%C3%A9ter-a-magyar-szociogr%C3%A1fia-erd%C3%A9lyi-%C3%A1g%C3%A1nak-eszmet%C3%B6rt%C3%A9neti-h%C3%A1ttere ; valamint Némedi Dénes 1985 A népi szociográfia (1930-1938). Budapest, Gondolat Könyvkiadó; Cseke Péter – dr. László Ferenc szerk. (1976/1990) Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták (1930-1940). Bukarest, Kriterion Könyvkiadó.
3 Occidente, 1977. Más köteteiről és további írásairól lásd http://www.ferdinandocamon.it/index.htm