Furán fura, mondhatnánk képtelen és mulatságos állapot, amikor egy „referált folyóirat” újonnan megjelenő számának, netán alkotók egy egész önálló kötetének sem lehet érdeke, hogy egy „referáló folyóirat” szemhatárára kerülve minél előbb „hírré”, fontos tudósítássá, figyelemkeltő közléssé váljon léte és kínálata… Mert csak akkor érdeke mindez, ha a referálók – netán mondjuk őket Olvasóknak, kritikusoknak, lapozóknak, értékelőknek, méltatóknak! – egy kellőképpen referált, vagyis „tudományosan hitelesített” orgánum képviselői, akik hasonló eszközökkel, értékeléssel, súlyozással, felkiáltójellel, kérdőjellel illetik a másikat…, tehát csupa ordinárius minősítést, szavatolt és súlyozott felbecsülést közölnek. Csakhogy a két orgánum, a szakfolyóirat és a széles publikum olvasótábora jobbára elvétve, igen kis átfedéssel találkozik, s amúgy is jobb lenne, ha a szakmabelieknek ismertetett szakmabeli vélemény megelőzi, s nem követi már a tudományos közlést. Így aztán (szakmázáson belül maradva) egyfelől a széles olvasótábor egyrészt azonnal kimarad a hírfolyamból, másrészt a szakmabelieket egyáltalán nem hevíti és motiválja a publikus közlésektől bármely elismerést megismerni vagy gyűjteni. Vagyis a folyamat – nevezzük esetleg értékelő üzenetnek, elismerő hatásnak, társadalmi visszajelzésnek, értelmet nyert belátásnak, hálás utóhangnak, stb. – itt e ponton szépen megreked: a tudósok írnak (kicsit és kevés helyen és keveseknek) valami referenciális gesztust valami szakfolyóiratnak, az olvasók meg jó eséllyel el sem jutnak a hírig, amely hamvába hol, még mielőtt megfogant volna.
Sőt. A HÍR mindössze annyi: megjelent. A mai hírtenger on-line hullámcsapásai közepette a gördülő egérrel továbbsodródó Olvasó még annyit sem jegyez meg, mi és ki, hol és mikor jelent meg. Mert hát EZ nem hír. Egy hír része lenne inkább már az: mi jelent meg, ki jelentette meg, mi értelme volt a megjelenésének, ki a „célzott befogadója” annak, ami megjelent. Ezekről azonban csak jóval később értesülnénk, ha tovább nem gördülnénk más nem-hírek felé. A „hírkorcsolya” tehát méltó módon vész el a semmiben, miközben már létrehozását is mintegy húsz ember érdekeltsége serkentette, roppant összegek emésztették és segítették, s csak éppen az marad el a jövőjéből, amiért is értelme volt keletkeznie…! De hogy az Olvasó se maradjon „szárazon”, engedtessék két (jóllehet esetleg szélsőségesnek tetsző…!) példával illusztrálni, ami nemcsak „valahol körülöttünk”, de egyenesen itt előttünk, sőt részvételünkkel zajlik!
Az egyik példa talán szakmai. Szakmai tanulmány, máshol és másról, de a jelenségről is árulkodóan… A fenomenológia elismert (s egyik leghatalmasabb) atyamestere, Edmund Husserl írja a jelenségek, adódó tünemények közvetlen hatásainak változatairól egyik elemző szakmunkájában, A Karteziánus Elmélkedések 8. §-ában: „De viszonyuljon bárhogyan is ez a fenomén a valósághoz (…), maga a fenomén mégsem semmi, hanem éppen az, ami (…) lehetővé teszi, hogy számomra bármi, mint igaz lét – mint véglegesen eldöntött vagy mint eldöntendő – értelmet és érvényt nyerjen. (…) S újra: tegyük föl, hogy távol tartok magamtól minden érzéki és érzékiségében fundált tapasztalati hitet (…). De ez a tartózkodás mégis az marad, ami, mégpedig a tapasztaló élet egész áramlásával együtt. S számomra ez a tartózkodás ráadásul folytonosan jelen van, tapasztalatilag a jelenléti mező összefüggésében tudatos a maga tősgyökeres eredetiségében mint ugyanaz a valami” (Husserl 2000:30). Husserl itt „világosan kimondja, hogy bármilyen technikai státuszt is rendelünk a fenomén mellé, lényegében akkor is az lesz számunkra az a tősgyökeres adódás, az az eredeti, tapasztaló áramló élet, ami minden értelemadásnak és evidenciának a sarokkövét fogja képezni (Husserl 2000:30). Ráadásul ez az adódás egy folyamatosan jelen lévő áramlás is, a tapasztalati élmények folyama kezdetben, később pedig maga a tudat, amely ’van’. Itt a bemutatott folytonosság és áramlás, valamint az eredetszerű fenomén az észlelés és értelemadás genealógiáján keresztül értelmezhető. Nemcsak elénk kerülő képekről van szó – amik vagy vannak, vagy nincsenek –, hanem valami olyanról, ami valós, mozgásban van, és folyamatában eleven…” – írja Berta Gergely A közvetlenség felmutatásának példái a fenomenológiában Maurice Merleau-Ponty-nál és másoknál című tanulmányában a Kultúra és Közösség folyóirat most megjelenő különszámában.1 Ezzel hát teljesítettem is a képtelen kritériumot, hogy ugyanis az „érdemtelen” Főnixben érdemes utalással hivatkozom érdemes szakember elemző soraira, aki ettől még semmi egyébre nem lesz „érdemesített” a tudomány berkein belül…!
A másik példám hadd legyen roppant személyes…! Több szaktudományi területen fontoskodom úgy, hogy néha belelátok, néha értesülök, néha olvasok, néha közlök valamit. Jobbára mindegy, mit, de nem mindegy: hol!? A TéT vagy más orgánum (s a betűnév föloldása még alább következik, ez csak a „ráhangoló” és értelmező előkép…!) szakmai érdekeltjei nem olvasnak, vagy intézményesen, könyvtárukkal és adatbázisukban nem értékelnek „nemszakmai” orgánumban megjelent értékelést. Vagyis ha egy újság (cikk, hír, blog, webfelület, online sajtóforrás, stb.) közöl róluk valamit, annak személyesen ugyan örülhetnek, de az Olvasóik felé lehetséges „valódi mozgásokban” nem tüntethetik föl ezt eredményként. Ha én egy folyóirat számáról nem egy (esetleg több év vagy sok hónap múlva megjelenő) másik szakmai folyóiratban írom meg ugyanazt, amit egy napilapban vagy online periodikában közölnék már másnap, az nem számíthat „szakmai referenciának”, hivatkozható minősítésnek, elismerő értékelésnek vagy kritikai szemlének, mert az „csak” egy „ismeretközlő”, népszerűsítő felületen kerül a nyilvános térbe. Vagyis „a tartózkodás mégis az marad, ami, mégpedig a tapasztaló élet egész áramlásával együtt” – de bizony a folytonosság meg-megszakad, „tapasztalatilag a jelenléti mező” már nem lesz ugyanolyan „összefüggésében tudatos a maga tősgyökeres eredetiségében, mint ugyanaz a valami”. Mint egy hétköznapi módon valóságos cáfolat a megismeréstudomány megismerő gyakorlatával szemben, mégpedig tősgyökeresen eredeti értelmében az! Nem is beszélve a megismerésmódok mélységéről vagy illetékességéről. Ha a Periszkópba a Káfé Főnix oldalán egy kolozsvári egyetemi tanárt ünneplő tudományos kötet ezer oldalas anyagáról írok ismertetést (legyen szabad itt utalnom a Kriza János Néprajzi Társaság Keszeg Vilmos vagy Tánczos Vilmos tiszteletére megjelentetett szakmai köteteire,2 mindkettő szakmai és ezer oldalnál vastagabb!), az nem lehet elismerő közlés, mert „csak” egy elektronikus felületen jelenik meg. Másik kérdés persze, hogy a „…hű de izgi…!” megállapításon túl ebben az évszázadban már sosem lesz senki, aki ekkora opuszról érdemi szakmai bírálatot ír, mert kiöregszik a szakmából, mire végigolvassa, és megszűnik vagy betelik az orgánum is, mire sorra veszi az összes szerző összes érdemi írását… – de ez nem szabad izgassa a tudománymetria szakosított értékrendszerét! Vagyis: úgy hal meg az egész, ahogy épp az ellenkezője kellene mindenki érdeke legyen…! De erre már nem jut(hat) kellő és méltó emberszabású figyelem. Sőt: minderről szólni, mindezt jelezni, mindennek méltatlanságát és agyamentségét megnevezni szinte bántó, az adatbázis-királyságokat nyílt támadással fenyegető közlés is lenne – viszont mert NEM olvassák a NEM „méltó” felületeket, mégcsak nem is értesülnek róla…! /Így persze itt és most erről sem fognak!/ Öndugába dőlt dugulás, maga-építette megmászhatatlan akadály, értelmét veszített értelmezési karantén…! Hamari gyógyulást kívánunk, szövődmények nélkül, ha lehet…! Megismerés- és értelmezéstudományi berkeken innen és túl is!
Egy hírből indultam, s most oda is kanyarodom vissza. Megjelent, ami megjelent. S mert még a szakmai közönség sem rohan a szakboltba azonnal, hogy friss szakkönyvet vásároljon csekélyke jövedelméből áldozva is, a kötet egyenesen on-line elérhető formában is közreadatott.3 Címe szerint: Területi kihívások és területi politikák Magyarországon, 2010–2020. Szerkesztette Czirfusz Márton. A mű 17 szerző 17 összegző szakmai tanulmányát tartalmazza – néhányan több szakterületen is betársult szakmabeliként több írásban is előfordulnak. Tudományterületi elhelyezésben egyaránt „kulcsszóként” szerepelhet a gazdaság- és társadalomföldrajz, a területi politika, a regionális rendszer, a makroökonómia, a területi elemzés, a magyarországi állapotok, az üzleti élet, az egészségügy, a lakáspiac, a foglalkoztatás-politika, az infokommunikáció, a közszolgáltatások, a térhasználat, s még néhány jelentősebb gazdasági vagy területpolitikai mező, ide véve még az Epilógusba került új koronavírus-járvány társadalmi-gazdasági hatásait és ezek területi következményei blokkot is.
Alapkérdés tehát, hogy az ágazati politikák, s közöttük (vagy „fölöttük”?) a területi egyenlőtlenségek politikái nemcsak állandó tárgyterületet biztosítanak a regionális kutatóknak (a szerzők szinte kivétel nélkül a Regionális Kutatások Intézete – régebben az MTA Regionális Kutatások Központja – Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont tagintézményének munkatársai), akiket az egyenlőtlenség és az országon belül változó körülmények különbségeinek szakmai problematikái foglalkoztatnak, a területi folyamatok mögötti szférában föltárható szempontok motiválnak elemzésre. A résztémák, tudás- és tárgykör-határolások épp ezért nem is minden kizáró szempont szerintiek, hisz ki választaná el a termelést a hulladékgazdálkodástól (Varjú Viktor, Mezei Cecília), vagy a szociális ellátórendszert (Velkey Gábor) az egészségügytől (Uzzoli Annamária) és koragyerekkori szolgáltatásokat (Keller Judit) a gazdasági értéktermelés (Zsibók Zsuzsanna) érdemi szempontjaitól…? Az infokommunikációs technológiák (Zsibók Zsuzsanna, Nagy Gábor) szempontjai nyilván találkoznak bármely helyzetképben az alapvető köz- és magánszolgáltatások (Koós Bálint) ügyleteivel, az ipar kérdései (Lux Gábor) az üzleti szolgáltatások (Gál Zoltán, Marciniak Róbert), a pénzügyi szolgáltatások (Kovács Sándor Zsolt), a kiskereskedelem (Nagy Erika, Nagy Gábor) és következőleg a kutatás-fejlesztés és innováció (Páger Balázs) lehetséges mozgásaival, területi különbségeivel vagy módosulásaival is. Sőt, az önálló területként elemzett térhasználat kérdései (Farkas Jenő Zsolt, Hoyk Edit) alighanem mindegyikkel és külön-külön többel is. Arra már utalni sem kell, hogy az új koronavírus-járvány társadalmi-gazdasági hatásai és ezek területi következményei (Koós Bálint, Kovács Sándor Zsolt, Páger Balázs, Uzzoli Annamária) meg aztán szinte mindegyik részkérdésre, tárgyterületre alapvetően is visszahatnak, ha nem is egyenlő mértékben. A mindezek szemléleti alapját is összefogó szerkesztői Előszó (Czirfusz Márton) szinte már csak arra épül, hogy részletezi a kötet idő-horizontjának indokait (a 2008-as válság utáni, a kormányváltást követő, a fejlesztéspolitikai és közigazgatási irányváltást magába foglaló fordulatokat, továbbá a hétéves európai uniós fejlesztéspolitikai ciklus mostani lezárulását és a járvány-helyzet következményeivel együttes időtáv érvényességét, ennek szakirodalmi alapkiadványait és kutatási főirányait, sőt fontosabb szakmai sorozatait is, lásd 7-9. old.). A térben is eltérő változások az egyes tárgyterületeken kiemelt területi folyamatokat elemeznek, valamint a területi egyenlőtlenségeket létrehozó, erősítő vagy relatíve változtató társadalmi-gazdasági-politikai folyamatokra is figyelmet fordítanak, összefüggésben valamely területpolitikai intézkedésekkel vagy a lehetséges kutatói megközelítések értékelésével is. Nem titkolt tény, hogy az intézet kutatóhelyein (Békéscsabán, Budapesten, Győrben, Kecskeméten és Pécsett) a helyi közegben érdemi módon eligazodva látják és láttatják is a területi politikákat, de vállaltan minden alapfolyamatról ebben a metszetben nem is kívántak számot adni (például a demográfiáról vagy a mezőgazdaságról nem írtak áttekintést, s meglátásom szerint az önkormányzatiság, a politológiai értelemben vett helyi kezdeményezés és civil önszerveződés esélyeiről is kevesebbet, mint érdemi lehetne). De célja a könyvnek, hogy jelezze bizonyos trendek jelenlétét az elmúlt tíz év távlatában, ráadásul úgy és olyan szakpolitikai (területpolitikai) irányok elemzésével, amelyek a társadalmi vagy szakmai közérdeklődésben kétségtelenül jelen vannak, sőt olyan kérdéseket, mint hogy például „a kormányzatnak célzottan irányítania kell-e a Magyarországra érkező befektetéseket a hátrányos helyzetű térségekbe; kiegyenlíthetők-e a társadalmi hátrányok központi irányítással; vagy hogy milyen területi szempontú iparpolitikával lehet csökkenteni a magyar kis- és középvállalkozások hátrányát a külföldi vállalatokkal szemben” (8. old.) még mintegy „a területi folyamatok állami ’alakítóinak’: szakpolitikusoknak, önkormányzati és központi kormányzati döntéshozóknak a közigazgatás valamennyi szintjén működőknek” is valamelyes ajánlott ismeretanyagot adnak, vagyis olyan közérthetőséggel tárgyalnak, amely helyi igazgatási, fejlesztési, de akár oktatási és szaktájékoztatási forrásként is praktikusan használhatónak mondható. Ez okból a könyv rövidebb fejezetekre tagoltsága és tematikus rendszere részint párhuzamosan kínál ismeretanyagot pl. geográfus, szociológus, politológus, közgazdász, környezettudomány, közpolitika szakokon (alapképzésben, mesterképzésben és doktori iskolákban tanulóknak), de az egyes blokkok elemzési alapot kínálhatnak közpolitikai, tudományos és szakmai utánpótlás-nevelésben, ha alapos forráshátterükkel együttesen az egyes fejezeteket a közgondolkodás és a kreatív viták bázisaként használják. Meghatározó talán, hogy a területi kutatásokkal foglalkozó szakmai körben éppen egy generációváltás is zajlik, így talán az egyes fejezetek és fejezetközi értelmezési terek valamiféle interdiszciplináris gondolkodásmódot, lehetséges és szükséges vitákat, a magyarországi területi fejlődés alternatíváinak vagy közpolitikai trendjeinek kérdései irányába közfigyelmet is kiérdemlő válaszadási késztetést is serkentenek.
Onnan indultam tehát, hogy a szakmai tudások és a szaktudások rangjának elismertetése iránti „kereslet” néha nem, vagy olykor csak elvétve találkozik az elismerés és a kritikai visszhang dilemmáival, a Tér és Társadalom folyóirat tipikus cikkeivel és összegző-áttekintő részkérdéseinek sokféleségével, avagy azzal, hogy a TéT szerzői-kutatói köre miként találkozik egy szaktudományi kötetben, s ennek hol vagy milyen visszhangja lehetséges, ha nem pont ugyanott és ugyanazoknak az olvasóknak írnak róluk megkésett tudósítást. Az írásom címébe emelt hangsúlyos „tét” nemcsak a folyóirat-cím rövidített verziója, hanem annak is jelzése, hogy az elismerés és a meggondolásra méltó szaktudományi eligazodás bárhonnan is jön, elfogadásra méltó és respektálásra érdemes. Az öndugájába dőlt szaktudományi regiszterek meg küzdjenek ezután azzal, mit és miért, kinek és hogyan ismerik el, ami arra ajánlható…! E kötet nem egy új költői nemzedék ajtóstul berontása a szaktudományi területekre, s nem egy bombasztikus közpolitikai pamflet, de illő és rendezett ismeretanyaga annak, amit nemcsak a területi politikák és kihívások közelmúlt évtizede kínál aktuális ismeretanyagként, és nem csupán Magyarországon kínálja ezt, hanem a határokon, gazdasági térségeken, együttműködési régiókon túli lokális világokban is figyelemre érdemes tudásként lehet jelen. Talán – hogy a megidézett Husserl mondataira is visszautaljak, hisz nemcsak karácsonyfadíszként került ide – e figyelemre érdemesített tudástartomány, melyet lehet élményközvetlen diskurzusban is tálalni, meg lehet a tartózkodás folytonos jelenlétében a tapasztalati élet „egész áramlásával együtt” is felfogni, együttesen van jelen „mint ugyanaz a valami” a teoretikustól a tényleges és a saját felé tett értelmezési kísérletben is. Mert a tét a megismerés lehetősége és hatékony, hasznos, értelmes diadala, nem pedig a puszta leíró megnevezés. Ez pedig (éppen emiatt is) nem lehet valamely pusztán publicisztikai vagy morálfilozófiai aspektus a maga elvontsági tartományában, de lehet és kell legyen a társadalmi élet, a mozgások és változások alapvető igénye szerint az élet minél eredetibb, spontán tettenérése. A TéT szerzőinek kötete pedig ezt a szakmailag alátámasztott, spontán és alapos áttekintést kínálják a tét tudásszintekre emelésével…
A. Gergely András
1 http://www.kulturaeskozosseg.hu/
3 Kiadja a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Regionális Kutatások Intézete, Budapest, MTA KRTK RKI, 2020. 134 oldal. ISBN 978 615 5754 45 6. Mű a Creative Commons Nevezd meg! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható. https://mek.oszk.hu/21400/21476/