Rémregény talán az, ahol rémes-félelmes alakok ráijesztenek a népekre, rémséges ritkítást és értelmetlen pusztítást végeznek ott, ahol rémületes alakjuk feltűnik. Ha ezt akár dokumentumokkal, akár köznépi hőssel, gyilkos szerszámokkal, látványos robbanásokkal és vérvörös ködökkel illusztráljuk, akkor már szinte misztifikáltan regényesek is lettünk.
De mitől rém a Rém? Rémisztő? Kegyetlen? Rémlik, hogy valamely – értelmetlennek és igazságtalannak mondható – missziója vagy mániája van…, esetleg csak „szeret” gyilkolászni, amúgy meg véli is, ki is mondja, hogy az áldozatok (ha olykor vétlenek tömegei is vannak köztük) valójában megérdemlik sorsukat… Rémülünk tőle, mert félünk, mert nem lehet tudni…, mert mi is sorra kerülhetünk…
Ahmed Szadavi könyve, a Frankenstein Bagdadban ilyen „díjnyertes rémregény” felirattal díszeleg a polcokon.i Az amerikai megszállás idején, a Szaddám halála utáni időszak bagdadi életében, ezért is „a háború alatt félig rommá lőtt Bagdad utcáin” (ahogyan a kiadói ajánlás betájolja a teret és időt) egymást érik a pokolgépes merényletek, köztéri robbantások, terrorisztikus légkörű hétköznapok. Az áldozatok tömege szinte beékelődik a mindennapokba, s a háromszázötven oldalnyi szövegben mintegy oldalanként jut egy belőlük – miközben a hatóságok, békés emberek, taxisofőrök és buszvezetők, piaci kereskedők, szálloda- vagy kávézó-tulajdonosok ugyanúgy teszik a maguk hétköznapi dolgát, ahogyan a rendőrök is önkényeskednek, amerikai katonák is riadóztatnak, üzleti körök is kereskednek, seftelnek, utaznak, telefonálnak, vacsorálnak valami elegáns és védett övezetben. A fák susognak a gyenge szélben, a whisky melegszik a pohár alján, a hold is fölkél, majd lenyugszik a napfény melegében, a régiségkereskedő üzletel, a pék is kinyit a friss harapnivalóért… Telik a megszállás ideje, katonai truppok grasszálnak, lezárnak kerületeket, lövöldöznek a koraesti tájban, lakhatatlanná és élhetetlenné téve a várost. Bagdad élő halott lényegében, s ebben a végvonaglásban csak idővel tűnik föl egy fura szerzet, aki Rém-képpen kerül a tévéképernyőkre, újságcikkekbe, katonai elhárítási és rendőrségi nyomozati aktákba.
A rémregény valós színezetet ölt. Maga a rém mint alakzat is rémisztő ötletből formálódik: egy becsületes hullarabló szedegeti össze a robbantások áldozatainak testrészeit, s állítja össze emberformába, akibe aztán beleköltözik elhalt barátjának szelleme, hogy bosszút állhasson bűnös ellenfelein. Csakhogy a bűn kérdése ott, ahol talán nem is akadna olyan, akinek nincs valami bűne, már nem fiziológiai kérdés, hanem morális, szakrális, emlékezeti és rituális is egyben. A Rém ezzel nemcsak félelmes főszerepet nyer, korláttalan és pusztíthatatlan lényként tarolja végig a bűnösök sorát, de bűnre kényszerít mindenki mást is, aki talán nem volt az. Abbahagyhatatlan, befejezhetetlen a missziója is, hiszen mindenki bűne valahol a büntetésre válaszként adódik, a büntetés maga is bűnben fakad, körkörösen hat, mindörökké szemben is áll valamiféle isteni igazságszolgáltatás rendjével, mely önképe szerint alapvető ellentmondásban áll az ártatlan áldozatok gyilkolásával. A Rém misztériuma tehát az ártatlanság vélelmével párhuzamos misztikus, vagy inkább morálfilozófiai síkon etikai kérdésekkel rokon, melyekről azonban a legcsekélyebb „ítélkezést” sem halljuk ki Szadavi szavaiból. A morál nélküli lét, a kiszolgáltatottság állandósulása ugyanakkor éppen az olvasó értékítéletére hagyva sodor végig önmaga történetén. Az író „valóságábrázolása” nem a szociografikus vagy publicisztikai hitelesség, hanem a távolságtartó elbeszélésmód, mely nem dönt az olvasó helyett, de kihívja értékelő pillantását a mű és ezáltal a történések összessége fölött.
Közben ugyanis a Rém maga is pusztulásra ítélt lény, miben sem különbözik azoktól, akiket gyilkol. A bosszúszomjas büntetés úgy leng a kötet fölött, mint valamely örök végzet jelképe, mely nincs tekintettel senki szabad akaratára és emberi méltóságára, hitére, egyházára, vallási törvényeire, legyen ez hitetlen hit vagy eleve elrendelés akár, keleti keresztény vagy ősi arab felekezeti csoport, államvallás vagy ideológiai önkény is. A hitek és tettek határait a történések sodra éppúgy elmossa, mint a sivatagi vihar vagy az azonos nevű nemzetközi katonai beavatkozás. A pokolbeli napok azonban mégiscsak a poklok mélyén élők életvilágában vannak jelen, s ha az elhárító szolgálat mágusai vagy a gépfegyveres helikopterek mégsem volnának eléggé megfélemlítőek, maradnak a kicsinyes gondok, a megélhetés lehetetlensége, a rokonok pusztulása, az ügyeskedők révén elszenvedett tönkremenés minden ártalma. S még a kapcsolatok is megszenvedik mindezt: az ember nem „eleve” jó, s ha ártanak neki vagy rákényszerül, még kegyetlenebb is tud lenni… Olykor tán kényszerek nélkül is, merő „természetességből”.
A természetes elemek olykor irreális összeszövődése, a Rém testrészeinek mintegy foltonfolt-hatása, összeférceltségükből fakadó abszurditása sajátos kavalkádban szervesül Szadavi művében. A lehasznált Suzuki és a páncélozott Mercedes szimbolikus különbsége éppoly beszédes az iraki főváros utcáin és elzárt lakóparkjai között, mint amilyen kontrasztos az európai értékrendet tükröző irodalmi figura megidézése a keleti környezetben: fekete humor és még feketébb derű árnyalatai kísérik-követik egymást fejezetről fejezetre, mígnem a végén még maga az író is bekerül a körképbe – a horror egészének alapját adó interjú-szöveg hitelesítésére szánt energiái azt tükrözik, hogy nem a tradicionálisan hihetetlen ezeregyéjszaka meséjével van dolgunk, hanem mintha-dokumentummal, melynek dokumentum-mivoltát nemcsak az újságok, a televízió, a rendőrségi titkos jelentések vagy a szereplőkkel készült interjúk engedik belátni, hanem az elbeszélő humanitárius alapállása még sokkal inkább.
Elgondolkodtató tehát a kontraszt: a vélhetően európai/amerikai olvasóknak szánt regény az enigmatikus szereplővel, a pusztíthatatlan szörnnyel, a közveszélyes Rémmel mondja el, miképpen lesz bizarr és bizonytalan minden jelen a múlt bűneivel megbecstelenítve, s lesz bűnné egyúttal a jelen vágyképeivel hitelesített szakrális értékrend is, amint a nem konvencionális megütközésekkel találkozik. Az emberforma szörny így voltaképpen a megidézett normalitásnak nemcsak ellenpontja, de támasza és okozata is egyben, s azt teszi realitássá, ami az abnormálisban a védhetetlenül kilátástalan. Szadavi kétségtelen ügyes árnyalatokkal jellemez bagdadi ócskást és rendőrfőnököt, milliárdos üzletelőt és tönkremenő szállodást, utcai koldust és vidéki rokont, konzumhölgyet és kihallgató rendőrt, sikerképes újságírót és aggódó mamát, kocsmatöltelék hasbeszélőt és régiségkereskedőt… – érzékenyen összefércelt fejezetei, bekezdései vagy mondatai egyaránt hordozzák a fantasy-hagyomány és a misztikus realizmus jelzéseit. Időzónákba tagolhatatlan fejezetei mintha egymásra épülnének, de olykor „visszajátszásképpen” vagy szövegi utalásokkal felrémlik megannyi (korántsem rém-mentes) keleti történet is, eközben a modernitás luxus-elemei mindig kellő kontrasztban maradnak a végtelen lepusztultság keleties városi viharaival. A regény szereplőinek két oldalon át fölsorolt tucatjai nemcsak megszemélyesítések, hanem a dokumentáris hitelesség megjelenítői is – az eredeti Frankenstein-történetből ugyanakkor jószerével a szörnyeteg összetákoltsága és „kiszolgáltatott” állapota marad meg kulcsfogalomként, s valójában nem a teremtett szörnyeteg neve, hanem irodalmi figurává is teremtőjének neve teszi, saját maga pedig arról vall: „Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek…” (Göncz Árpád fordításában). Az eredeti Mary Shelley mű is sokféleképpen kezeli, hol sátáninak, hol teremtett lénynek, hol elfajzott félistennek, de mindvégig névtelennek kezeli, amit ma már a közgondolkodás leegyszerűsít a teremtőjével való azonosítás gesztusával. Szadavi nem utal erre, de a többféle megnevezés mögött a „nemtudomságok” mindvégig jelenléte uralkodik, s ez kiválóan illik a kötet elbeszélőmódjában egyes szereplők ismerhetetlen kilétéhez kapcsolt képzetek közé. Valójában a regény szereplőinek többségéről sem más nem tudja pontosan, kifélék, sem maga nincs ennek minden reális dimenziójával tisztában. Azon túl, hogy valaki koldusnak, csúcsos kalapos jövendőmondónak, jólfésült újságírónak vagy rózsaszín inges belügyes fogdmegnek látszik, valójában senki nem tud többet a másikról, s rendszerint önmagáról sem.
Mindez a rémületes regényesség a maga bagdadi ízivel és jelképeivel egy kiadós, változatos, bennfentes és fontolásra érdemes kötetbe szervesül. Az élni és túlélni, szinte keleti mesefiguraként még tovább élni próbáló mindennapi szereplők már nem is firtatják, még kevésbé értik a háborúság, a mesei kegyetlenség, a hatalomvágyba izmosodó korrupció és a bármivel is mentegethető racionalitások mögötteseit, egyszerűen csak léteznek, amíg létezhetnek, s eltűnnek, amint erre már nincs módjuk. A regényszövetben ennek fő szála az eseménymenet is, melyre minduntalan rárakódik a megcsontosuló félelem, a menekülő békesség és az érthetetlen megértésének igénye. Szadavi ezek között tereli olvasóit, biztos kézzel, s ezért sem véletlen, hogy számos nemzetközi nagydíjat elnyert regényével. Az pedig, hogy a kötet egyik fő szereplőjét éppen Szavadi-nak hívják (146. oldal), éppen sikeres újságíróként veti bele magát a háttértörténet megismerésébe, talán csak az arab családnevek játékosságába illő poén.
A végére pedig már azt is megtudjuk: rémregény nemcsak az, aminek megnevezett Rém a főszereplője, hanem legalább annyira az is, aminek a saját félelmesnek mondott világában a békétlen ember nem csupán az „emberfeletti” adottságoknak lesz áldozata, hanem saját rémséges mivoltának épp annyira.
A. Gergely András
i Fordította Gellért Marcell. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2019., 344 oldal