„Lehet, hogy nem mindig értem Lévi-Strauss szavait, de mindig eszembe juttat valamit…” – írta szerzőnkről egy angol kutató.
Egy amerikai egyetem diákszállásának falán egy Lévi-Strauss idézet olvasható, kiegészítve a következő szöveggel: „Ha ezt a mondatot egyszer megértem, akkor elmondhatom, hogy antropológus vagyok!”
Néhány életrajzi adat: Brüsszelben született 1908. november 28-án. Középiskolai tanulmányai után a párizsi egyetemen jogot, majd filozófiát tanult. Utóbbi diszciplínát két líceumban oktatta 1934-ig.
1935-ben döntő fordulat következett be életében: egy tudományos misszió tagjaként Brazíliába utazott, ahol 1938-ig szociológiát tanított a São Paolo-i egyetemen. Ekkor vált lehetővé, hogy terepkutatást végezhessen: 1938-39-ben eljutott Brazília (vad)nyugati vidékére, Mato Grossóba, ahol többek között felkereste a nambikuara indiánokat.
Rövid időre visszatért Franciaországba, hogy azután 1940-ben az Egyesült Államokba utazzon, ahol New York-ban a New School for Social Research-ben tanított. Amerikában kezdte megalapozni antropológiai elméletét és módszertanát: a jeles tudóssal, Roman Jakobsonnal való találkozásból fakadt elmélyült érdeklődése a strukturális nyelvészet iránt, ugyanakkor megismerte az amerikai antropológiai irodalmat, különösen Franz Boas munkásságát.
1945 és 1948 között a francia követségen működött mint kulturális tanácsadó. Visszatért Franciaországba, és 1948-ban doktori fokozatot szerzett „A rokonság elemi struktúrái” és „A nambikuara indiánok családi és társadalmi élete” című műveivel. 1949-ben a Musée de l’Homme igazgatóhelyettese lett, majd az École pratique des Hautes Études egyik vezetője, ahol az írástalan népek összehasonlító vallástudományi tanszékét foglalta el. 1959-től Collège de France szociál-antropológiai tanszékén tanított nyugdíjba vonulásáig, 1982-ig. 1973-ban választották a Francia Akadémia tagjává.
Nevéhez kötődik az antropológiai kutatások strukturalista módszertana, szerzője olyan jelentős visszhangot kiváltó könyveknek mint „A rokonság elemi struktúrái”, „Strukturális antropológia”, „A vad gondolkodás” és a „Mitologikák” monumentális kötetei.
Utóbbi munkáiban óriási anyagismerettel a „vad” mentalitás folyamatát vizsgálta, abból a tételből kiindulva, hogy a gondolkodás strukturált, és tudatalatti oppozíciókra épül. (Anélkül, hogy e helyütt belemennénk izgalmas elemzéseibe, megállapítható, hogy ő maga is oppozíciókra, ellentmondásokra építkezve érvel, de a vizsgált „vad” gondolkodóval ellentétben, tudatosan teszi!).
Iskolateremtő személyiség, akinek számtalan híve van, és számos kritikusa, akik egyetértenek abban, hogy munkái mindig gondolatébresztők. Bizonyos, hogy Lévi-Straussról nem lehet tárgyilagosan írni: életművét a francia tudomány legnagyobb teljesítményei közé sorolják.
Külön kell szólnom a „Szomorú trópusok” c. kötetről, amelyben megrendítő terepélményeit stilisztikai és szakmai értelemben is brilliánsan írta meg. Ezen a ponton elkerülhetetlen egy szubjektív kitérőt tennem: ugyanis abban a szerencsében volt részem, hogy első dél-amerikai terepmunkám azon az úton vezetett, amelyet húsz évvel korábban, Claude Lévi-Strauss hagyott a matogrossoi szavannán. Jómagam 1959-ben juthattam el hozzájuk, immár felvértezve Lévi-Strauss tapasztalataival és tanácsaival. Ezek az indiánok jelentették az első és alapvető etnológiai élményt mindkettőnk számára.
És éppen ez a megejtő módon megírt könyv váltotta ki több szakember, többek között Edmund Leach bírálatát. Röviden erről annyit, hogy szemére vetették: kutatóútjai nem igazi terepmunkák, hiszen csak néhány hetet töltött egy-egy indián csoportnál, azonkívül nem tanult meg egyetlen törzsi nyelvet sem, ami nélkül igazán nehéz pontos adatokhoz jutni, például a mitológia terén. Azt is kifogásolták, hogy kutatóútja kezdetén kialakított modelljén, pontosabban munkahipotézisén nem változtatott.
Arról van ugyanis szó, hogy Lévi-Strauss – más antropológusokhoz hasonlóan – azt vallotta: a kutatónak a terepen lehetősége van arra, hogy egy „redukált modellt” alakítson ki, azaz egyetlen embercsoport vizsgálatából megtudja, mi az általános az emberiségben. A francia tudós minden művében állította, hogy a megfigyelő (az etnológus-antropológus) az idegen közegben szerzett első benyomások alapján megteremt egy közvetlen és egyszerű modellt, ami megfelel egy hiteles néprajzi valóságnak. Pedig – s ez a bírálat lényege – a szóban forgó kezdő vagy indító modell lényegében csak hipotézisek és benyomások keveréke.
Ezzel kapcsolatban azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom: Lévi-Strauss számára a legfontosabb az volt, hogy személyesen tapasztalhatta: bár az emberi társadalmak empirikusan különböznek, az egység abban mutatkozik meg, hogy az emberi gondolkodás lényegében mindenütt egyforma. S még valami: ha Lévi-Strauss betartja az íratlan szabályt, és korrigálja első benyomásait, valószínűleg nem születik ilyen szép könyv…
Tíz év elteltével publikálta az első tanulmányt a nambikuarák között végzett kutatásairól, majd egy esztendő múlva látott napvilágot „A rokonság elemi struktúrái” című könyve, amely kötelező olvasmány lett számos etnológiai–antropológiai tanszéken.
Rövid publikációs szünetet követően az UNESCO felkérésére írta meg a „Faj és történelem” című dolgozatot. Közben előkészítette két fontos művét: csaknem egyidőben került kiadásra a „Totemizmus – ma” és a „Vad gondolkodás”. Ezeket követték a „Mitologikák” kötetei.
Jelen dolgozata, bár közel fél évszázada íródott, olyan kérdéseket boncolgat, mint a kultúrák sokfélesége, az egyenlőtlen fejlődés, az etnocentrikus szemlélet – alapjában véve idegen kultúrák megértésének gondjairól, olyan kérdésekről szólva, amelyek nemcsak az 50-es években, hanem manapság is vitatott témái különféle tudományoknak, de az utca emberének is, aki – szó szerint – a bőrén érezheti, hogy a „népek olvasztótégelyében” mindig forr valami…
A következő sorokban néhány gondolatot szeretnék hozzáfűzni a dolgozat alapkérdéseihez, így a kultúrák különbözősége, a kultúrák megértésének és megismerésének gondjaihoz, valamint arról, hogy mi lehet ebben az etnológus-antropológus szerepe.
A kultúrák különbözőségéről
Nincs könnyű dolgunk, ha pontosítani akarjuk, miért különböznek a kultúrák. Az okok egész soráról szólhatnánk, így például a földrajzi elszigetelődésről, az ökológiai sajátosságokról, a szomszédos kultúrákkal való kapcsolat meglétéről vagy hiányáról, és még sok egyébről, ami hozzájárulhat a diverzitáshoz, de ezek az okok nem elegendőek egy globális magyarázathoz.
Elég ha a szélsőséges ökológiai zónák lakóira gondolunk (pl. az arktikus vagy sivatagi népekre), akik a túlélés módjainak rendkívül változatos megoldásait alkalmazták-alkalmazzák.
Bizonyosan hozzájárulhatott az elszigetelődés ahhoz, hogy egy öntörvényű fejlődés keretében új, esetleg ismeretlen kulturális válaszok születtek; nyilvánvaló, hogy néha a kultúrák közelsége is serkenthette az „ellentmondás” vágyát, s egyúttal annak szükségét, hogy a különbség kapjon hangsúlyt.
Tudományos közhely ma már, hogy a kultúra asszimilációja a társadalom által történik. A kultúra társadalmi „átadása” gyermekkorban kezdődik: a személy megtanulja a viselkedési szabályokat, és elsajátítja a nyelvet az élet szövedékében. A megismerés első szakaszában a családon belül történik a kapcsolatteremtés, ezt követi egy tágabb („baráti”) kör, végül az ismerősök körének kialakítása. S ez az út vezet a megismeréshez, saját magam, közelebbi és távolabbi környezetem megismeréséhez. Ennek a folyamatnak igen sok példájával találkoztunk terepmunkáink során, újabban a wayana törzsnél, ahol feltételezésünk szerint a külvilág felé irányuló különleges toleráns viselkedés gyökerei ebben a folyamatban keresendők.
Minden társadalom rendelkezik egy olyan mechanizmussal, amely kanalizálja a kapcsolatteremtési folyamatot; első éveiben a gyermek szorosan kötődik az anyjához, később tágul a kör: következnek a nővérek, majd az anya- vagy apaági nőrokonok, azután a férfirokonok, végül az idősebb rokonok, így a nagyszülők zárják a sort.
Először is fontos, hogy mindenkitől mást kap: dél-amerikai terepmunkáink egyik antropológiai tanulsága, hogy megfigyeltük: a legkisebb közösségekben sem egyformák az ismeretek, azaz rétegzettek, így az információk is szelektívek, aminek következtében a csecsemő vagy kisgyermek nővérétől a női feladatokról szerez ismereteket (látva-hallva tudja meg, mi a dolga az ültetvényen, a tűzhely mellett, stb.). A fiútestvértől pedig megtanulhatja, mi a férfiak feladata (erdőirtás, vadászat, stb.). A folyamatos belenevelődés révén így lesz ismert az ifjú törzstag előtt, hogy milyen a munkamegosztás a közösségen belül, ugyanakkor természetesnek és sajátjaként fogadja el a körülvevő világot, és egyúttal minden egyebet idegennek, de legalábbis másnak minősít, elsősorban a különös, a sajátjától eltérő szokások miatt. Már pedig tudjuk: a kulturális különbségek példái végtelenek, akár a rokonsági rendszerekre, rítusokra vagy vadászeljárásokra gondolunk.
Ha a megismerés folyamata ennyire szabályozott (és zárt), van-e esélye annak, hogy egy idegen személy „beljebb” jusson? Az antropológiai kutatás egyik fő célja éppen az, hogy belülről figyelhesse meg az adott kultúrát.
Az antropológia-etnológia születésétől kezdve feladatának tartotta, hogy megismerje és lehetőség szerint megértse a különböző kultúrákat. A megismerés alatt nem a szubjektív kognitív fogalmat értve, és nem is objektív adatgyűjtést, hanem a holisztikus értelemben vett, azaz a kultúra globális sokrétűségét figyelembe vevő megismerést. Ezt pedig az antropológiai terepkutatás vezéralakjai, úgy mint Malinowski, Mead, Boas által kialakított résztvevő-megfigyelő módszer tette és teszi lehetővé. Magyarán, amikor a kutató beilleszkedik az idegen közösségbe, tartósan részt vesz a hétköznapi és ünnepi életvitelben, és megfigyeli a kulturális jelenségeket.
Lévi-Strauss is megemlíti Nimuendaju nevét, akit nem véletlenül neveznek a brazil etnológia atyjának: hogy a guarani indiánok kultúráját alaposan megismerje, öt évet töltött közöttük, törzstaggá avatták, megtanulta nyelvüket: neki köszönhető a guarani teremtési mítoszok egyedülálló fordítása is!
Egy kultúra belső feltárását a korai etnológia nem tudta teljes mértékben teljesíteni: a kutatók ugyanis nem voltak képesek tárgyilagosnak lenni, azaz nem tudták levetni „nyugati” béklyóikat.
Szóljunk azonban az átlagemberről is: ha meg akarja érteni az „idegen”kultúra egyedeit, akiknek az életvitele, viselkedése és mentalitása elüt az övétől, mit tegyen? A nevelés, a szocializáció lehet az útja a türelmes befogadásnak, ami fellazíthatja az etnocentrikus korlátokat.
Lévi-Strauss megemlíti, hogy igen sok nép önelnevezésében szerepel az ember szó, míg más népeket pejoratív jelzőkkel illetnek („az őserdők embere” szemben a „barbárral”). Nemigen fogadnám el ezt az általánosítást. Gondosan értelmezendők az egyes jelzők, mert több jelentésük lehet!
Induljunk ki abból, hogy egy társadalom létének biztosításához feltétlenül szükség van arra, hogy képes legyen osztályozni a világ dolgait. Ebből az is következik, hogy a különbözőség, (másság, idegenség) megállapítása is lehet az osztályozás egyik kategóriája. Ezzel nincs is baj, az intolerancia akkor válik uralkodóvá, amikor ezek a kategóriák nem egyszerűen az osztályozás – eligazodás kedvéért születnek, hanem azért, hogy bizonyos etnikai, vallási vagy másképpen különböző csoportokat kirekesszenek, üldözzenek, és ehhez ideológiai alapot nyújtsanak.
Néhol az etnocentrizmus feloldását integrációs folyamatokkal próbálják elérni. A különbözőség szülte kérdések kezelésére több megoldással kísérleteztek: példáimat Amerikából meríteném, pontosabban Mexikóból, Brazíliából és az Egyesült Államokból.
Latin-Amerika egyik legismertebb indiánvédő mozgalma az indigenismo (az indigenák, azaz őshonosok érdekeit védő mozgalom), amely a negyvenes évek elején vált hivatalos akcióvá Mexikóban. A mozgalom – úgy tűnt – tiszteletben kívánta tartani egy soknemzetiségű országban az egyes etnikumok identitását: de talán éppen annak következtében, hogy nem egy adott etnikum sorsáért, hanem a gyakorlatilag megfoghatatlan „indiánság” érdekében cselekedett, végül a mexikói népek integrációjára törekedett.
Ott, ahol az ország lakosságának tetemes százalékát indiánok alkotják, s ahol a törzsek jelentős része kultúrája alkotó fázisában él, ott az integráció csak a helyi kultúrák lerombolásával valósítható meg, hogy helyükbe egy „általános nemzeti” kultúra kerüljön. Sokan kardoskodnak az integráció mellett, mondván: így harmonikus viszonyba kerülhet nemzeti társadalom és kisebbség. Ez azonban csak olyan asszimilációhoz vezethet, amelynek következtében az uralkodó társadalmi és kulturális rendszerek bekebeleznék a kisebbséget.
A neves mexikói kolléga, Ignacio Bernal is úgy vélte, Mexikó az indián és spanyol civilizáció integrációjának a gyermeke! A „melting pot” helyett az integrációban látta a kultúrák jövőjét. Az integráció ellenzői szerint, ha kirekesztjük a kisebbséget, ennek következménye a társadalmi gyarmatosítás egyik formája, a rasszizmus lesz, ez a „végnélküli dráma”, amelynek táptalaja egy társadalom létbizonytalansága.
A szakértők szerint a gyarmati rasszizmusnak 3 ideológiai alapja van: 1) szakadék a gyarmatosító és a gyarmatosított között, 2) a különbségeket a gyarmatosítók a maguk hasznára fordítják, végül, 3) a feltételezett különbségeket, mint abszolút tények standardjait alkalmazzák.
A francia Dumont arról ír, hogy a humán tudományok történetét általában a görögségig vezetik vissza, pontosabban Herodotoszig, ennek következtében maga a civilizáció is görögcentrikus – hiszen a többiek „barbárok”, se nem emberek, se nem állatok, határesetet jelentenek. Majd így folytatja: a tudományos antropológia „kiszolgálója minden imperializmusnak és gyarmatosításnak, a tudomány maszkja alatt megörökíti az etnocentrizmust, amelytől reménytelenül igyekezett szabadulni.”
Az antropológia ugyan elvetette a naív egzotizmust, de az „etnológiai tudás” egy „hamis tárgyilagosság” jegyében ugyanazt a funkciót töltötte be. A szerző arra a megállapításra jut, hogy nemcsak az elmélet terén, hanem a terepmunka során is kimutatható az uralmi helyzet, hiszen a kérdezett (megfigyelt, adatközlő) ki van szolgáltatva a kérdezőnek (megfigyelő, adatgyűjtő), és ráadásul nem egy spontán, hanem kikényszerített, mesterségesen előidézett kapcsolatról van szó.
A „külső értékek csomagjával” érkező kutató nyugati (gondolkodási, viselkedési, megfigyelési) modellek birtokában, nap-mint-nap hozzájárul az eltérő kultúrák pusztításához! Mi történik azonban a gyarmati sorból való felszabadulás során: itt ugyanis két tendencia érvényesül egyidejűleg – a modernizálásé és a konzerválásé.
Egy független gazdaság kiépítésekor a fejlődés kap leginkább hangsúlyt. Ezzel párhuzamosan, az identitás-keresés jegyében az újonnan alakult államok, „nemzetek” visszakérik az Európába hurcolt javakat (pl. az egykori belga gyarmat, Kongó művészetének remekeit követelte vissza belgiumi múzeumoktól, akárcsak a függetlenné vált Pápua-Új-Guinea Nemzeti Múzeuma felépítéséhez – többek között a budapesti Néprajzi Múzeumtól is – vissza kívánta szerezni a múlt században gyűjtött tárgyakat).
Az etnológiai-antropológiai írások egy része tudathasadásos ellentmondásokat tartalmaz, ha a mai helyzetet, így a kultúraváltás idejét elemezve, csak azt bizonyítja, hogy a nyugati civilizáció behatolása negatív eredményeket hozott – ha összehasonlítja a „múltbéli”, „eredeti” kulturális értékekkel, és nem látja a változás esetleges új értékeit. Az ún. változás-vizsgálatok többnyire azt mutatják ki, hogy, idézem: „az iparosodás, a pénzgazdálkodás, a nyugati adminisztráció stb. romboló hatással bírt a prekoloniális társadalom harmonikus struktúráira”.
Lévi-Strauss egy 1971-es interjúja során, arra a kérdésre, hogyan látja az egyes elszigetelt „primitív” társadalmak jövőjét? – így válaszolt: „Ezek mind arra ítéltettek, hogy eltűnjenek, és ezért mély szomorúság tölt el”.
Vannak azonban jócskán optimista kutatók, akik szerint „elkerülhető a kulturális halál”, és akik hisznek abban, hogy „kulturális pluralizmus nélkül nincsen szabad és dinamikus civilizáció”. Emellett kardoskodnak azok, akik rendszeresen végeznek terepmunkát, és akik látják, hogy különböző etnikumok képesek voltak és képesek manapság is túlélési stratégiákat kialakítani. Nem a kihalók, hanem a túlélők foglalkoztatnak: milyen tényezők játszhatnak közre, milyen mechanizmusok működésére van szükség, hogy az eredeti kulturális értékek el ne vesszenek? Hogyan jön létre – a túlélés jegyében – egy adaptív értékrend, a változás, az átalakulás sodrában? Saját, több étizedes dél-amerikai tapasztalataim alapján, a szóba jöhető tényezők közül hangsúlyos szerepet játszik a törzsi ideológia.
A túlélés mellett törnek lándzsát az ún. akció antropológia hívei is – róluk elsőnek amerikai kollégánktól, a néhai Sol Taxtől hallottunk: ők „nem beavatkozó” tanácsadókként különböző közösségek mellett működtek és működnek.
Sokunkban felvetődött, vajon a szaktanácsadói szerep miként értékelhető?
Ellentmondásossá válhat a tanácsadó vagy a kutató tevékenysége akkor is, amikor az eredeti (hagyományos) kultúrát idealizálja: minden gyarmati országban létezett (és nyilvánvalóan ma is létezik) egy olyan ellenzék, amely esetleg a változások kezdeményezője – ennek az oppozíciónak a szemszögéből ez az idealizálás a gyarmati rendszer malmára hajtotta a vizet.
A kérdés bonyolult jellegéből ízelítőt kaphatunk, ha kissé körüljárjuk a tradíció fogalmát. Amikor a kutatók egy része a „hagyományos kultúra” aspektusait vizsgálja, akaratlanul is a különbözőséget hangsúlyozza, pontosabban rámutat az európai és nem európai jelleg közötti eltérésre. Ezt egyesek úgy értékelik, hogy az „etnikai specifikum” megnehezíti a nyugati civilizációhoz való közelítést. Mások viszont úgy vélik, az eredeti kulturális értékek hangsúlyozása nemcsak konzervatív erőket szolgálhat, hanem előremutató mozgalmakat, a „törzsi vagy népi öntudatraébredés” időszakában, amikor minden jelképnek kohéziós szerepe lehet.
Vajon egy nem-gyarmati, nyugati társadalomban miként nyilvánulnak meg a rassz kategóriái?
A 19. sz. elején egy romantikus kép alakult ki Amerikáról, mint olyan nemzetről, amelyben különböző kulturális örökségek egybeolvaszthatók egy új társadalmi formába. Ezt a folyamatot az „olvasztó tégely” metaforával jelezték, mintegy megállapítva a kölcsönös alkalmazkodás, egymáshoz illeszkedés tényét, ami az etnikai tudat elvesztésével járt volna együtt. Valóban így működött-e az asszimilációs mechanizmus?
Egy anekdota jól illusztrálja a rasszidentitás terén a különbséget biológiai mítosz és társadalmi realitás között: egy fehér asszony férjhez ment egy indiánhoz: a házasságból gyermekek születtek – az anya egy antropológusnak úgy mutatta be őket: „itt vannak az én kis indiánjaim”, mire a gyerekek rávágták: „Mi félig fehérek vagyunk!”
Anyjuk ezt így kommentálta: „A gyermekeim nem képesek megérteni, hogyan lehetnek félvérek és indiánok egyszerre”.
Az anya egy elfogadott társadalmi definíciót követve válaszolt, a gyerekek pedig valóságos genetikus helyzetüket közölték. A kutató így foglalja össze az eset tanulságait: azért lehetnek félig fehérek és félig indiánok, és egyúttal egész indiánok, mivel az amerikai köztudat így strukturálta a rassz kategóriáit.
S mit tehet a társadalomtudomány ilyen tendenciák mellett?
Általános emberi vonás, hogy mások viselkedését saját jelképrendszerünk jelenségeivel vessük össze, ezáltal kategorizálva a másikat, anélkül, hogy valójában megértenénk. Egy sor tudomány, így az antropológia-etnológia is arra tanít, hogy egymáshoz kell közelíteni az eltérő társadalmi mintákat. Ha mindegyiket elfogadjuk egyenértékűnek, talán lehetővé válik, hogy magunkat is olyannak lássuk, ahogyan mások látnak bennünket.
A címben szereplő történelemről is ejtsünk néhány szót. Lévi-Strauss erősen vitatott történelemfelfogását így foglalta össze: a történelem elmúlt társadalmak képét nyújtja, ami nem egyéb, mint az aktuálisan ismert társadalmak se nem jobb, se nem rosszabb „strukturális transzformációi”; az etnológus tiszteletben tartja ugyan, de nem tulajdonít hangsúlyos értéket a történelemnek. Ha a történelem felölti a múlt eseményeinek emlékezeti alakját, része a gondolkodó jelenének, nem pedig múltjának: „a gondolkodó lény számára minden memorizált gyakorlat kortársi, akárcsak a mítoszban, minden esemény része az egyedüli és egyszeri szinkronikus teljességnek”.
Forrás: In Claude Lévi-Strauss: Faj és történelem. Napvilág, Budapest, 1999:85-92.
FSZEK/Szociológiai Gyűjtemény/Évfordulók/Lévi-Strauss, http://www.fszek.hu/konyvtaraink/kozponti_konyvtar/szociologiai_gyujtemeny/evfordulok/levi-strauss/?article_hid=3063